Emlékezés az ártatlanul elhurcoltakra

– Jankovits Márta –

Boldog az a nép aki csak a jóra tud emlékezni, de a mienk nem ilyen. Arról árulkodnak a felmérések, hogy borongásra hajló, bús nép vagyunk. De milyenek is lennénk ennyi harcokban, elnyomásban eltöltött évszázad után? Úgy gondolom, aki ennyi megpróbáltatást kibírt – van bátorsága emlékezni – erős nép, és van jövője. Emlékezni azért kell, hogy ne történhessen meg újra, ami megtörtént 1945. január 8-án, amikor Százhalombattáról, Érdről, Diósdról és több környező településről az elérhető adatok szerint közel háromezer embert vittek el „malenkij robotra”. Valójában nem is kis munkára vittek el gyerekeket 16 éves kortól, férfiakat (akik valamilyen okból nem voltak a fronton), hanem határozatlan ideig tartó kényszermunkára.

1944. december 6-án kelt át a 23. szovjet lövész ezred 310-es lövész hadosztálya a Dunán és indult el Érd felé. Mikulástól karácsonyig erős harcok folytak Ercsi és Érd között. Az elfoglalt településeken először otthonról vitték el aki megtaláltak. De nem volt elég, ezért január 8-ára hamis indokkal (munkát ígérve) az érdi vásártérre hívták a helyi férfiakat.

Kávránné Szedmák Ilona emlékezése apósára, Kávrán Andrásra:

„Tél van, úgy –6 fok körüli a hőmérséklet, és hótakaró fedi az utat, mikor a Kávrán család (Kávrán István és Polákovics Antónia) idősebbik fia, András elindult otthonról. Még megnézte mélyen alvó hat hónapos kisfiát, gyors búcsút intett fiatal, szép feleségének, hiszen nem sokáig marad távol – gondolhatta akkor.
Előző nap kidobolták a községben, hogy minden egészséges dolgozni tudó férfi 16 és 60 év között jelenjen meg a vásártéren – mai, illetve korábbi autóbusz pályaudvar területén – igazolás kiadása végett. Volt ki csak sebtében, kis cipőben vagy papucsban „szaladt” ki amennyiben közel lakott. Férjem – Kávrán István – édesapja akkor a krisztusi kort taposta, hiszen 33 éves volt. Foglalkozását nézve mester kőműves aki ebből és a családi gazdálkodásból tartotta el az övéit.
A vásártéren több száz ember gyűlt össze, de az igazolás kiadása még váratott magára annyira, hogy el is maradt. Az összeírást vezető szovjet katonák azt a tájékoztatást adták, hogy majd Ercsiben kerül rá sor. Az összeterelt embereket ötösével sorba állították, majd megindították a menetet Százhalombatta-Ercsi felé, majd onnan Baja irányába. Akkor már nem volt kérdés hová, merre visz az útjuk… A „Malenkij robot” fogságába estek, az út vége valahol az orosz tajga, a nagy Szovjetunió.
A kényszermunka még meg sem fordulhatott a fejükben, hiszen az alig ruházatuk és az éhség volt a legnagyobb „gondjuk” a folyamatos hóban menetelésben. A túlélők visszaemlékezéseiből tudjuk – akik között volt rokon, közeli ismerős utcabeli mint Deffent István, Kokics Pál, Kovács Béla, Kuhár János, Pájer Ferenc, Eszes Vendel, Krizsák István – embertelen körülmények között, nap-nap után ázva, fázva, éhesen, ivóvíz nélkül hajtották őket tovább a gyűjtőtáborokba. Alig kaptak enni, jó esetben az is csak egy darab kenyér volt, de a víz hiánya gyötörte legyengült testüket leginkább. Haladtukban, sokszor a pocsolyákból hasalva szürcsölték az összegyűlt vizet, vagy koszos hólével csillapították szomjukat.
Nem csoda, hogy a hideg és az éhség tizedelte őket már az út során is. A testi fájdalom mellett talán a szívük és lelkük fájdalma lehetett nagyobb, hiszen a bizonytalanba mentek, úgy, hogy csak a remény maradt… Látják-e viszont szeretteiket, a szüleiket, testvéreiket, a feleségüket vagy a gyermeküket? Hazavárták, mindig is hazavárták, hiszen egy édesanya, egy megtört feleség, aki a kicsi fiával szinte alig élt családként, természetes, hogy hazavárja a fiút a férjet, aki csak elment otthonról egy téli reggel…
Férjem nem ismerhette az édesapját, nem ismerhette a mosolyát, nem tudott vele játszani kisfiúként, nem tudta kimondani a szót, APA, mert nem volt kinek… Elvették tőle a lehetőséget, csak álmaiban élt, és él ma is az édesapja… ”

Úgy gondolom, kései krónikásként bár­mit írok, meg sem közelíti azokét, mint akik átélték a bor­zalmakat.

A II. világháború áldozatainak emlékműve Érden (Domonkos Béla, 1998)

A most következőkben a tárnoki Nagy István Naplójából olvashatnak idézeteket. Pista bácsi alig másfél hónapja távozott az élők sorából. Visszaemlékezései tükrözik az eseményeket, amit át kellett élniük.

