A meseudvar királynője

Vendégségben Kovács Mariannánál

– László Anikó –

Reggel az az első, hogy kilép a kertbe, megszemléli birodalmát: számtalan növényét és a tervezettnél nagyobb létszámú macskacsapatot, szippant a dunai levegőből és a cigarettájából, feltöltődik a napra, számtalan szerepére, vállalásaira. Hivatásos mesemondó, egyesületi elnök, tanácstag, intézményvezető, végzett biblioterapeuta… háromgyerekes anya, nemsokára nagymama. Kovács Mariannánál jártam, aki néhány év kihagyás után három éve ismét az Óváros szívében él.

– Horvát faluban, az Ormánságban, Drávasztárán születtem, horvát családból származom. Két kultúrájú, két nyelvű vagyok, mindkettőt egyformán szeretem. Továbbtanuláskor Budapestre, az akkori szerb-horvát gimnáziumba jelentkeztem, ahol a legjobb barátnőm, Peics Mariann lett, aki százhalombattai. A hétvégeket – mivel messze volt hazamenni – sokszor töltöttem náluk. Akkor élte fénykorát az akkori Százhalom Étterem, épült a lakótelep, a művház, a könyvtár. Nagy volt az élet. Így ismerkedtem össze az első férjemmel, így kerültem végül Battára. De már korábban, mikor mentem a vonattal Budapest és Pécs között, sokszor néztem a kivilágított várost, ami az én kicsi falumból teljesen egzotikus helynek tűnt. Nem tudtam, hogy gyári fényeket látok. Szeretem Százhalombattát, mindig is szerettem itt élni. A város szívében teljesen alkalmas volt három gyereket felnevelni. Most a faluban imádom az életet, hogy köszönnek az utcán, hogy jár a lovaskocsi, ami egyszer hazahozta a fiamat az erőműtől. Én innen már a hegyre, mármint a temetőbe szeretnék csak felköltözni.

– De egyelőre még Te vezeted a Hamvas Béla Városi Könyvtárat, emellett elnöke vagy a Meseszó – Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesületnek, tanácstag a Magyar Olvasástársaságban, plusz a férjed, a három nagy fiú és nem sokára az unoka – mind egész embert kívánó feladatok. Hogyan fér el benned ez a sok szerep?

– Nagyon összefonódik minden mindennel. A HUNRA (Magyar Olvasástársaság) tanácsában úgy kezdtem dolgozni, hogy Szalai Gáborné, Márti, a könyvtár akkori vezetője, (aki egyébként a férjem édesanyja) megírta nekik az ötletünket a népmese napjáról. Akkor kérte a társaság, hogy lépjek be és valósítsam meg, hogyan gondolom. Ezután nagyon nagy szerepet kaptak az életemben. Egyrészt a népmese területén, másrészt szenzációs kapcsolatokat köszönhetek nekik olvasás-témában. Egy ideig voltam a társaság alelnöke is. A HUNRA az, akiknek a legnagyobb köszönettel tartozom, hogy az életemmel oda jutottam, ahova. Általuk jutok olyan feladatokhoz, mint legutóbb a Magyar Narancs sikerlistájának összeállítása a kortárs gyerekirodalomról. Olyan szakmai kört ismerhettem meg általuk, amik révén számtalan más területre is eljutok. A népmese napja ötletével párhuzamosan indult el az első mesemondó tanfolyam is a Hagyományok Házában, ahova jelentkeztem, anélkül, hogy komolyabb fogalmam lett volna, mit is remélek ettől. Ott csodálkoztam rá arra, hogy amiről ott tanultam, az az a fajta közösségi mesemondás, amit én gyerekkoromban átéltem. Nem is kellett nekem elmagyarázni (szerintem nem is lehet), de rögtön azonosulni tudtam, és megértettem a célját. A mesemondás nem a színpadra felültetett előadóművész, hanem aki az emberek között mond el úgy történeket, hogy emberekkel beszélget, vannak hallgatói visszajelzések, modern szóval: interaktív.

Mindig a történeteket szerettem az irodalomban is. A tanáraim úgy gondolták, alkalmas vagyok arra, hogy verseljek, prózát mondjak. De képtelen vagyok légüres térben szerepelni. Nem tudtam a kötött szövegeket megjegyezni, lámpalázam volt. A mesemondásnál sosem éreztem ezt. A mesei történetet akkor tudja az ember jól elmesélni, ha olyan mélyen benne van, mintha vele történt volna, vagy legalábbis ott lett volna. Nincs más dolga, mint elmesélni, hogy akkor és ott mi történt. Az a legalapvetőbb szabály, hogy úgy tudj mesélni, hogy a hallgatókban is képként elevenedjen meg a történet.

– Azóta a népmese fontos része lett a városi könyvtár életének is.

