Puppán Klári, a hivatásos civil

– Jankovits Márta –

Ismerem Klárit több mint hatvan éve, testvérével, Lajossal nyolc évig egy osztályba jártunk az általános iskolában. Tudtam róla, de szorosabb kapcsolatban csak öt éve kerültünk a Százhalom újságunkon keresztül. Több olvasónknak ismerős lehet, mert ő az, aki havonta bekopogtat vele azokhoz, akik ugyan nem a faluban laknak, de szívesen olvassák a lapot, és az intézményekhez. Szabadidejében felül a biciklijére, eljön az újságért, mindezt mindenféle juttatás nélkül. Ismerve szerénységét időbe került, mire rávettem, hogy üljön le velem beszélgetni. Úgy gondolom nem volt hiábavaló.

– Tudom, hogy ti a testvéreddel százhalombattainak születtetek. A szüleid költöztek ide. Honnan származik a család? Ők hogyan találtak egymásra?

– Édesapám Puppán István szentendrei, édesanyám Harsányi Rozália gönyűi. A megismerkedésük igencsak kalandosra sikerült. Apám a háború alatt Passauban dolgozott Németországban, mint a teherhajózási hajóállomás raktárosa. Akkor még MFRT-nek (Magyar Folyami Tengerhajózási Részvénytársaság) nevezték nem MAHART-nak. Gönyű – talán a régi vízállásjelentésekből lehet ismerős – Győr mellett van. Sokan dolgoztak a hajózásnál, így anyám családjában is, akik uszállyal árut szállítottak. Úgy esett, hogy az egyik út előtt megbetegedett a szakács, helyette édesanyám ment Passauba. Egy szót sem tudott németül, ezért a nyelvet jól beszélő Puppán Istvánt hívták segítségül. Ebből aztán házasság lett, holott akkor már mindketten harminc év körüliek voltak. Anyám nem érezte ott jól magát, haza szeretett volna jönni.

Mindketten nagy családban nőttek fel 10-10 testvérrel. Apámnak talán nem lehetett volna nehéz állást találni, mert testvérei révén több szakmát is kitanult. A férfi-női szabóságot és a női-férfi fodrász szakmát. Még folyt a háború, amikor minden ingóságukat hajóra rakták, de ők vonaton jöttek Budapestig. Ez nagy szerencse volt, mert bár minden vagyonuk a Dunába veszett ők életben maradtak. Az uszályt a budapesti teherkikötőben bombatámadás érte. A partról nézték, hogy úsznak a vízen az eddig összegyűjtött értékeik. Semmijük nem maradt. Egy ideig Szentendrén laktak rokonoknál, majd különböző albérletekben.

– Hogyan kerültek Százhalombattára?

– A II. világháborút követően, mikor a romoktól, robbanószerkezetektől megtisztították a hajózó utat a Dunán, megindult a személyszállítás. Lapátos, széntüzelésű gőzösök álltak forgalomba. 1947-ben a Szabadság és a Szent István nevű gőzösök.

Az 1950-es, 60-as években a személyhajózás lényegesen más szerepet látott el, mint napjainkban. 1964-ben pl. 3,9 millió utast szállítottak hajók Magyarországon. A Budapest – Mohács között közlekedő ún. kofahajó járat eleinte jelentős élelmiszer mennyiséget szállított, akárcsak a két háború közti időben. (Százhalombattán a régi óvoda melletti lejárónál állt meg a kofahajó, a szerk.) Vittek, zöldséget, gyümölcsöt, tejterméket a Nagybani piacra, de a Nagycsarnokba is.

Százhalombatta–Dunafüred sokáig sze­repelt a különböző hajózási térképeken mint utazási cél. Ugyanis a két háború között az itteni földterületek egy része a bankra szállt és ők megkezdték a földterület parcellázását, üdülőtelkek kialakítását.

A tervezett hajókikötőt megépítették, hiszen hajóúton mindössze 27 kilométer Budapesttől. A MESZHART (Magyar Szovjet Hajózási Részvénytársaság volt akkor) 1947-ben apámat ide helyezte és kinevezte hajóállomás-főnöknek. Persze kapott az alkalmon mert a beosztással szolgálati lakás is járt, aminek a költségét a vállalat fizette.

