Krisztián Ferencné Marika

„Azt mondtam: Megyek Sopronba, óvónőnek tanulni!”

– Szegedinácz Anna –

Van az úgy, valakit már nagyon régen ismerünk látásból. Találkozunk vele az utcán, boltban vagy más helyeken. Aztán az élet úgy rendezi, valamilyen alkalom, esemény következtében, közel kerülünk egymáshoz. Rácsodálkozhatunk a másik belső szépségére. Augusztusban a Nyugdíjas Pedagógus Klub kecskeméti nyaralásán voltunk együtt Krisztián Ferencnével, Marikával. Amikor meguntuk a fürdőzést, otthagyva a többieket, begyalogoltunk a városba, hogy jobban megismerjük szépségét, értékeit, történelmét. Kiváló cukrászdáit és persze „Nagymama konyháját”, melynek finom ételeit, hideg sörét élvezhettük kényelmes székeken ülve, az utcai forgatagot figyelve. Színes egyéniségére akkor csodálkoztam rá, határoztam el, meginterjúvolom. Másoknak is beszéljen magáról, mélyebben megismerhessem én is.

Teljesen szokványos pici faluban születtem, de a környékünkön a mi falunk volt a legnagyobb. Nálunk volt a templom, az iskola. Nem túl nagy falu Zalában Lispeszentadorján. Az 1930-as években az amerikaiak Lispén találtak először kőolajat Magyarországon. Ott volt az első olajkút. Ők készítették még a születésem előtt jóval. Volt egy hosszú és két kisebb utcája. Akkor talán 1200 fő körül lakhatják. Apai, nagyszüleim a közeli Hernyékről költöztek oda. Nagyanyám, Papp Etelka,  nagyapám, Baksa Kálmán, családja is Hernyéken élt.

Már dédapám, nagyapám is cipészmester volt. Az lett dédapám mind a négy fia is. Mert nem volt szükség ilyen sok cipészre abban a kis faluban, nagyszüleim sommásként (summásként) vállaltak munkát Somogyváron. Apám ott született. Majd Lispére költöztek a templommal szemben épített házukba, ahol utcára nyílt a tágas műhely. A szép szőlőlugasból nyílt előszoba, nagyszoba, kisszoba.  Hátul volt az istálló, a lábasjószágok óljai.

Szép polgári házunk volt, polgári stílusú berendezéssel. Két szalmazsákos ágy leterítve gyönyörű horgolt terítővel, mellette kétszárnyú fésülködő tükör. Két ruhásszekrény, az ágyak előtt sezlon, kisasztal, tonett székekkel volt a berendezése. A bútoroknak szép fényes felülete volt. Így emlékszem rájuk.  Amikor náluk laktunk, mi a kisszobában, ők pedig a nagyban aludtak. Korábban a tisztaszoba – nagyszoba – a vendégeké volt. A konyhában volt a sütés-főzés, az étkezés. A kamrában volt a padlásfeljáró. Csodaszép udvarunkban volt, a kemence, a kamra után egy fedett részen. Hátul volt az istálló, két tehénnel. Két-három disznó az ólakban. Karácsonykor és januárban volt nálunk disznóvágás. Mindenféle lábasjószágot is neveltek: baromfit, kacsát, libát.

Nagy volt a kertünk. A szükséges zöldségeket megtermelték benne. Krumpliföldünk külön volt, kukoricással. A hegyünkön szőlőt termeltek, a kisszőlőben és a nagy szőlőben. Mindent megtermeltek, önellátók voltak. A kertünk végében folyt a falu patakja. Gáttal elkerítették, felduzzasztották a vizét, szárazság idején abból locsoltak. Mi gyerekek abban fürdőztünk. A patakra bürüt – két fa pallót – tettek, azon mentünk át a rétre, ahol a forrás volt. Több forrás is volt a falunknak. 3-4 család – aki ott lakott -, annak a vizéből ivott, azt használta főzésre. Onnan hordtuk haza vödrökben. A forrásoknak jó ízű vize volt. Összegyűjtöttük az esővizet, hólét. Melegítés után abban mosakodtunk, mostunk hajat. Hajat csak abban szoktunk. Sima, selymes lett tőle.