– 2005 óta tartjuk a népmese napját. A rendezvény mindig kétirányú: mesehallgatás és -mondás, és ismeretterjesztő előadások a meséről. Ennek csúcsa 2010-ben volt, amikor Százhalombattán a HBVK és a HUNRA együtt rendezte a népmese-konferenciát. Akkor kapott egy nagy lendületet a történet. Szép volt a környezet, a rendezvényközpont méltó az ünnepléshez, akkor voltunk a legtöbben. A könyvtár életében a következő nagy dolog a jövőre 10 éves Mesehét, amit nyaranta két korosztály – 6-8 és 8-10 évesek – számára szervezünk meg. Ezek tapasztalataiból, nem egy tanulmány megjelent már. Legutóbb a Mesebeszéd című módszertani dvd-n, ami részben itt készült a százhalombattai könyvtárban.

Ugyancsak 10 éve rendezünk mesedélutánokat, amik azért fantasztikusak, mert három generáció hallgatja együtt a mesét. Nagyon érdekes lekövetni, hogy a nagyszülők generációja még teljesen azonosulni tud, a szülőknek furcsa, csitítják a gyereket, hogy nem szabad megszólalni, és ott vannak a gyerekek, akik visszatanulják újra a mesehallgatást. Ezen kívül nagyon sokat jelent nekünk, hogy hosszú évek óta vannak rendszeres mesehallgató csoportok, iskolai osztályok, óvodások. Az elején nehéz volt elindítani, mert az óvónők – teljes joggal – azt kérdezték, miért hoznák el a gyerekeket, hiszen ők is szoktak mesélni nekik. Most már látszik rajtuk, hogy együtt élvezik a gyerekekkel a mesehallgatást.

Hozzá tartozik az is, hogy nem szabad fegyelmezniük, ránk kell bízzák az egész csoportot. Havonta legalább 4-5 új mesét kellene megtanuljak, de nagyon nehéz új mesét találni, mert nagyon sok mindennek össze kell jönnie, hogy azonosulni tudjak a történettel. Van, amivel első olvasatra egymásra találunk, és van, amiben hiába tetszik a mesei cselekmény, mégis elhagyom végül, mert nem a sajátom. Ez is megérne egy kutatást, hogy melyik mesét mondja szívesen az ember, miért pont ezt, és miért van olyan, ami tetszik, mégsem tudom úgy elmondani, hogy azzal elégedett legyek, és lássam a hallgatóságon is, hogy megértették. De például szívesen mondok pajzán történeteket, ami elég ritka, hogy nő ilyet felvállaljon. Valószínűleg én nem pironkodom. Ezzel együtt még mindig jobban szeretek gyerekeknek mesélni, mint felnőtteknek. De főleg azért, mert a felnőtteknek előadást tartok. Olyankor szükségét érzem, hogy tudással is ellássam őket, mielőtt elkezdek mesélni. Holott, miért ne lehetne csak úgy magában? De már megszokták tőlem, és szívesen veszik.

– Az már világos, hogy számodra miért fontos a mese, de mitől fontos a közönségednek, a gyerekeknek?

– A családtörténeteket, az élettörténeteket manapság nem mesélik a gyerekeknek. Olyan steril körülmények között vannak nevelve, hogy pont a gyökereiket nem ismerik, hiányzik a múlt visszamesélése. Jó esetben még tudja anya, apa foglalkozását, meg tudja mondani, hol született. De hogy a nagyszülők mivel foglalkoztak, ma már nem tartják fontosnak, hogy elmondják. Régen a családtörténetek hozzátartoztak az élethez, a gyerekek ott voltak a szülők és a nagyszülők között, nem kellett külön elmesélni. Gyerekkoromban elég volt egy vezetéknevet meghallanom, hogy tudjam, kiről van szó, milyen az a család. A mostani szülők inkább olvasnak, fontosabbnak tartják, mint a beszélgetést. Nagyon kell az olvasás, de ugyanilyen fontos a beszélgetés is!

– Mit gondolsz a meseterápiáról, biblio­terápiáról?

– Kezdő mesemondóként nem akartam elfogadni a meseterápiát, humbugnak tartottam. De látnom kellett, hogy a mesék, amiket mondok, hatással vannak az emberekre, gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Úgyhogy azt gondoltam, ne ítélkezzek úgy, hogy nem adom meg a lehetőségét, hogy beleássam magam. Akkor jelentkeztem a Kaposvári Egyetemre biblioterapeuta szakirányra, hogy utána járjak igaz-e az elméletem, aztán ebből írtam a szakdolgozatomat. A mesemondó meseterapeuta, de ez spontán terápia. Óhatatlanul mesél olyan dolgokat, amit valaki kevéssé, más teljesen átélt a saját életében. És talán ez az, amire a legnagyobb szükségük van a mai gyerekeknek. Az olvasás és az olvasóvá nevelés mellett, éljenek közösségi életet és beszéljenek, és tudjanak meghallgatni másokat is.

– Mi újság mindeközben a saját családodban?

