Volt egyszer egy Százhalom

Gondolatok egy könyvbemutató kapcsán

Nagy-Rakita Melinda

2018. december 7-én a Zenálkó Etel közösségi házban mutatták be a Faluvédő Egylet megalakulásának 20. évfordulójára a Hírhalom Lap- és Könyvkiadó által megjelentetett Volt egyszer egy Százhalom című könyvet. Ebben tizennégy család történetén keresztül elevenedik meg a százhalombattai Óváros – a Falu – élete, története, történelme. Egyéb hasonló helytörténeti jellegű írásokkal szemben a könyvben szereplő írásoknak egyik sajátossága és – úgy gondolom – komoly értéke is, hogy a családok tagjai, képviselői maguk írták. A munkát összefogta és a könyvet szerkesztette: Jankovits Márta és Szegedinácz Anna, akik maguk is szerepelnek benne.

Sokféle könyvbemutatón jártam már eddig, mint afféle írást és olvasást kedvelő, írók között meg-megforduló ember. Sőt olyanon is, ahol én voltam az egyik főszereplő, de olyan varázsos hangulatú, családias légkörű könyvbemutatón, amelyen most részt vehettem, még nem.

A Zenálkó Etel közösségi háznál aligha lehetett volna inkább hozzá illő helyszíne ennek az eseménynek. Ez az az épület, amely az óvárosi közösség összefogásából az óvárosi közösségnek épült. Talán csak annyi hibádzott, hogy kis híján kicsi lett a terem, annyian voltunk. Nem csak azok jöttek el szép számmal, akik részt vettek a könyv megírásában, hanem sokan azok közül is, akik maguk is szereplői családjukkal, történetükkel, történelmükkel, életükkel. A teremre így is csak egy panaszt hallottam, egy kedves hölgy sajnálkozott: „Milyen kár, hogy nem a nagyteremben van, milyen jó lett volna ott emlékezni a régi összejövetelekre, bálokra.”
A program házigazdája, Tóth Ernő egy kérdéssel indított: tudja-e valaki, mit jelent a „tüke”. A megfejtést a végére hagyta.

Sinka László alpolgármester, tősgyökeres százhalombattaiként magyarul és szerbül köszöntötte az egybegyűlteket. Gyerekként az egymás mellett élő szerb és magyar családok gyerekei óhatatlanul is megtanulták egymás nyelvét. Arról beszélt, hogy az évszázadok során idetelepült, itt élt különböző nemzetiségek hogyan kovácsolódtak egybe, hogyan határozta meg életüket az óvárosi (ófalui) lét. Arról, hogy aki ideszületett, itt élt, az ide mindig hazajön. Éljen bárhol is a városban, az országban, vagy a nagyvilágban. A rengeteg élet, amely ebben a könyvben feltárul az olvasó előtt, egyfajta üzenet a jövőnek: Volt egyszer egy Százhalom, van egy Százhalom és a jövőben is lesz egy Százhalom.

Eljött a könyvbemutatóra az 1937-es születésű Pfeiffer Ádám tanár úr is, aki bár már évek óta nem él a városban, anekdotákkal tarkított beszédében leszögezte: „Százhalombattai vagyok és az is maradok örökre”.

Jankovits Márta – Jankovits néven utolsó tagja családjának, és a kiadvány egyik szerkesztője – úgy fogalmazott, ez a könyv nemcsak egy családtörténet, hanem egy falu története, a falusi lét krónikája is. Márta, a Faluvédő Egylet egyik fő alapítója, húsz éven keresztül elnöke és lelke, idén lemondott elnöki pozíciójáról. Az Egylet Hírhalom Közösségi Kulturális Egyesület néven, Jován László vezetésével folytatja tevékenységét, de Jankovits Márta továbbra is aktívan részt vesz munkájában.

Kővári László többek között arról mesélt, hogy zenész édesapja hogyan terelte őt és bátyját a zenetanulás felé azzal, hogy vásárolt nekik egy tangóharmonikát. Mindnyájan tudjuk, milyen jó befektetés lett ez a vétel. Valószínűleg nemigen akad százhalombattai, aki ezt meg tudná cáfolni.

Buzay József történetét arról, miként derült ki számára, hogy Koltay Gábor (a filmrendező) unokatestvére, én most nem osztom meg a kedves Olvasóval. Javaslom, nézzenek utána a könyvben. Annál is inkább mert a Buzay (Buzadics) család története e nélkül is jól megírt, élvezetes, tanulságos olvasmány.

Azt viszont szívesen megosztom Önökkel, mi volt számomra a legkedvesebb mozzanata ennek a délutánnak. A nyolcvanöt éves András Julianna – ahogy ő magát nevezi, Julcsi – az óvó néni, aki saját bevallása szerint attól, hogy élete legnagyobb részét gyerekek között töltötte, maga is örökre gyerek maradt. Élénk, friss és fiatal lélekben és szellemiekben egyaránt. Még a jogosítványa is megvan – mesélte vidáman. Felelevenítette hogyan épült annak idején a házuk a faluban, amelyhez a hajóra rakodás közben „a vízbe potyogott téglákat” is összegyűjtötték és felhasználták.
Mindnyájunkat mosolyra fakasztott régi, bájos gyerekszáj történeteivel. Megtudtuk, hogy az orgonának „faluszíne” van és, hogy az óvodás, akinek a „mivel utazunk?” kérdésére az óvó néni azt válaszolta: „lábbusszal”, az ablak mellé szeretett volna ülni. Még arra is fény derült, hogy az óvodás Sinka Lacika nagyon rendes, jó magaviseletű kisfiú volt. De nem ő volt az egyetlen, több száz mai felnőtt cseperedett „Julcsi” keze alatt. Ha végigmegy a város utcáin, lépten-nyomon régi ovisok köszönnek rá.

Végezetül fény derült arra is, mi a tüke. Tóth Ernő megoldotta a rejtélyt. A tüke szőlőtőkét jelent, amely mélyen begyökerezik a talajba. Megkapaszkodik és akár évtizedeken át újra és újra kihajt akármilyen mostoha időjárás is sújtja. Nehéz időkben kevesebbet, jobb időkben többet terem. De élni akarása, szívóssága töretlen. Pont, mint azok a „falusi” családok, akiknek évszázadokon átívelő története íródott meg ebben a könyvben.

Érdekes, tanulságos olvasmány a Volt egyszer egy Százhalom, szeretettel ajánlom mindenkinek, akit érdekel hogyan éltek egykor elődeink. Hogyan működött egy falu, miként hatott a történelem egy ilyen kis helység életére. Hogyan vészelték át a komor időket az itteniek, hogyan élték meg a dolgos hétköznapokat és a vidám ünnepeket. Milyen volt itt gyereknek lenni.
Cseppben a tenger – mondjuk gyakran és ezek a történetek pont ilyenek. Nemcsak ennek a falunak, hanem sok-sok hasonló magyarországi falunak is a krónikái. Megtudhatják belőle azok is, akik nem ide születtek, mit jelentenek az olyan jóízű szavak, mint a gyorma, a szkela és a többiek. Ezek többünk számára csak furcsa utcanevek, az itt élőknek pedig az otthon ízei.
Jó olvasást kívánok mindenkinek!