Amikor kész lett a házunk a közelben, ott is volt forrás, de apám ásott kutat csináltatott nekünk, hogy az udvarunkban legyen a víz.

A világítás, a helyiségek fűtése gázzal történt, mert nálunk már a múlt század első felében bevezették a házakba. Nekem sem kellett soha fával fűtenem – nem kerültem ilyen körülmények közé – nem is tudom, hogyan kellene? Gázlámpával világítottunk, ami majdnem olyan fényt adott nekünk, mint az elektromos világítótestek.

Bár édesapámnak (Baksa Lászlónak) született két kis testvérkéje, pici korukban meghaltak. Így maradt ő egyszem gyereke nagyszüleimnek. Követte a kiváló iparos család mesterségét, melyet nagyapámtól tanult. Vásárokra eljártak. A falu jegyzője náluk csináltatta a cipőit. Híresen jó mesterek voltak, sokan ismerték őket. Nem csak csizmákat készítettek, jó minőségű cipőket is. A lekopott talpakat javították, ha pedig tönkrement a csizma feje, újat készítettek helyette. A parasztok behozták a csizma szárát – ha az még jobb állapotban volt -, ők pedig új fejet készítettek rá. Arra emlékszem, hogyan sorakoztak a csizmaszárak nagyapám műhelyében. A nagyanyám mesélte, eljártak az iparos bálba is.

A műhely az utcára nyílt, az jött be oda, aki akart. Esténként sokan felkeresték őket a falubeli férfiak. Jöttek a szomszédok, jöttek beszélgetni. Miközben azok a padokon ülve társalogtak, iszogattak, ők ketten dolgoztak tovább. Anyám, nagyanyám is ott voltak, kukoricát morzsoltak kézzel. Kézi morzsolónk nem volt akkor még. Asszonyokra nem emlékszem, hogy jöttek volna, csak férfiakra. Amikor az ipar cipőket kezdett termelni – olcsón – kevesebb lett a munkájuk. Apám munkát vállalt az olajiparban. Elszegődött Bázakerettyére munkásnak. Apai nagyszüleim sokáig éltek. Nagyapám akkor halt meg, amikor a Feri fiam – Fefe – született. Nagyanyám 4-5 évvel utána. Amikor egyedül maradt, édesanyám – aki a közelben lakott – ápolta gondozta őt.

Mi gyerekek – az öcsém is – nyarainkat a nagyszüleimnél töltöttük. A zalai táj dimbes-dombos, nagyon változatos. Kis dombok, nagy dombok, kis erdők, nagy erdők váltakoznak. Az erdőkbe jártunk gombászni. Vargányát, keserűgombát, rókagombát – mi nyúl gombának neveztük -, szedtünk. A vargányát anyukám megszárította.

Anyai nagyszüleim – nagyanyám, Németh Erzsébet, nagyapám, Tóth Károly – Marócon éltek.  Négy gyermekük született: István, Julianna, Margit –  az édesanyám, majd 11 évvel utána legfiatalabb fiuk, Károly. Paraszt emberek voltak, sok földjük volt. A háztartást nagyanyám és dédanyám látta el, a többiek a földeken dolgoztak. Erdőik, szántóik, legelőik, szőlőik is voltak. Együtt élt, együtt dolgozott a szülőkkel az összes gyermek, és nagyapám testvérei is. Anyám korán férjhez ment, apámékhoz költözött, így őt nem vitték el a Hortobágyra.

Az ’50-es években nagyapámat kulákká nyilvánították. Mindenüket elvették, őket pedig Hortobágyra vitték egy tanyára. Istállóban aludtak szalmán, másokkal együtt. Télen – a hidegben – kabátban, meg ne fagyjanak. Nem csak éheztették, dolgoztatták, de a férfiakat verték is. Korábban szabadultak, de csak az 1956-os Forradalom után jöhettek haza. Nem jöttek, nem jöhettek, mert határsávban laktunk. Addig Etyeken nagyapám egyik testvére fogadta be őket. Juliska néni ott is maradt, Pista bátyám Somogyvárra nősült, ott telepedett le. Károlynak sikerült nyugatra szökni, most is Amerikában – New Jersey államban él. Nem beszéltek nekünk arról, mi történt velük ott. Csak azt láttam, amíg nem voltak szabadok, anyám nagyon sokat sírt. Kukoricamorzsolás közben az öcsémmel hallottunk szófoszlányokat, amik félelemmel töltöttek el bennünket. Nem értettük a szavakat – ismeretlenek voltak a fogalmak, amiket használtak. Éreztük, ők is féltek.

