Szerb búcsú a faluban

„Őrizzük a hagyományokat, ahogy lehet”

– Jankovits Márta –

A búcsú a falusi ember számára, valamikor olyan nagy ünnep volt, mint a karácsony vagy a húsvét. Az utolsó kettő inkább családi ünnep, a búcsú azonban a kiterjedt rokonság, sőt az egész falu ünnepe volt.

Így volt ez Százhalombattán is, ahol évszázadok óta együtt élnek magyarok és szerbek. A búcsú eredetileg a templomhoz kötődik, ez a nap a születésnapja. A battai katolikusoknál a búcsú Szent Lászlóhoz kötődik, a szerbek Kisboldogasszony napján, szeptember 21-én ünnepelik templomuk születésnapját. Ez a nap kötött, nem lehet hétvégére áttenni. Battán van egy mondás, hogy „szerb búcsúkor mindig esik az eső”. Természetesen nincs mindig így, de az idén igazolta az idő, mert ömlött az eső, még a szokásos körmenet a Szerb Kereszthez is elmaradt.

Mostani számunkban annak jártunk utána, hogyan készültek régen a szerbek a hagyományos búcsú megünnepelésére, és hogyan készülnek most. Forrásom egy, a faluban élő szerb család volt. Úgy gondolom, hogy nem minden családnál zajlott így a búcsú, de az én „vendéglátóim” a sajátjukra így emlékeznek:
Még húsz, harminc éve is a búcsú három napig tartott. Előtte két héttel az asszonyok nemcsak a szokásos takarítást végezték, de kívül, belül kimeszelték hófehérre a házakat. A régi falusi házakon, amelyek közül néhányat még megkímélt az idő, nem a szokásos többszínű vakolat van, hanem mész. Mindent lesikáltak, felsúrolták a padlót, ablakot pucoltak, függönyt mostak. Mire itt volt az ünnep, ragyogott a ház kívül, belül.
Ezután következett a sütés, nem ám egyszerűen, két-háromféle, hanem csak aprósüteményből legalább négyféle, darálós, diós csók, mákos, diós pozsonyi kifli, ragasztós linzer, és ami nem maradhatott el, a habcsók. Emellett legalább 6-8-féle torta.
Minden egyes napon más ételt tettek a nagyszámú vendégsereg elé. Rokonok, ismerősök ültek az asztal körül és a legfontosabb vendég: a koma. A szerbek azt mondják, hogy „Isten után az első a koma”. Keresztszülő nem lehet rokon, de általában falubelit választanak. A koma kiváltsága, hogy ő adja a gyermek nevét. Térjünk azonban vissza az ételekhez.

Az első napon két tyúkból főztek levest, igazi házi cérnametélttel, a leveshúshoz paradicsomszószt tálaltak, azután jött a kakaspörkölt nokedlivel, töltött káposzta, rántott disznóhús, sült tarja, sült lapocka, sült kacsa, amelyiket a vendéglátó háziasszony választott. Főleg disznóból készült a hús.
Volt, hogy hathetes, úgy 15 kg körüli malacot vágtak búcsúra. Nem a szokásos krumpli, rizs köretet tálalták fel a hús mellé, hanem salátákat. Hagymás vagy majonézes krumplisalátát, platnin sült paprikából a paprikasalátát, amit fokhagymával, ecettel, cukorral, pár csepp olajjal ízesítettek. A paprikát már a platnin megsózták és a héját lehúzták. Nagyon kedvelték a zellerleveles paprikából, paradicsomból, vöröshagymából készült salátát. Természetesen más családoknál volt krumpli és rizs is. Ahol nagyobb volt a család és sok volt a vendég, ott ahogyan látjuk, igen sokféle étel és sütemény került az asztalra.
A második napon baromfi aprólékból frissen főzték a bulgár levest, (a receptet megtalálják mellékelve) rizzsel, ami igencsak jólesett a bálokban elfogyasztott italok után, de erről majd később. A leves mellé feltálalták az előző napról maradt sülteket és salátákat.