– Bárhova kanyarodjon is az élet, nekem mindig a család marad a legfontosabb: a három fiú, természetesen a férjem, és a szülők, nagyszülők. Nagyon szép kapcsolatom volt a szüleimmel, édesanyámmal a mai napig különleges. Bármit találtam ki, soha nem próbált visszatartani, mindenre azt mondta, ha ezt szeretnéd, ezt csináld! Ez a legnagyobb tanulság, és nagyon igyekszem én is betartani, hogy ne próbáljam óvni a gyerekeimet, elriasztani őket az álmodozástól, hanem arra biztatni őket, hogy mindent ki kell próbálni, tenni kell a dolgokért. Hiszen én is így tudtam eljutni abból a kis faluból a fővárosba. Abban az időben nem volt könnyű gimnáziumba bejutni. Egyszem gyerek vagyok, és 14 évesen el kellett jönnöm otthonról. A mai eszemmel fel sem foghatom, édesanyám hogyan tudta ezt elfogadni. És utána sem közelebb jöttem, hanem még tovább, Zágrábba az egyetemre. Egy fél mondat hátráltatás nélkül azt monda, hogy persze. És az is jellemző, hogy sosem hallottam tőle, hogy költözzek haza. Ő nagyon jól látja, hogy falun nehéz az élet, a városi lét sokkal többet tud nyújtani. Ezzel együtt én valószínű megbolondulnék, ha valamelyik gyerekem azt mondaná, hogy akár csak Érdre elköltözik…

– Három éve visszaköltöztél a faluba, de éltél közben a lakótelepen is. Össze lehet hasonlítani?

– Családi házban nőttem fel, de nagyon izgatott mindig a lakótelep. Romantikusan rejtélyesnek éltem meg. Gimnazistaként a barátnőméknek a „C-ben” volt lakásuk, központi fűtés, fürdőszoba ahol mindig van meleg víz, ezek számomra elképzelhetetlen és csábító dolgok voltak. Az első férjemmel kezdetben a faluban éltünk, majd Dunafüreden, aztán válás után költöztem a lakótelepre, és nagyon szerettem ott lakni. De azt tudtam, hogy vissza kell mennem családi házba, mert nekem kell a kert, udvar, növény, fa, fű.

Gyerekkoromban óvónéni szerettem volna, majd titokban pedagógus, és kertész… Erre azért anyukám azt mondta, hogy az nehéz fizikai munka, inkább tanuljak. Gyerekkoromban nem játszani szerettem, hanem anyu mellett lenni a kertben, és automatikusan megtanultam a dolgokat, és a mai napig tanulok tőle. Nagyon büszke vagyok rá, hogy meg tudjuk termelni, amire a családnak szüksége van. Nagyon szeretjük az önellátást. Néha túlzásokba is esünk, még tanulni kell a mennyiséget.

Férjem, Gergő a kenyérsütést élvezi, a füstölés már beépült a család életébe, mindenből tudunk lekvárt főzni, és zöldséges dolgokat eltenni. A korai sárgabarack az első gyümölcs, ami elkezd érni, és onnantól kezdve majdnem minden nyári délutánon befőzünk. De azért a virágok a legnagyobb szerelmeim. A nagybátyám megpróbálta kitalálni, milyen virág nincs a kertemben, de nem sikerült olyat mondania, ami ne lenne.

Sötétedésig kint vagyok a kertben, amihez hozzátartozik a macskasereg is. Egyet szerettem volna, de szerintem titkos távirat megy körbe a faluban, hogy ha valakinek nincs jó dolga, jöjjön hozzánk. Néha úgy gondolom, nem csak az állatok, de a növények is átköltöznek hozzánk. Sok növényt hoztam anyutól a kertből, mert határozott céllá is vált, hogy körül vegyenek azok a növények, amik gyerekkoromban körülvettek. Nagyon sok virágot kapok kollégáktól, olvasóktól, mert tudják, hogy szeretem.

A mai napig nem tudom, hogy kik, de már harmadik éve, mióta itt lakunk, nőnap után beteszik nekem a kerítésen a virághagymákat, akik nem tudják elültetni. Kapok virágokat a kollégáktól és az olvasóktól, de ennél is nagyobb büszkeség, hogy a virágboltos rám bízott egy gyönyörű növényt, hogy én biztosan ki tudom belőle hozni a legjobbakat. Tavaly kaptam egy mikulásvirágot, amire azt hittem, hogy elvirágzik és kidobhatom. Meg kellett tanulnom, hogy pl. pár csepp ecetet adjak az öntözővízhez, megfelelő fény és árnyék kell neki, és most ölnyi hatalmas. Mindez nem kevés pénzbe és erőfeszítésbe kerül. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt el kell viselni. Nem tudnám csinálni, ha a férjem, Gergő nem lenne mindenben partner.

– Mik a terveid a közeljövőben?

– Az első unoka születése tölti ki most minden gondolatomat, nagyon vágyom rá. Főképp így, hogy már tudjuk, hogy kislány, a sok fiú után. A Meseszó egyesület már most nagyon szépen működik, nagyon jó mesemondókkal, úgy látom, szép jövője van. A Magyar Olvasástársaságban már vezetőségi tagként nem vagyok újraválasztható, szeretném átadni, és koncentráltabban figyelni más dolgokra. Például a könyvtárban is sok olyan dolog van, amivel még sok a feladatom. Szeretnék egy nívós konferenciát, nagyon izgatja a fantáziámat a gyerekkönyv illusztráció, miután a két éve elindított Battai Könyvünnep, a megújított Hamvas-est, amire most készülünk, és az előadóterem is célba ért.