A szüleim apai nagyszüleim közelében vettek telket, azon építkeztek. Ott jártam nyolcadikos koromig iskolába. Az alsó tagozat összevont osztályokban tanult. Az első-harmadik, a második-negyedik járt együtt. A felsősök önálló osztályokban. Ötödiktől már a szomszéd falvakból is jártak hozzánk, Maróc, Kiscsehi, Lasztonya, Lispe. Lispeszentadorjánnak Lispe volt a kisebbik része. Adorján volt a nagyobb. A két település majdnem összeépült már, de volt egy kis beépítetlen hely közöttük. A két név összevonásából lett Lispeszentadorján. Szentadorjánnak van a temetőjében egy árpád-kori templom romos maradványa, amit valószínű annak idején Szent Adorjánnak szenteltek fel. Róla kapta a falu a nevét.

Ötödikes koromban anyukám kitalálta, tanuljak hegedülni. Volt a faluban egy idős ember – Raffai bácsi -, aki szépen hegedült. Anyám elment hozzá megkérdezni, tanítana-e engem? Azt válaszolta, szívesen. Vettek nekem hegedűt, hozzá jártam hetente kétszer. Amikor középiskolába kerültem Nagykanizsára – humán tagozatra – ott is tanulhattam zeneiskolában. A gimnázium zenekarában hegedültem. Bejáró diákként nem voltam koleszos (kollégista). Reggel hat órakor ment a busz, délután fél háromkor jött vissza.

Nyaranta anyai nagyanyám testvéréhez Hernyékre mentem dolgozni. A testvére erdész volt ott. Hernyék pici, gyönyörűséges kis falu volt. Oda jártam hozzájuk nyolcadikos koromtól. Erdőt telepítettek. Ott dolgoztam a csemetésben és náluk laktam. Megkerestem annyit, hogy ősszel fel tudtam ruházkodni belőle, megvettem a tanuláshoz a könyveimet, tanszereket.

Anyai nagyapám testvérének volt egy nálam négy évvel idősebb lánya, Baksa Edit. Érettségi után óvónőképzőbe ment. Nyári gyakorlaton Lentiben az óvodában dolgozott és én elmentem vele. Edit kedves, végtelenül helyes volt a gyerekekhez. Szépen beszélt velük. Ahogyan a gyerekek körülvették őt, jó volt látni a belőlük sugárzó szeretetet. Több napig voltam velük. Láttam, hogyan játszanak, esznek, alszanak. Akkor döntöttem el, óvónő leszek. Azt mondtam: megyek Sopronba, óvónőnek tanulni.

Más dolgok is érdekeltek persze, a zene, az irodalom és a történelem, de akkor korlátozták az iskolákban az ének-zeneoktatást, már nem volt szükség annyi énektanárra. Ezért végül az óvónőképzést választottam, a két éves főiskolát Sopronban. Én lettem ott Edit „utóda”. Nagyon jó helyre kerültem a suliban. Szabad szellemű tanárok tanítottak bennünket. Az unokanővérem Lentibe ment férjhez, ott is maradt óvónőnek.

Abban az időben a végzett hallgatókat kihelyezték az első munkahelyre – ahol szükség volt rájuk. Engem egy Horváth határ menti faluba akartak küldeni, de nem fogadtam el az állásajánlatot. Így kerültem Bázakerettyére, a Dunántúli Kőolaj és Földgáztermelő Vállalt óvodájába. Oda jártak a környékünkről dolgozni. Földgázt termeltek ki, műhelyek, tartálypark tartoztak hozzá. Volt egy óvodája, oda vettek fel óvónőnek. Dajka és konyhalány segítette a munkámat. A cég alkalmazottjaként dolgoztam. 1967. augusztus 1-jén álltam munkába.