„Jött egy fullajtár és közölte a hangosbemondón: 16-18-ig külön, 18-45-ig külön, 45-60-ig egy másik csoport. A 18-45 éves csoportot ötös sorokba állították, majd jöttek a géppisztolyos davajok (davaj: oroszul gyerünk, gyorsan. Állandóan ezt kiabálták.) közrefogtak és elhajtottak Ercsibe, ahol egy istállóba tereltek bennünket. Az elhajtott állatok helyén, azon a koszos szalmán kínlódtuk át az éjszakát. Másnap délelőtt átvittek egy házhoz és lenyírtak kopaszra.”
„Sötétedésre értünk Cecére ahol egy juhhodályba tereltek, amin se ajtó sem ablak. Reggel ébresztő után leengedtek csoportonként egy mocsaras-nádas szélére és ott lehetett mosakodni és vizet inni, ha fel tudtad törni a jeget. Az istálló mellett ott volt az urasági magtár, ott voltak a kondérok amikbe főzték a zsizsikes takarmányborsót. Ócska katonacsajkába merték a 3 dl levest… Reggel Dunaföldváron keresztül Baja irányába hajtottak bennünket.”
„Itt voltunk egy hétig majd vasárnap reggel riadó, beraktak a vagonba és irány Temesvár. Bajától Temesvárig négy nap volt az út. 50 embert raktak egy vagonba, amiben nem volt más csak a vagon alja. Az élelmezés három darabka száraz kenyér és írd és mondd kettő deka szalonna két napra. Ivóvíz semmi.”
„Csütörtökön megérkeztünk Temesvár­ra. A halottakat csak ott szedték ki a vagonból. A szerelvényen 12 halott volt. Összedobálták őket mint a fahasábokat, majd vitték a tömegsírba.”
„A sok megfázás, tetű miatt felütötte fejét a vérhas meg a flekktífusz. (Kiütéssekkel, magas lázzal jár.) Ezután kezdték szortírozni a tömeget. Kit innen egyenesen a Szovjetunióba, minket meg visszahoztak Szegedre a Csillag börtönbe, vagy mellette lévő fonógyárba.”

Nagy István, akinek a naplójából idéztünk, később 9 évet töltött a Gulágon.

Bauer Istvánné visszaemlékezése:

„1945. január 8-án kellett jelentkezni a még Battán lévő férfiaknak, hogy papírt fognak kapni. Érdről Bajára majd Temesvárra hajtották az ilyen galád mó­don összefogott embereket. Temesváron kiütött a tífusz. A még nem beteg embereket visszahajtották Szegedre. A reptéren dolgoztak, a Csillag börtönben voltak beszállásolva, ahol a puszta kövön aludtak. Kővári Istvánné (Mándé néni) tehervonat tetején utazva háromszor ment Szegedre, hogy nevelt fiának, Kővári Lászlónak ennivalót vigyen. Szegedi emberek megengedték, hogy náluk főzzön.

Ifj. Bauer János akkor már nagyon beteg volt. Megkérte Mándé nénit, főzzön neki nudlit de mire készen lett már csak négy darabot tudott megenni belőle. Hazajőve Mándé néni értesítette ifj. Bauer János édesanyját, Amál nénit, aki Szegedre utazva már halva találta a fiát. A nyakán lévő műtéti hegről ismerte fel, csont és bőrré volt lefogyva.”

A történetek majd hetven év távlatából is élénken élnek a családok emlékezetében. Érdekes módon valamennyi emlékező az „elhajtották” szót használta. Ez nem volt véletlen, hiszen ezeket az embereket szó szerint, mint az állatokat hajtották végig az úton a rabságuk felé. Akiket kérdeztem szinte valamennyi családban történtek tragédiák.

Nagyon fontos, hogy ezek az emberi történetek megmaradjanak, mert a történelemkönyvek a hadvezérekről, a tábornokokról, a csaták színhelyéről szólnak. A mi történeteink azokról az egyszerű hétköznapi emberekről, családokról szól – mindegy milyen nemzet fia –, akiknek a háború megváltoztatta, esetenként derékba törte az életüket.

Megmaradt bennem egy történet: valamikor a háború alatt tűzszünetkor egymás mellé kerültek ellenséges oldalon harcoló katonák a fronton, az egyik erdőben. Cigarettát cseréltek, beszélgettek ahogy tudtak, aztán elváltak. A tűzparancs miatt egymás ellen kellett fordulniuk. Aki mindezt elmesélte nekem, annak még több évtizeddel a háború után is lelkiismeret-furdalása volt: szembekerült azzal a katonával, akivel előtte barátkozott. Szembe, de nemcsak vele, a puskájával is. Tudta, az marad életben aki gyorsabb, és lőtt. Ezt a másik katona is tudta. Fiatal fiú volt, akinek a családja hamarosan megkapta az értesítést…

Emlékezzünk most méltón rájuk, azokra, akik ottmaradtak a harctéren, a fogolytáborokban és a Gulágokon.