Ázsiai útinapló – Laosz

Battaiak a nagyvilágban

– Nagy-Rakita Melinda –

Ahogy ígértem, folytatom beszámolómat novemberi utazásunkról, melynek második állomása Laosz (Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság) volt.

Összehasonlítva a másik három országgal (Burma, Kambodzsa, Vietnam), erről a helyről elsősorban a nyugalom és a béke jut eszembe. Nem találkoztunk sehol túl nagy tömeggel, sem kontrollálatlanul rohangászó emberekkel. Az élmények tengerében eddig úgy tűnt nekem, nem is volt itt semmi különleges. Most hogy újra felidéztem az ott látottakat, rá kellett jönnöm, dehogynem…

Laosz Magyarországnál 2,5-szer nagyobb területen fekszik a Hátsó-Indiai-fél­szigeten. Bővelkedik hegyekben, vizekben, de nincs tengerpartja. Talán ez is az oka annak, hogy viszonylag kevesebb turista nyüzsög itt, mint a környező országokban. Látnivaló van bőven, de tengerparti nyaralásra nincs lehetőség. Lakóinak száma nem éri el a hétmilliót sem, de ez valószínűleg nem sokáig lesz így, hiszen a termékenységi ráta 2,33 %-os, tehát a reprodukciós szint lényegesen magasabb a miénknél, ami 1,5 %. Az ország lakosságának 69 %-a a lao népcsoporthoz tartozik, a hivatalos nyelv a lao a thai nyelvcsalád része. Írásuk, amely hasonlít a burmai írásra, és amely európai szemmel gyakorlatilag olvashatatlan, indiai eredetű, szanszkrit gyökerű betűket használ. Laoszban is, de főként Burmában és később Kambodzsában nehézséget jelentett számunkra a latin betűkkel írt feliratok hiánya. Emiatt nekem időnként nem könnyű beazonosítani a képeim helyszínét. Az a bevált gyakorlatom, hogy lefotózom egy-egy hely, látványosság névtábláját, ezekben az országokban többnyire hiábavaló lett volna, kivéve, ha szép sorminták gyűjtésére adom a fejem.

Egy eredetlegenda szerint a laosziak ősei az égből szálltak alá. Ebből annyi biztosan igaz, hogy a thai-lao népek a Dél-kínai hegyekből érkeztek a mai Laosz területére.

Az ország legmagasabb pontja (Phou Bia) 2817 méterre emelkedik ki a környező hegyek gyűrűjéből. Leghosszabb és legfontosabb folyója az 1754 km hosszan hömpölyögő Mekong. A többi folyóval együtt jelentős szerepet tölt be az ország élelmezésében és energiaellátásában. Kambodzsa mellett Laoszban fogják ki a legtöbb édesvízi halat a világon.

A vízierőművek fedezik az ország energiaszükségletének legnagyobb részét. Laosznak gyakorlatilag nincs vasútvonala, de jelentős a busz- és a vízi közlekedés. Van viszont saját légitársasága, a Lao Airlines, amelynek legnagyobb repülőtere Viantiane-ben a Wattay Nemzetközi repülőtér. Ezen kívül van még kilenc burkolt és negyvenhárom burkolatlan kifutópályával rendelkező repülőterük is. A Lao Airlines jelképét, a fákon növő Frangipani virágot számtalan helyen megcsodálhattuk az utak szélén és a szentélyek, látványosságok környezetében. Tökéletes szépsége azóta is ámulatba ejt engem.

A laoszi állatvilág több ritka, veszélyeztetett vagy csak erre a vidékre jellemző fajjal rendelkezik. Megtalálható itt az ázsiai vadkutya, a ködfoltos párduc, a tigris, az ázsiai elefánt, az óriás gaur, az ázsiai aranymacska, a márványfoltos macska és a halászmacska. Néhány kihaltnak hitt állatot is itt fedeztek fel újra, például az annami nyulat, a szaolát és a laoszi sziklapatkányt. (Wikipédia)

Sajnálatos módon mi ezekből csak elefántokat láttunk, azokat is csak messziről sikerült lencsevégre kapni a Mekongon lefelé csorgó hajóról. Láttunk viszont számtalan szebbnél szebb Garuda madarat (igaz csak szobrok és képek formájában). Délkelet-Ázsia kultúrájának egyik központi figurája az isteneknél is erősebb, félig ember, félig madár Garuda. Ő a madarak örökéletű királya, Vishnu hátasa, a bátorság, az erkölcs és a bölcsesség megtestesítője.

Madarakkal kapcsolatos élményeink között élő kismadarak is helyet kaptak. A lakosság 60 %-ának, különösen az alföldi laosziaknak a vallása a théraváda buddhizmus. A templomok mellett kalitkákban árulnak kis madarakat, amelyeket a vásárlók szabadon engednek. A buddhista életszemlélet szerint ez jócselekedetnek számít. Nekem óhatatlanul is az jutott erről eszembe, vajon a szabadon engedett madárkák mikor jutnak vissza a kalitkába, hogy a kereskedőknek újra bevételt hozzanak. De hogyan ítélhetném meg kívülállóként az árusokat és a madárbefogókat, egy olyan ország lakóit, amelyben ekkora a szegénység?

Ugyanakkor bámulatra méltó, hogy sehol sem találkoztunk kéregetőkkel, az árusok nem nyomultak úgy, mint más országokban.Egyes helyeken lehetett alkudni az ajándéktárgy vásárlásakor, de sohasem próbáltak irreálisan magas árat kérni tőlünk.