Mikulás ünnepségre kellett valaki, aki beöltözik a gyerekek kedvéért. Nem ismertem az ottani fiatalokat. A Szülői Munkaközösség elnöke megígérte, küld nekem egy „Krisztit” és az az én Ferim volt. Jött Mikulásnak és velem maradt örökké. A következő évben – 1968-ban házasodtunk össze. Nálunk a falusi lakodalomnak gazdagok a hagyományai. A lakodalmak a házaknál három naposak voltak. A fiatal pár nevében a vőfély hívta meg a vendégeket. A távoli családtagoknak, vendégeknek levelet írtunk. Egy kerek hétig készültünk rá. A sütőasszonyt 4-5 nő segítette. Először az elállósabb süteményeket készítették el. Az aprósütemények alapanyagait – lisztet, cukrot, vajat – a meghívottak hozták. Pénteken vágták le a disznót, csirkéket, tyúkokat. A faluban gyűjtötték be a szükséges mennyiségű edényféléket – tányérokat, tálakat evőeszközt, abroszokat. Mindenki segített valamivel a vendégek és falusiak közül.

Pénteken a férfiak kirámolták a szobák bútorait – kamrába, padlásra, szomszédba. Hosszú asztalokat, mellé hosszú padokat raktak, hogy elférjenek rajta. Nálunk 80 fő vendég volt. A szomszédok mindig meghívottak voltak, mert mindenben segítettek a lakodalom idején. Mindkét szomszédban, otthon két tűzhelyen történt a sütés.

A polgári esküvőt 1968. október 26-án, szombaton négy órakor tartottuk. Az egyházit utána egy héttel Kiskanizsán. Csak a szülők és a két tanú voltak azon jelen. Abban az időben pedagógusnak nem volt ildomos a nyilvános templomi esküvő. A vendégek így csak a polgári esküvőn vettek, vehettek részt. A ruhám fehér kosztüm volt, pici fátyollal a fejemen. A vőlegény fekete öltönyt viselt. A szüleim polgári ruhában jártak, csak Feri édesanyja hordott bőszoknyát – népviseletet -, aki akkor már nem élt.

Az esketés után visszatértünk a házhoz. Mert szűkös volt a hely a szobában, párommal a padon sétálva mentünk a vacsorához, miközben a többiek énekelték: “Mikor az Úr Jézus a Földön járt, lakodalmas házhoz betalált. A vizet is borrá tette, a násznépet vendégelte Kánaán menyegzőbe.” Addig énekelték, míg mindenki le nem ült. Nálunk az volt a szokás, hogy a menyasszony és a vőlegény csak egy tányért, egy kanalat, egy villát, egy poharat kapott, de mi mindketten kaptunk.

A lakodalmi ételek több fogásból álltak. A vacsorán húslevest, házilag készített tésztával, mellette zöldségekkel, főtt hússal, paradicsom és torma szósszal tálalták fel. A húslevest otthon a tűzhelyen főzték. Utána a réteseket – túrós, almás, tökös-mákos, diós, káposztás – szolgálták fel. Nagyanyám 45 tepsi rétest sütött ki kemencében. Azután következett a zalai káposzta, mely nem azonos az általatok ismert székely káposztával. Kicsit levesesebb volt annál. Sertéshúsból főzték. Úgy készült, hogy először vízbe feltették a húsokat – csontos oldalast, tara csontosabb részét, combot, dagadót. Kevés fővés után rátették a savanyú káposztát, majd paradicsom levével, rántással sűrítették. A sültek következtek a sorban – rántott csirke, rántott szelet disznóhúsból, sültek ugyanebből, fasírt. Köretnek párolt krumplit, párolt rizst, mellé savanyúságnak csalamádét, savanyú uborkát szolgáltak fel. Végül az aprósütemények kerültek sorra. A tortát a vendégek hozták. Mindenki elé a sajátját tették, de mindegyikből fogyaszthatott. Menyasszonyi tánc után szolgálták csak fel. Vacsora közben jöttek a főzőasszonyok a kásapénzt gyűjteni. Maguknak szokták gyűjteni, de nálunk a zenészek kapták meg. Valamelyik asszony bekötötte a kezét, mintha megégett volna, erre hivatkoztak. A vacsora után nem csak táncoltunk, de igen sokat énekelt, nótázott az egész násznép. Éjfélkor volt a menyasszonyi tánc. A násznagyom vezette. A vendégeink elsősorban ajándékokat hoztak, de volt pénzadomány is. Piros pöttyös ruhában táncoltattak meg. Azt énekelték: „Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa …” Lefekvés előtt a szülőktől dallal köszöntem el: „Feljött már Göncöl szekér ragyognak a csillagok …”. Két órakor mindenki hazament, elment lefeküdni. A távoli vendégeket rokonoknál, barátoknál helyeztük el éjszakára.

