Dél-Afrika lett az otthonom

Látogatóban a régi hazában

– Szegedinácz Anna –

Nem volt könnyű unokabátyámat, András Imrét szóra bírnom. Természetes szerénysége miatt inkább tetteivel emelkedett ki a hétköznapiságból. „Tizenhetedszer vagyok itthon” – mondta. Új otthona sem feledtette el a hazát, a családot, ahová 1937-ben újszülöttként megérkezett. Mire felnőtt, egy szeretetteljes nagy család tagja lehetett. Miért is ment el, mi az, ami újra és újra hazahozza őt – nemcsak egyedül –, hanem dél-afrikai családtagjaival együtt? A nagy családról, az otthon elhagyásáról, és a vele történtekről kérdeztem meg, itt tartózkodása idején.

– A nagyapám, András József 1926-ban érkezett meg Százhalombattára, ahol földbirtokot vásárolt Matta Árpádtól. Bár az üzlet csúfosan végződött, nem csak ő, a gyermekei is itt maradtak, itt alapítottak családot. Apám, nagyapa második feleségétől Szabó Annától született. Az első felesége korán meghalt, így özvegyen, két fiú mellett – Tamás és József – vette el nagyanyánkat, aki szintén özvegyasszony volt akkor már.

Apám – István 1908-ban született – mellette még három gyermeke lett nagyanyánknak, Margit, Ferenc és János. Nem ismerhettük nagyanyánkat, mert súlyos betegségben fiatalon meghalt. Árván hagyta a tízéves korú és az alatti gyermekeit. Nagyapánk utána vette el Zsófi mamát, akitől még egy leánygyermeke született, Ágnes, aki Kővári Feri bácsi – a későbbi révész – felesége lett.
Anyámmal – Novath Teréziával – itt ismerkedett meg, házasodtak össze 1933-ban. A népes famíliának mi is népes családja lettünk – István, én, Tibor, Júlia, Teréz és Anna – testvéreimmel.
A régi családi házunk a Gesztenyés úttal szemben volt. Nagyszüleink építették. Szép kert – gyümölcsös, zöldséges, gazdasági épületek – tartoztak hozzá.
Földje kezdetben anyámnak volt, majd közösen is vásároltak. A papa Komáromban végezte el a tejipari szakiskolát. A faluban a tejcsarnokot vezette. Oda hordták a parasztgazdaságokban megtermelt tejet, majd vitték a fővárosba.
Iskolába a faluba jártam. Surányi Dánielné, Újhelyi József, Hajnár József, Pável Nándor, Kanyicska Béla kiváló tanítók tanítottak engem is. Sok barátom volt a faluban és az Újtelepen, ahol laktunk.
Géplakatosnak tanultam Pesten. A Budapesti Erőműben voltam ipari tanuló, majd szabadulásom után ott maradtam dolgozni. A napi bejárás a munkahelyünkre sokakkal együtt természetes állapot volt.

1955 őszén kezdtem el birkózni. 1956 első félévében a kötött fogást gyakoroltuk. Tavasszal volt a Törekvés Sportegyesület által rendezett kötöttfogású versenyem. A Budapest Bajnokságon öt győztes mérkőzéssel I. helyezést értem el. A második félévben megrendezett bajnokságon szabadfogású birkózásban hét meccsből ötöt nyertem meg, így III. helyezett lettem.
A forradalmi események alatt – 1956. október 24-én – a Móricz Zsigmond körtértől egy felvonuló csoporttal az Országházhoz indultunk. Amikor elértük a Gellért Szállodát, jött egy motoros, aki figyelmeztetett bennünket, hogy az Országháznál belelőttek a tömegbe, ezért jobbnak láttuk, ha nem megyünk már oda. Egy hónappal később pesti haverokkal terveztük el, hogy külföldre szökünk. Másnap anyámnak azt mondtam, csak szombaton jövök haza. Nem akartam, hogy idegeskedjen értem is, hiszen a családnak óriási veszteség volt a bátyám, aki a forradalmi események alatt halt meg.