Egész utunkra jellemző volt, hogy mosolygós, nyugodt, kedves emberekkel találkoztunk.
Az ország fővárosa Vientiane („Vian­csan”, ahogy a helyiek mondják), a Mekong bal partján, Laosz egyetlen termékeny síkságán található. Éghajlata trópusi monszun. Az átlaghőmérséklet 16-33 C között változik az év során, de 20 fok alá általában csak december-január hónapokban csökken.

A mezőgazdaság a legfontosabb ágazat, a földek 80%-án rizst termelnek. Ebből az ország önellátó. Piacokon járva a rizsnek számtalan fajtáját láttuk. Külön zsákokban árulják a különböző célokra szánt rizst. Azt beszélik, akár negyven fajtát is megkülönböztetnek. A laoszi rizst nem főzik, hanem előző este beáztatják, majd másnap gőzben megpárolják.

Étkezéseink során mindig biztos menedék volt a korlátlan mennyiségben felszolgált rizs. Ahogy Írországban minden étkezéshez jár a krumpli, itt szinte mindenhez adnak rizst is. Ha túl sok volt a koriander az ételben, amit néhányan nehezen toleráltunk, vagy a sokféle fogásból nem sikerült az ízlésünknek megfelelővel jóllakni, mindig jól jött a rizs. Na és persze ne feledkezzünk meg a helyi sörről. A Laobeer világos és barna változata is egyaránt kellemes hűsítő a melegben. Különösen, hogy a palackozott víz íze egyáltalán nem hasonlít az itthoniakhoz és ezzel valószínűleg nem mondtam sokat.
Vientiáne-ban található a Nagy királyi sztúpa (That Luang), amely a nemzetté válás egyik legnagyobb szimbóluma. Békét, nyugalmat árasztó napfényes kertjében fiatal párok esküvői fotóikhoz állnak modellt. Buddha tiszteletét hirdeti a Wat Simuang, a szent városrész és a Wat Sisaket szentély, ahol fából, bronzból, kőből faragott Buddha szobrok ezrei láthatók.

A fővárosban meglátogattuk a Pra Keo templomot is a híres-nevezetes Smaragd Buddha eredeti lakhelyét, amelyet a thaiok elvittek az országból és most Bangkokban látható. A város másik nevezetességének, a Pa­tu­xay díszkapunak azaz a Függetlenségi Emlékműnek a tetejéről csodálatos kilátás nyílik. Lépcsőpihenőin a helyi kézművesek, ajándéktárgy-árusok kínálják portékáikat. Itt vásároltuk meg fillérekért a helyi pénz, a kip tíz-, húsz- és százezres címleteit hűtőmágnes formájában.

Luang Prabang – amelyet 1995-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított – büszkélkedhet a nemzetté válás másik nagy szimbólumával, az Arany Buddha szoborral. Ez az elterjedt hatalmas Buddha szobrokkal ellentétben viszonylag kicsi, mindössze 83 cm magas, 43 kg súlyú álló alak. Buddhát felemelt védő-óvó kéztartással, fején csúcsos uralkodói dísszel ábrázolja. A korábbi főváros (ma üdülőváros) róla kapta a nevét. Az Arany Buddha története gyakorlatilag megegyezik a buddhizmus helyi ágának történetével. Ceylonból származik és évszázados vándorlással Angkoron keresztül érkezett Laoszba.

Luang Prabang Laosz történelmi fővárosa. A mindenkori király székhelye 1975-ig. Itt élt az utolsó király, Szavangvatthana is, akit 1977. május 11-én családjával együtt átnevelő táborba zárt a kommunista hatalom. Halálának pontos időpontja mai napig nem ismert. A királyi palota épületegyüttese ma a laoszi Nemzeti Múzeum otthona. A városban számtalan templom (Wat) található. A buddhista szerzetesek ezekben élnek és dolgoznak. Láthatunk itt női szerzeteseket is, akik – ellentétben a férfiakkal – nem gyerekkorban, hanem felnőttként, saját elhatározásból lépnek be a kolostorokba. Ruházatuk rózsaszínű, szabásában hasonló férfi társaikéhoz, de van egy plusz ruhadarabjuk, amellyel leszorítják domború testfelületeiket, hogy elrejtsék azokat. Hajukat kopaszra nyírják.

Laoszban hosszú hajóutat tettünk a Mekongon. Varázslatos élmény volt. A bővizű folyam partján burjánzó növényzetből itt-ott ki-kiemelkedik egy-egy sztúpa. A távolban magas hegyek sziluettjei őrzik a láthatárt. A termékeny parti sávon zöldségeket termelnek a helyiek. A halászok hálói ritkán maradnak üresen. A part menti dombok több száz barlangot rejtenek. Ezek egyike Pak Ou, amelynek szűk bejárata mögött különféle méretű, formájú és anyagú Buddha szobrok rejtőznek. A környékbeliek szent helyként tisztelik és rendszeresen látogatják. Az egyik öbölben rejtőző kis településen megkóstolhattuk a lao laot, a helyiek rizsborát és a rizspálinkát. Sokan döntöttünk úgy, maradunk a hazainál, bár azért volt, akinek a laoszi is ízlett.

Laosz utolsó ajándéka sokáig felejthetetlen marad számomra. Kirándultunk a Khuang Si vízeséshez. A hatalmas mészkősziklák között lezúduló víz többszintes természetes fürdőmedencék sorát alakította ki, ahol a bátrak meg is mártózhattak. A fő vízesés mellett elfogyasztott hangulatos ebédünk után lefelé sétálva az ösvények labirintusában minden kanyar után újabb és újabb mesebeli tájat varázsoltak elénk a csillogó víztükrön és buja növényzeten megtörő napsugarak. Szitakötők és lepkék járták táncukat a színes virágok között a hűsítő vízpárában. Hát, igen, Laosz tényleg csodálatos hely.
Legközelebb Kambodzsáról mesélek.