A Budapest – Vigadó tér hajóállomásról naponta 12 órakor induló személyhajónak 13 óra 30 perckor volt a menetrend szerinti érkezési ideje Dunafüreden, majd indult tovább Mohácsra.
(Mint gyerekek naponta vártuk a félkettes hajót, mert ha leültünk a parton, először kiszívta a vizet alólunk, majd hatalmas hullámok jöttek felénk, átcsapva rajtunk, amit rendkívül élveztünk. Integettünk is a hajó utasainak, ha szerencsénk volt, vissza is integettek, a szerk.)

Fölfelé 24 órakor kötött ki Dunafüreden és indult Budapest felé. Az ötvenes években egyre jobban benépesedtek a telkek, épültek a kis hétvégi házak, ezért a hatvanas évek elején hétvégeken megindult a kiránduló járat, de az csak Budapest és Dunafüred között. Egy-egy hajóval több mint 100 utas érkezett szombat délelőttönként, volt, hogy két hajó is kikötött. Vasárnap kora este indultak vissza kora tavasztól, szeptember közepéig.

Nem számított felesleges időtöltésnek a másfél órás hajóút sem, mert volt idő beszélgetni, kártyázni, vagy gyönyörködni a tájban. Akit érdekelt megnézhette a gépházat is. A széntüzelésű gőzhajókat lassan felváltották a pakura tüzelésűek (Kossuth, Petőfi), majd a dieselmotoros Rákóczi, a Táncsics és a Hunyadi. Az utóbbi volt a legnagyobb 1400 főt szállított. 1962-ben beindították a szárnyashajó járatokat, de azok inkább a Dunakanyar, Bécs, Passau felé jártak. A menetjegyek nem kerültek nagyon sokba: a gyerekjegy 2 Ft 40 fillérbe a felnőtt 6 forint 30 fillérbe. Édesapám első fizetése 74 forint volt havonta.

– Érdekes lehetett a gyermekkorotok, de én csak arra emlékszem, hogy nagyon messziről jöttetek naponta az iskolába méghozzá biciklivel. Sajnáltalak is benneteket, mert az öcséd a kedvenc osztálytársam volt. Már akkor kész úriember, soha nem vert bennünket lányokat, ami akkor a fiúk kedvenc tevékenysége volt. Kedves volt, udvarias. Ilyen nevelést kaptatok otthon?

– Talán nem is nevelés volt, hanem példamutatás. Battára kerülve a szüleinknek semmijük nem volt. Hatalmas szorgalommal vettek telket, építkeztek, 1948-ban megszülettem, és 1950-ben az öcsém. Apám ahol lehetett bérelt földet, holott először semmit nem értett hozzá. Ahogy több lett a föld, bővült az állatállomány is. Mindenféle baromfi, disznó, tehén, végül egy ló is. Azzal vállalt kisebb fuvarokat, amik erősen időigényesek voltak. Ezért sokszor vitte édesanyánk biciklivel az apu egyenruháját, sapkáját a hajóállomásra fél kettőre, hogy apu szalutálva fogadhassa annak rendje és módja szerint az érkező hajót, hiszen ő volt a hajóállomás főnöke. Ahogy nőttünk, ki kellett vennünk a részünket a munkából, otthon és a földeken is.

Amikor minden nekünk való munkát elvégeztünk, mehettünk biciklizni, ami a kedvenc foglalatosságunk volt. Nemcsak munkára neveltek bennünket a szüleink, hanem az olvasás, a történelem, a zene szeretetére. Apám például hegedült.

Kérdésedre válaszolva igen naponta kb. 6 kilométert tettünk meg az iskoláig. Amikor lehetett biciklivel, bár gyakran rettenetesen eláztunk. Hiába volt rajtunk esőköpeny a lábunk elázott. Abban ültünk az iskolában, sokszor rajtunk száradt meg a nadrág. Néha a tanítók megengedték, ha égett a nagy vaskályhában a tűz, hogy ott szárítkozzunk meg. Télen, akkoriban nagy havazások voltak, apám előttünk ment a hóban, aprókat lépve, mi meg a nyomaiban. Sajnos a gyakori megfázásnak, tüszős mandula gyulladásnak már gyermekkorban éreztünk a hatását, mert állandóan fájt a térdünk.