Volt egy nagyon jó barátom, falubelim, Szabó Laci, aki akkor reggel azt kérdezte tőlem, nem kellene-e külföldre szöknünk? Elárultam neki, társaimmal éppen oda indulunk. Kelenföldön lesz a találkozónk. A határról jött vissza egy vonat. A leszálló utasok elmondták, a határ le van zárva. Már nagyon kockázatos a próbálkozás. A három pesti fiú akkor meggondolta magát és visszalépett. Mi hárman, Laci barátommal, az érdi Horváth Józsival, mégis úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Komáromig ment csak a vonat. Leszálltunk. Mivel Laci vasutas volt, ott kaptunk szállást éjszakára.
Másnap Győrig, majd onnan Lébénybe mentünk. Egy lovaskocsi felvett bennünket és a parasztbácsi elmagyarázta nekünk, merre van a határ, merre menjünk. A téli estén korán szürkült. Vizes, mocsaras volt a talaj. Embercsoportba ütköztünk. Pufajkába öltözött katona fogta ránk a fegyvert. (Rangjelzése egyiknek sem volt). Mivel nálunk nem volt fegyver, nem esett bántódásunk. Józsi volt a sor végén. Mint katonaviselt férfi, tudott a nyelvükön beszélni, ezért el is engedtek bennünket. A határvadász csak a gáton visszajövő vontatóra figyelmeztetett bennünket.
Ahogy továbbhaladtunk balra – tőlünk 20-25 méterre –, egy újabb csoportot láttunk. Amikor odaértünk hozzájuk, az emberek közül felálltak a határvadászok. Ránk fogták a fegyverüket és kérdezték, van-e fegyver nálunk? Nem volt – szerencsénkre.
Később katonák jöttek ki az őrsről. Közöttük az is, aki korábban bennünket elengedett. Alaposan elkerítette – úgy jó magyarosan –, mit keresünk mi itt? Mert azt a parancsot kapta, mindenkit vissza kell kísérniük az őrsre. Miközben beszélgettek velünk kiderült, ők senkire sem lőttek, de előfordult, hogy a szökő csoportok rájuk lőttek. Józsinak azt is sikerült kiderítenie, ki a hadnagy közöttük. Ezek után elhatároztuk, mégis tovább megyünk.
Már elég sötét volt. Amikor a csoport visszafelé indult, mi felmentünk a gátra, majd a másik oldalán le. Megvártuk, míg elvonul mindenki. Megpróbáltuk kikerülni a kilátót (őrtornyot). Egy nádasba értünk. A nád zörgése riasztott egy katonát. Ránk kiáltott: – Álljanak meg, vagy lövök!
A katona a nádtól kitisztított úton futott felénk. Kérdezte, hová megyünk? Azt mondtuk neki, a hadnagy elengedett bennünket. – Akkor jó – mondta.
Elkerülve a kilátót, visszatértünk a gát mellé. Mehettünk úgy 15-20 percet. A gát tetején két alakot láttunk, ők már nem magyarul beszéltek. Úgy döntöttünk megkérdezzük őket, hol is vagyunk.
Egy kis épülethez vezettek mindhármunkat. Tolmács is volt. Megkérdezte, mi van a határon most? Arra kért, menjünk vissza, segítsünk azoknak, akik eltévedtek.
Mondtuk, csak azt ne kérje tőlünk, mert háromszor fogták ránk a fegyvert, néztünk géppuska csövébe, mielőtt sikerült átérni.
Egy osztrák bevitt bennünket autóval a közeli faluba. Állítólag Kistarcsa volt a neve. Magyarokkal teli zsúfolt iskolába kerültünk. Padon ülve töltöttük az éjszakát. Reggel az apácák megkérdezték, ki segítene vajas kenyeret szelni, kenni? Lacival jelentkeztünk, nem maradtunk éhesek.
Délután buszokkal vonathoz vittek bennünket. Másnap értük el a lágert Lam­bachban. Valószínű a háború idején koncentrációs tábor lehetett. Majd átvittek bennünket egy másikba – Stadtpaulba.

Szerettünk volna Amerikába menni, de lassan haladt a kijutás. ’57. január elején képzett szakembereket kerestek Dél-Afrikába, ezért végül oda jelentkeztünk.
Mivel Lacinak nem volt vasas szakmája – vasutas volt – nem akarták beengedni. Józsinak és nekem kellett ezért felelősséget vállalni érte – eltartjuk, ha nem jutna munkához.
Január 3-án jelentkeztünk és 9-én vittek ki bennünket a reptérre. 33 óra utazás után érkeztünk meg Johannesburgba. A várostól 30 mérföldre kaptunk munkalehetőséget az ISCORN Wanderbel Parkban. Itt dolgoztam 1,5 évig, majd Johannesburgban 13,5 évet – géplakatosként.
A legszebb az volt, hogy megérkezésünk után – rögtön másnap – Laci kapott először munkát. Egy helybeli mester vitte el a műhelyébe és vállalta, betanítja őt.
Munka mellett kezdtem el sportolni. Birkózásról hamar áttértem a judóra. Dél-Afrika az 1960-as Olimpián szerepelhetett utoljára. 1964-ben már nem. 1959-ben a 66 kg-os súlycsoportban mind az öt mérkőzést megnyertem – megkaptam az első arany érmemet. Majd többet is szereztem. 1971-ben a 80 kg-os súlycsoportban – Pretoriában – bekerültem a válogatottba. Sajnos Olimpián már nem vehettem részt. Amikor abbahagytam a versenyzést, tanítani kezdtem a judót.

45 éve élek Fokváros mellett. Megházasodtam, feleségem June német származású. Három gyermekünk született. A legidősebb lányom Cheryl. Van egy kisfia, Péter. Sajnos a fiatalabb lányom, Michelle fiatalon meghalt és nyolc évvel később a férje is. Gyermekük, a kis unokám Domonique, a nevelőszüleinél maradt. Imre fiamnak a fiú gyermeke szintén Imre és van egy kislányuk is, Jessika.
Fontosnak éreztem mindig, hogy a családom ismerje meg az itthoniakat, a szülőföldemet. 1970-ben látogattam haza először. A szüleimet 1975-ben vittem ki, hogy láthassák hol, hogyan élek. Minden családtagom, az unokáim is, voltak már legalább egyszer Magyarországon. A testvéreimmel, gyermekeikkel élő kapcsolatunk van. Fontos nekem, hogy ez a kapcsolat megmaradjon a gyermekeink között akkor is, amikor már mi nem leszünk.
Itthon töltöttem be a 80. életévemet. A családom a dunafüredi Halászcsárdában emlékezett meg róla. Nem csak a testvéreim gyermekei, unokái vettek részt ezen, hanem néhány kedves ismerős, és a ma élő unokatestvéreim közül a battaiak.
Nem feledtem, nem feledem el a gyökereimet, ápolom a kapcsolatot az itthoniakkal, amíg csak élek.