Vigyázni kellett meg ne tudják, hol van az ifjú pár éjszaka, mert reggel 7-8 óra tájban  értük mentek és a szekér két oldaldeszkáira – sráglára – ültetve vitték vissza a lakodalmas házhoz. Másnap reggel folytatódott a lakodalom, reggelivel. Csak akkor kínálták a vendégeket pálinkával, előtte este, éjszaka csak bort ittak. Kocsonya, füstölt kolbász, tepertő, abált szalonna friss kenyérrel volt a reggeli. A második nap játékos, vidám történésekkel zajlott. A férfiak általában a lányos házhoz nősültek be, oda mentek lakni. Feri kapott egy „fehér tarisznyát”, benne bort, egy szelet házi kenyérrel. Az új embernek meg kellett mosni az anyós lábát, a körülötte állók vidám megjegyzései, nevetése mellett. Aztán behoztak egy bakot, rajta fát. Az új családtagnak el kellett fűrészelni az apóssal a fát, miközben a többiek őket körülállva énekelték: “Vígan él a favágó, fütyül a rigó, Fűrészelni jaj de jó, hali-hali hó.” Aprópénzt szórtak a földre, az új asszonynak kellett azt összegyűjtenie, miközben folyamatosan szétrugdosták. Az férj is besegíthetett. Szokás volt még a bolond menyasszony – nálunk nem volt. Egy férfiember beöltözik nőnek. A hasa elé sárgarépát kötnek, az a hegedűje. Így bolondozik a többiek mulatságára. A másnapi ebéd becsinált leves volt aprólékból, rizses hús savanyúsággal, sütemények. Csak késő délután, estefelé széledt el a vendégsereg. Mi este 10 órakor még énekeltünk. Anyám olyan fáradt volt akkor már, hogy elment a padlásra aludni.

Hétfőn – a harmadik napon – van a gazdasszony lakodalom. Szétbontják az asztalokat, padokat, és visszatesznek minden bútort a szobákba. Az asszonyok visszaviszik a kölcsönkért edényeket. Közben esznek, isznak, mulatoznak. Az egész napot kitölti, mire minden a helyére kerül. Ahogy kiszorulnak a segítők a szobákból, az udvaron nótáznak tovább. Lakodalmunkban az első és második napon volt cigányzenekar.

Egy évvel azután született meg első gyermekem, Szilvia kislányom. Anyukáméknál laktunk. Jó lett volna otthon maradni Zalában, de Bázakerettyén nem volt üres szolgálati lakás. Akkor már sokan dolgoztak a szomszéd faluból Battán, a DKV-ban. Tóth Béla ismerősünk is, aki hazajött karácsonyra. Ő javasolta, jöjjünk ide dolgozni, mert itt könnyebben lehet lakáshoz jutni. Feri a Tartályparkban olajipari technikusnak helyezkedett el. Egészen a nyugdíjazásáig ott is maradt. 60 éves korában – 1993-ban – lett nyugdíjas. Úgy terveztük, ő a DKV munkásszállóján lakik, én meg otthon maradok a picivel. Hétvégeken – pénteken – hazautazik hozzánk, vasárnap este vissza a munka miatt. Nem szerette az egyedüllétet, két hónap után azt mondta: – Nem maradok ott egyedül, jöttök velem! Szerzett albérletet, Ráckeresztúron bérelt házat. Még GYES-en maradva odaköltöztünk a kislányommal. Anyám egy hétig sírt, amíg pakolásztunk, amíg elköltöztünk.

