Angyali „üdvözlet”: a tiszta tér

– Szegedinácz Anna –

Télidőben a kertészkedő ember – dolga híján – sétára indul. Már az elmúlt télen szokásom lett, nagy köröket írva körbe sétálni az Óvárost. Részben friss levegőt szívni, kitisztítani a tüdőt, másrészt kiélni mozgásigényemet. Az élet mozgás, annak hiánya pedig megrövidíti azt. Az útvonal lehet változó, lehet megszokott. Lemegyek a Dunára, végig sétálok a parton egészen a játszótérig. Elmegyek a legszélső utcán a maradék erdő mellett, majd fel a Gyormán a hegyre. Három választási lehetőségem van, ezeket rendre változtatom. Lehel utca, Géza fejedelem utca – ez a legcsendesebb, legkevésbé forgalmas. Vagy az István király útszéles, kényelmes járdája. A Régészeti Park és az új óvárosi óvoda mellett eljutok a Turul utcáig. A téglagyár fölötti lépcsőn le a faluba, onnan haza.

Látom a falu külső változásait. Új épületek születését, a téli falut. Gyönyörködöm a szép házakban, egyre szebbé váló kertekben. Néha találkozom ismerősökkel, de napközben kevés a mozgás mindenhol. A gyerekek iskolában vannak, az öregek behúzódnak a hideg elől, a felnőttek dolgoznak, munkában vannak.
Kényelmes tempóban teszem meg a sétám, úgy öregesen. Nem sietek, az idő nem sürget engem már.

Tavaly is láttam már a téglagyár fölötti lépcső tetején gyűlő szemetet. Kólás, más üdítős dobozok, flakonok, minden, amit a rendetlen ember elszór maga után. Még nem szemétdomb, de annak készülődik lenni. Felismerhető volt a jelekből, fiatalok találkozóhelye lett a terület. A kilátás szép, a levegő jó. Végül is hová mehetnek, ha találkozni akarnak egymással. Az óvárosi művelődési ház – az Egylet – amely a falu fiataljai és közössége által épült a fiataloknak, heti két este van nyitva, csoportok számára.

Az ifjúsági klub elavult közművelődési forma? Nincs rá igény? A Vadkacsa bezárt – bár még biliárdozni, alkoholt, cigarettát vásárolni lehet ott. A focipálya melletti kocsma is kevesek által látogatott. Aztán ki örülne öt-hat vagy még több fiatalnak saját lakásában. Ma már nem szokás az, amely gyermekkoromban nálunk. Eljöttek hozzánk a nővéreim barátnői, bátyáim haverjai beszélgetni, kártyázni, társasjátékot játszani. Mindig tele volt a ház és ez sohasem zavarta a szüleimet.

Amikor fiatal népművelőként Takács Péter megbízott az Ifjúsági Klub szervezésével, hamar benépesült a DKV Munkásszálló II-es épületének alagsori helysége. Két év sem kellett hozzá a közösséggé szerveződő fiataloknak saját vezetőjük lett, programjaikat önállóan tervezték meg. Nekem legfeljebb a technikai feltételeket kellett biztosítanom vagy meghívni azokat a vendégeket, akikkel találkozni szerettek volna.
Igen. A közösség egy folyamat eredménye volt.

Amikor divatba jött az Információs Központ – mint közművelődési forma – kitették őket a másik épületszárnyba, ahol olyan sivár volt a környezet, hogy az akkori párttitkárnőnek, akit meghívtak egy beszélgetésre, elpanaszolták sanyarú körülményeiket. Ő persze azt mondta a fiataloknak:Sosem szabad elégedetlennek lenni, meg kell elégedni azzal, ami van. Ha meg nincs, akkor nem telik rá.

Miután elkerültem a „Matrica” Múzeumba, még egy rövid ideig működött talán, aztán megszűnt létezni. Visszagondolva erre az időre, két kis gyermek, főiskolai tanulmányok mellett töltöttem velük a szombat estéimet, hogy legyen egy hely, ahol biztonságban együtt lehetnek, zenét hallgathatnak, beszélgethetnek, játékokkal szórakoztathatják egymást, vagy meghívhatnak érdekes emberek, érdekes előadásokra találkozásokra.

Sosem éreztem áldozatnak azt az időt, amit velük töltöttem. Amikor pedig „nagykorúak” lettek és nem kellett már velük lennem, természetes módon elfogadtam a fejleményeket, hiszen éppen az volt a cél, hogy képessé váljanak közösség lenni, célokkal, feladatokkal, munkamegosztással. Ha pedig az óvárosi fiatalok összegyűlnek valahol rendszeresen, még ha ez a téglagyári lépcső teteje is, nem mondhatjuk azt, nincs igényük a találkozásra.

Azt nem hiszem, ne lenne a Barátság Kulturális Központban egyetlen munkatárs sem, aki ne tudná felkarolni őket, ahogyan mindenkor volt felnőtt, aki bábáskodott körülöttük,mint a háború előtti időben. Amikor saját kezdeményezésükre, saját erőből és összefogással megépítették – nem csak maguknak – a falu mindenkori fiatalságának! azt az épületet, amely ma nem véletlenül viseli Zenálkó Etel nevét.
Persze ehhez kellet Zenálkó Etel tanítónő és még sokan mások – felnőttek.

Amikor legutóbb a sétámon arra jártam, csodálkozva láttam, eltűnt a szemét! Nocsak, nocsak – gondoltam. Ezek a fiatalok végre megunták, hogy szeméthegyeken járkáljanak és összetakarították maguk után a hulladékot. Hogy valóban ők voltak-e? – gondoltam, megkérdezem valakitől, aki ott lakik a közelben. Nem, nem láttunk fiatalokat takarítani, csak három Angyalt. Aztán huss, eltűnt a szemét – mondták.