Élő néphagyomány a mohai tikverőzés

– Zsille Dóra –

A farsang évenként ismétlődő, rövidebb-hosszabb ideig – vízkereszttől hamvazószerdáig, a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdetéig – tartó időszak, amelyet évszázadok óta a mulatozások, bálok, esküvők, párválasztások ésjelmezes felvonulások jellemeznek. Ezenkívül nagyon hangsúlyos szerephez jut az alakoskodó népszokás is, amikor álarcot és állatjelmezt öltöttek magukra a résztvevők, vagy férfiak és nők ruhát cseréltek. A legtöbb népszokás a farsang három utolsó napján: farsangvasárnap, farsanghétfőn és húshagyókedden volt. A tavaszvárás ősi örömünnepe, melyet az egyház az ördögök ünnepének tekintette és tiltotta, de gyakran a világi hatóságok se nézték jó szemmel a farsangi kicsapongásokat.

Farsangi népszokások az egész országban fennmaradtak, azonban a mezőföldi Moha településen a tikverőzés különlegessége, hogy külső beavatkozás, felsőbb szervezés nélkül töretlenül él a mai napig.
Miért is fontos százhalombattaiként a mohai tikverőzés hagyománya?

Városunk Mezőföld csücskén helyezkedik el, ezenkívül a Pesovár Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola nem titkolt célja, hogy a Mezőföld tájegységének néphagyományát, néptáncát, népi énekeit és népszokásait megtanítsaés átörökítése a következő nemzedékek számára, valamint széles körben tegye közös tudássá a térségben.

A mohai tikverőzés húshagyókeddi alakoskodó néphagyománykezdeti időpontját meghatározni nem tudjuk. A szokás eredetével kapcsolatban csupán annyit tudunk megállapítani, hogy több mint 100 éves lehetett, melyet Pesovár Ferenc fedezte fel a néprajztudomány számára, amit az 50-es, 60-as évek politikai rendszerében, a betiltás veszélye fenyegette, azonban a faluközösség a ragaszkodásával, valamint Pesovár Ferenc kitartó szakmai érdeklődésével életben tudta tartani. A szokás szereplői 14-20 év körüli legények, akik négy különböző zsáner szerepet töltenek be. A legfiatalabb fiúk lánynak öltözött tikverők, akik az ételadományokat gyűjtik, és a termékenységvarázslat felelősei. A második figura a farsangi rongyos, vagy farsangi bohóc, aki egyrészt arra vigyáz, hogy a lányruhás adománygyűjtőket ne bántsa senki, másrészt pedig arra, hogy minden falubélit és bámészkodót alaposan bekormozzon. A harmadik részvevő alak a szalmatörök, aki hatalmas szalmakötegekkel kitömött ruhában próbál járni a láncos botjára támaszkodva, valamint folyamatos céltáblája a bohócok lökdösődésének és gúnyolódásának. A negyedik figura pedig a kéményseprő, aki egyrészt szerencsehozó szerepe miatt elmaradhatatlan, másrészt pedig a füstölőkből szerez utánpótlást az ételadományokhoz.

A szokás menete a következő: a fiúk a kultúrház udvarán egybegyűlnek, majd végigjárják a falut, bezörgetnek a házakba, és bekéredzkednek a tyúkudvarokba, hogy a tojók fenekét botjukkal megütögessék, és alaposan be is kormozzák őket. A szimbolikus cselekedet a jószág termékenységét hivatott elősegíteni. Innen ered a szokás a neve: a jelképesen elvégzett „tyúkverésből”. A varázslás részeként a tikverőzők korommal kenik be a házak lakóit – elsősorban a lányokat, asszonyokat -, a járókelőket és az érdeklődőket, külön tekintettel a már hagyományosan az iskolákból és óvodákból idelátogató több száz gyerekre. A bekormozás az ártó szellemek és a betegségek távoltartása miatt fontos.A kormozással mindannyian a varázslat részeseivé leszünk. A tikverők cserében adományt kapnak: bort, fánkot és tojást, melyből az esti mulatságra rántotta készül. Ezzel a lakomával és tánccal zárul a falu népe számára a farsang.

A falu közössége minden évben nagy lelkesedéssel, szeretettel készül a jeles napra. Nemcsak a hagyományt tartják fenn, hanem az idelátogatóknak is kedveskednek teával és a farsang jellegzetes ételével, a fánkkal. A hagyományt nem szükséges újratanítani, az egymást követő generációk tagjai fokozatosan adják tovább egymásnak a szokás menetrendjét, az öltözetek készítésének praktikáit, és azon tudást, fortélyokat és taktikákat, amelyek a külső szemlélők számára láthatatlanok maradnak.

E néphagyomány megtekintése egyrészről kiváló szórakozást nyújt az odalátogatóknak, valamint betekintést lehetőséget biztosít egy olyan egyedülálló, élő néphagyományba, ami a mai napig szinte változatlan formában maradt fenn, amihez nem társult semmilyen turisztikai vonzerőt biztosító sallang. Továbbá a személyes tapasztalat által sokkal jobban rögzül az itt megszerzett ismeret és tudás, amely a későbbi szokásértelmezésekhez is támpontot tud adni.

*

A mohai tikverőzés 2011 szeptemberében felvételt nyert a SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG NEMZETI JEGYZÉKÉRE, amely azt a célt szolgálja, hogy a nemzet tudatosan megőrizze kulturális arcát és élő identitását a következők nemzedékek számára.