Akkor még nem voltak meg a mai kommunikációs lehetőségek az egymástól távol levő családtagoknak, levelet írtunk egymásnak. Minden héten küldött csomagot, mindennel, amit megtermeltek: zöldséget, gyümölcsöt, tojást – becsomagolva újságpapírba, össze ne törjön. Nem tudtunk gyakran haza menni, mert a baba pici volt, nem volt még autónk sem, a közlekedés pedig nem volt igazán jó. Ünnepekre viszont hazajártunk.

Két évig laktunk még albérletben, amikor Cseh Vera szólt a férjemnek, óvónőre lenne szükségük. Akarnék-e munkába állni? A kislányomat édesanyámra bíztam, aki vállalta a gondozását. Náluk volt egész télen, mi pedig minden hétvégén hazautaztunk. Pénteken éjszaka és vasárnap éjszaka vissza azalatt az időszak alatt, mert hétfőn reggel mindketten munkába mentünk. Szilvit tavasszal – két és fél évesen – fölvették a bölcsibe. November 1-jén kezdtem el dolgozni, és mert a korábbi munkahelyem is olajipari vállalat volt, folyamatos munkaviszonynak számított. Két évvel később – 1971-ben – két szobás lakást kaptunk az Arany János utcában. Nyaralónkat az Óvárosban 1999-ben átépítettük családi házra és 2000-ben költöztünk ide, végleg.

Bázakerettyén csak én voltam óvónő, volt egy dajkám és egy konyhai segítőm. Minden feladatot, óvónőit, vezetőit egyedül láttam el. Akkor még volt szakmai felügyelet. A felügyelőm egy középiskolás osztálytársam anyukája volt. Talán ezért is különösen gondos volt hozzám. Sok mindent tanultam tőle. Írásbeli munkákat – naplózást, napi-heti rendet készíteni, éves tervet, vázlatok megírását, minden egyebet, amire a gyakorlatban szükség volt. Bár elméletben tanultuk ezeket a főiskolán, segítette nekem a gyakorlatban kivitelezni. Ha nem tudott jönni, küldött anyagokat, mit hogyan ütemezzek. Mindezeket az ő segítségével gyakoroltam be. Battán Bata Gyuláné lett a főnököm, Terike néni.

Közben 1975-ben Fefe – Ferike – megszületett. Amikor visszamentem dolgozni három év múlva, ő akkor készült nyugdíjba. Azt mondta nekem, engem szemelt ki a helyére vezetőnek. Szeretné, ha vállalnám. 1981-től 13 évig voltam az. A helyettesem Boros Pálné – Pannika – lett. Abban az időben – amikor odakerültem – sok képesítés nélküli kollegánk volt még. Terike és a helyettese óvónőképzőbe járt, egyedül voltam főiskolát végzett. Nagyszerű közösséget épített. A legjobb vezető volt szakmailag, emberileg. Számított a tudásomra, gyakorlati tapasztalatomra. A nyugdíjazása előtt engem választott helyettesének, majd az óvoda vezetőjének.

Csodálatos közösségbe kerültem. Négy csoport volt az óvodában – közöttük kis, közép, nagy csoportok. Három évig nagycsoportot vezettem. Gyakran bejött hozzám, megnézte, hogyan foglalkozom a gyerekekkel. Saját konyhánk volt, Ivanov Miklósné – Erzsike néni – volt a szakácsnőnk. Isteni finomakat főztek az asszonyok. Lélekkel sütöttek kalácsot, kézzel gyúrták a tésztát. Bármit kértünk elkészítették nekünk. Mindannyian fiatalok voltunk és kisgyermekes szülők. Terike megengedte, hogy farsangkor, szilveszterkor ott bulizzunk. A kicsiket lefektettük a felső csoportszobába, mi pedig együtt ünnepeltünk, mulattunk. Nem tudtunk volna különben sehova menni, mert nem volt, aki a kisgyermekeinkre vigyázott volna. Az első baráti társaságunk is így jött össze. A férjeink bent dolgoztak az üzemekben, ismerték egymást, mi meg itt. Hamar jött utánam Csuti Krisztina, Borosné Pannika. Pannika is elvégezte munka mellett – levelező tagozaton – a főiskolát. Mindenki fejlődött szakmailag. Volt rá lehetőség és támogatták a vállalat vezetői. Anyagi megbecsülésünk is megfelelő volt.