Mindennek ellenére nagyon szerettünk Dunafüreden lakni. Amikor száraz volt a Duna medre, átjártunk a Kácsás szigetre. Még nem épült meg a kőgát és kavicsos volt a meder a sziget és a part között. Volt ott egy kunyhó, ahol a halászok tartották a hálóikat. Paradicsomot is termesztettek, azt már nem tudom, hogy közösen vagy volt- e ott saját földjük. Nekünk varázslatos helynek tűnt, mert sűrűn benőtték a fák, növények.

Szép emlékeim közé tartozik még a tavaszi hajószezon beindulása, hiszen édesapánk irányításával öcsém és én a már zöldellő ágakkal és színes krepp papír szalagokkal feldíszített stéget és hidat varázsoltunk az érkező hajónak és utasainak.

– Közel laktatok a Dunához, hányszor öntött el benneteket az árvíz?

– Emlékeim szerint kétszer. Egy jeges ár, amikor ki is kellett költöznünk. A faluban a hegyen lakó Bilikék fogadtak be bennünket pár napra, míg levonult az ár 1956-ban. Hallottuk a ropogó jég zaját, félelmetes. Ezután építették meg a mostaninál jóval szélesebb és magasabb gátat. Még volt egy ún. zöldár, de az nem ennyire emlékezetes.

– A beszélgetésünk során említetted, hogy édesapád ismerte Hamvas Bélát.

– Igen, de nemcsak ő, én is találkoztam vele, róla nevezték el később a könyvtárunkat. Akkor még, ez az erőmű építésének kezdetére vonatkozik. Édesapámnak volt a feladata, hogy a Dunán érkező uszályból kirakodott sóder szállításáról aláírja a fuvarleveleket, intézze az elszámolásokat. Ugyanezt végezte az erőmű részéről Hamvas Béla. Sokat beszélgettek a világ dolgairól apámmal, mi már akkor tudtuk, hogy könyveket ír.

– Az általános iskola elvégzése után mit tanultál?

– Középiskolába jelentkeztem. A Hunyadi János Közgazdasági Technikumba vettek fel Székesfehérváron. Mielőtt megkérdezed, hogy miért nem Pesten, az egyik rokonunk ott élt, és hétköznap náluk laktam, hétvégeken jártam haza.
Az érettségi után a DKV-ban helyezkedtem el, mint laboráns. Megismerkedtem a férjemmel, Wenczl Györggyel, aki már a kezdetektől ott dolgozott. Két gyermekünk született, egy fiú és egy lány, már négy unokánk van. Szüleink sajnos már nem élnek, mi elköltöztünk Dunafüredről, de nekem ma is az egyik otthont jelenti.

– Magam is főleg régebben sok rendezvényen, kiállításon vettem részt. Egy valakivel szinte mindig találkoztam és az te voltál. Közösségi munkát végzel, segítő tagja vagy a Faluvédő Egyletnek, a Szülők Fóruma Egyesületnek. Mi késztet téged erre?

– Az empátia, a segíteni akarás. Tenni valamit, ami segít az embereken. Százhalombattán nagyon sok gyermek szenvedett légzőszervi megbetegedésben. Busszal vittük őket a Szemlőhegyi Barlangba. Emlékszem, az unokád is köztük volt. Érdekelnek a különféle előadások, szeretek okos embereket hallgatni a világ dolgairól.

Szeretnék még fizikailag is minél tovább „fitt” maradni, ezért amikor lehet mindenhova biciklivel megyek, különböző tornákra járok és majdnem húsz éve jógázni.

*

A beszélgetés végén Klári csak nem tagadta meg önmagát, arra kért inkább Dunafüredről írjak ne róla. Ezt nem fogadhattam meg, de írtam mindenről, ami hozzá tartozik. Így azok az olvasók is jobban megismerhetik, akikhez havonta bekopog az újságunkkal.