A harmadik napon, ameddig a vendégsereg szinte alvás nélkül jutott el, lementek a Dunára és bográcsban főzték az igazi battai halászlét. A kérdésemre, hogy ez a sok vendég hol aludt, az volt a válasz, hogy azt a kis időt amit alvással töltöttek, ki hol talált helyt magának, ha máshol nem, a szobában a padlón, takarókon. Az ünnep azonban nem ezen étkek elfogyasztásával kezdődött, hanem első nap délelőtt az ünnepi misével, amelynek a végén a résztvevők templomi zászlókkal a Szerb Kereszthez vonultak, ahol a szertartást végző pap megáldotta a kegytárgyat, hogy az itt lakókat megóvja az árvíztől, a tűzvésztől és minden katasztrófától.

Délután négy órakor folytatódott a búcsúi szertartás litániával, de most a templomkertben. Itt egy kis asztalon helyezték el az ünnepi kalácsot és a koljivót, amit az arra az évre választott templom komája készített el. A koljivó nem is egyszerű és olcsó, mert nem kis mennyiséget kellett főzni, hogy mindenkinek jusson, miután a pap megszentelte. A kalácsot kereszt formájában meglocsolta borral és a szentelés után mindenki kapott a kalácsból és a búzából is. A koljivó egy jellegzetes szerb készítmény, talán nem is nevezhető hagyományos ételnek, inkább desszertnek. Két nappal előtte a búzát enyhén sós vízben megfőzték, másnap jól kimosták, szárították, ledarálták, majd ízesítették porcukorral, dióval, fahéjjal, mazsolával, szegfűszeggel, sok rummal, citromhéjjal, vaníliás cukorral.

A kis asztalon azért volt egy kis bor és még annak idején üdítő helyett a közkedvelt bambi. A litánia este hatig tartott, aminek a végére megjelentek a zenészek, akik a templom komáját zeneszóval végig kísérték a falun, és hazaérve ott is vacsoráztak.
Este nyolckor aztán elkezdődött a bál, ahogy mondták, akármeddig. A zenét hosszú évekig a tököli Méjó bácsi és tambura zenekara szolgáltatta, és ahogy idősödött, csatlakozott hozzá – az akkor 1974-ben még fiatal – tököli Halász László. A nevét szinte mindenki ismerte, ismeri, mert a szerb bálokban sokáig főként a tököliek szolgáltatták a zenét a hagyományos szerb tánchoz, a kólóhoz.

Dél körül a Kovács Misa bácsi csónakkal átvitte a zenészeket a túlpartra, ahonnan biciklivel hazakerekeztek, aztán ki tudja hogyan, de két-három óra felé frissen, fitten hozta őket vissza. A második este is a mulatság éjszakája volt.
A harmadik napon már a Duna parton főtt a halászlé bográcsban, oda jött a dudás, és a vacsora után ő játszott a falusiaknak a bálteremben. A zenészeket a bál belépőjéből fizették, de azok nem is kértek horribilis összegeket.
Érdekes szokás volt – ma már nem gyakorolják – hogy a koma vásárolt több méter inganyagot, amit a pap a litánián maga köré kötött.

A búcsú első napján a szerb pap meghívta ebédre a környező szerbek lakta települések papjait, így többek között Lórévről, Ráckevéről, Szigetcsépről, Pomázról, Budakalászról, valamint a helyi katolikus papot is. Többször a püspök is részt vett a szertartásokon és az ebéden is.

Senki nem gondolhatja, hogy ez a bőkezű vendéglátás, a sok vendég anyagi romlásba döntötte a családot. Szinte mindent, a bort és a pálinkát is beleérte a saját gazdaságukból állították elő, nem beszélve arról, hogy ahonnan jöttek a vendégek, visszahívták a saját búcsújukra az itteni vendéglátókat. Az ilyen búcsúbálok arra is nagyon alkalmasak voltak, hogy a fiatalok ismerkedjenek, amiből nem egyszer házasság lett.

Nagyon sok ideig éltek ezek a hagyományok, de idővel, ahogy a világ változott, ha nem is tűntek el, de szolidabbá váltak. Ma már a búcsú egynapos, a vendégek, akik tartották a régi szokásokat vagy idősek lettek, vagy már elköltöztek egy másik világba, vagy már anyagilag nem bírták, mert már mindent a boltokban kell megvenni. Az utódok, ahogy lehet tartják a hagyományokat, ha nem is egészen a régi módon. A templomi szertartások azonban nem változtak, mert ez az a hely, a templom és a nyelv, ami összetartja egyre fogyatkozó közösségüket. (Fotók: Magyarics Anica)