Az óvodánkba a DKV-s szülők gyermekei jártak, a vállalat tartotta fenn. Képzettek voltak a szülők, sok feleség pedagógusként dolgozott. Nagyon igényesek voltak a munkánkra, ezért szakmailag jól kellett teljesíteni, hogy elismerjék. Viszonzásképpen támogattak bennünket. Ezek alatt az évek alatt háromszor lettem kiváló dolgozó. Sok erkölcsi elismerést és pénzbeli jutalmat kaptunk. A városban két vállalati óvoda volt (DKV-s, DHV-s). A faluban helyezték el a többi szülő kisgyermekét. Néhány év múlva nyílt meg a Pitypangos Tanácsi Óvoda. A város lakóinak többsége a két nagyüzemnél dolgozott. A pedagógusok férjei közül is sokan.

Bata Terike néninek – Ercsiben volt korábban óvónő – kiváló szakmai kapcsolatai voltak. Továbbképzésekre jártunk. Mi magunk is vezettünk mások számára ének továbbképzést. Bázis óvoda lettünk. Bemutató foglalkozásokat tartottunk. Nagyon jó szándékú szakmai felügyelőnk volt, aki koordinálta a szakmai munkát. Akkor jött az új nevelési terv. Kiváló kapcsolatot ápoltunk az 1. számú Damjanich úti Általános Iskola nevelőivel. Hospitálni jártunk egymáshoz. Megnéztük, hogyan fejlődnek a gyermekeink az iskolában tovább. Rendszeresen kaptunk róluk információkat. Beiskolázás előtt ők is kértek információt a gyermekekről. Megnézték a naplóink bejegyzéseit, hogy el tudjanak indulni velük. Voltak nevelési értekezleteink. Fejlődhettünk szakmailag és akartunk is. Kiváló munkát végezhettünk így. Nagyon szép volt ez az első időszak.

1990-ben MOL-os óvoda lettünk. Csak miután a vállalatnál dolgozó szülők gyermekeit felvettük, vehettünk fel másokat is. 1994-ben, ahogy kiszervezték a szállítást, műhelyeket, kiszerveztek bennünket is. Akkor mondtam le a vezetői megbízatásomról. Továbbra is a MOL biztosította a költségvetésünket, de önállóan gazdálkodtunk elszámolási kötelezettség nélkül. Úgy dolgoztunk, mint egy KFT.

Visszamentem a csoportszobába a gyerekekhez. 1996-ban vagy 1997-ben átadtak bennünket a Városi Önkormányzatnak. 1998-2002 között megszüntették a jól működő, kiváló ételeket készítő konyhánkat és a bölcsődénket is. Ránk szakadt a változás minden kínja. Másfajta munka volt gyermekek között lenni, mint vezetőnek. Ha közöttük korábban elfáradtam volna már a zajtól, nyüzsgéstől, akkor felüdülést jelentett velük dolgozni, velük lenni újra. Nagyon szerettem ezt az időszakot. Bata Márta három évig volt a vezetőnk, majd Tarnainé Vali lett, aki korábban a beosztottam volt. Nagyszerű lett a szakmai kapcsolatom vele. Akkor kaptam a várostól a „Gyermekekért” Díjat.

2004-ben lettem nyugdíjas. A férjem már az volt. A faluba addig csak nyaralni jártunk, meg hétvégeken. Nyáron leköltöztünk, ősszel vissza az Arany János utcai lakásunkba. Úgy döntöttünk végleg bejövünk a faluba lakni. Kibővítettük családi házra a nyaralónkat.

Közben megszületett a fiam kislánya Viki és második kis unokánk, Szilvi lányunk Bettije. A férjem akkor már egy éve vigyázott rá, mert Szivia visszament a munkahelyére, Pestre dolgozni. Sütöttem-főztem nap mint nap az egész családnak és gondoskodtunk a kicsiről. Amikor oviba ment, sok szabadidőnk lett, elkezdtünk a baráti társaságunkkal utazgatni.

Jártunk Párizsban, Egyiptomban, Brazíliában, Törökországban, Horvátországban, Venezuelában, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján. Több külföldi úton a gyermekinkkel is. 10-12 fős csodálatos baráti társaságunk volt, velük is sokat utaztunk. Elmentünk együtt az Őrségbe, Tokaj környékére. Sokat buliztunk. Közben valamennyien nyugdíjasok lettünk, még több szabadidőnk lett, hétköznapokon is találkozhattunk. Jártunk egymáshoz, aludtunk egymásnál. Együtt készültünk a gyermekeink esküvőjére.

Beléptem a Népdalkörbe. A férjemmel sokat sétáltunk a faluban, de nem ismertünk senkit. Nem tudtunk kivel beszélgetni itt. Ezért tagja lettünk az Óvárosi Nyugdíjas Klubnak, ott is sok barátot találtunk.

2010-ben a párom súlyosan beteg lett. Nehéz volt látni, megélni, ahogyan napról napra épül le. Ő derűs ember volt, még akkor is jöhettek a barátok, amikor bénultan, súlyos állapotban már csak feküdt az ágyában. Mindig tele volt a ház akkor is. 2012-ben ment el. Nehéz volt az utána következő időszak. Az segített, mindig számíthattam a gyermekeinkre és a barátokra. Szerencsémre megmaradtak a régiek, és szereztem újakat. Maya segítette őt a betegsége alatt. Feri halála után, azt mondta nekem, tanuljak öngyógyítást. Jártam hozzá „Szeretet vasárnapokra”. Kineziológiát tanultam nála. Több ilyen irányú stúdiumokat végeztem.

Eredetileg Feri akart Ferenczi Annánál Ráckeresztúron énekelni. Én mentem oda. Nagy Márti elcsalt a Nyugdíjas Pedagógus Klubba. Rövid időn belül olyan kiterjedt baráti köröm lett, időm sem volt azon gondolkodni, egyedül vagyok, egyedül maradtam. A következő évben elmentem a barátainkkal Thaiföldre, ahová együtt szerettünk volna utazni. A gyermekeim azt mondták: – Most járd meg. Apa veled lesz. Onnan jöttem először haza úgy, de jó hazaérkezni. Addig úgy jöttem meg, minek jövök haza?

Nagyon szép közös életünk volt. Nehéz volt az életet folytatni egyedül, nélküle. De a barátaink elvittek Tihanyba nyaralni, az egész nyarat ott töltöttem. A gyermekeim vittek oda, ahova mentek. Alig voltam itthon. Határozottan éreztem, nem szeretek otthon lenni. Ha az ajtót nyitottam, már folyt a könnyem. A Nyugdíjas Klub kirándulására úgy mentem el először, hogy a kapuban elkezdtem ordítani, mint egy szamár és visszafordultam. Aztán arra gondoltam, egyszer csak el kell indulni – egyedül is. Szedd össze magad és indulj! Majd lesz valami.

Most azt mondom ennyi idő után, boldog vagyok. Jól érzem magam a bőrömben. Sok közösségbe járok. Sokan vannak körülöttem. Nagyon szeretem az embereket. Egészséges vagyok. Megtehetem, hogy utazzak. Közösségekkel megyek mindenhová, ahová kirándulni mennek. Tagja lettem a Liszt Ferenc kórusnak. Járok jógázni. Főzök a gyermekeimre. Megnőttek az unokáim, továbbra nincs velük dolgom. Csak annyi, megpuszilgatom őket, megsütöm a kedvenc sütijüket. A gyermekeimmel napi kapcsolatban vagyok. Telefonon biztosan. Hol az egyik, hol a másik jön hozzám. Minden munkában a segítségemre vannak. Sok dolgot, gondot levesznek a vállamról. Festésnél festőt hívtak. A lányom külker főiskolát végzett. A HONEYWELL cégnél menedzser asszisztens. A kislánya betöltötte a tizenhetet. A fiam sütőipari technikusnak tanult. Rájött nem neki való foglalkozás. Most a MOL-ban dolgozik, mint műszakvezető. A lánya, Viki húsz éves.

Feri azt mondta nekem: “Ha majd elmegyek, éljél jól. Találj magadnak minden olyan elfoglaltságot, ami szép.” Megfogadtam. Nem hagytam, nem hagyom el magam.