A tanyasi tanítónő

Jankovits Márta

Csíkbánfalvi Kovács Annamária nevéről ítélve nemesi ősökkel bírhatott. Külseje is erre mutatott, mert még idősebb korában is látszott hajdani szépsége, előkelősége. Hosszú fekete haját kontyba kötötte, magas karcsú alakja vonzó is lehetett volna, de eltakarták a szinte ronggyá hordott ruhái. A faluban mindenki ismerte Máriát főleg a furcsa viselkedése miatt.
Kint lakott Franciska pusztán az édesanyjával, de vasárnaponként mindig megjelent a Szent László templomban. Hátul állt meg a padsor mögött, mise előtt vagy után az oltár jobb oldalán lévő Jézus szobor kinyújtott kezével ugrálva akart kezet fogni.

A falu elfogadta minden furcsaságával együtt, mert nem ő volt az egyetlen Battán, akit az élet annyira megnyomorított, hogy nem maradt teljesen épelméjű. Tudták róla, hogy Erdélyből menekült az édesanyjával, Ilonka nénivel a háború után, sok ezer más társával együtt.

A második bécsi döntés (1940. augusztus 30-án Bécsben az a döntés született, hogy Észak-Erdély ismét Magyarország része lesz) után magyar és román menekültek áradata indult el. A román tisztviselők, értelmiségiek fejvesztve menekültek Románia felé, a magyarok az anyaország felé indultak a Magyarországhoz visszacsatolt részekről. Talán nem bíztak abban, hogy ez a döntés nem változik meg. 1940-1944 között mintegy 180 ezer lehetett a menekülők száma. Azt, hogy mi történt Erdélyben Annamáriával és az édesanyjával, gyanítható, hogy nemesi származása szálka lehetett az akkori hatalom szemében. Nem tudhatta, hogy itt sem vár rá nyugalom. Az akkori magyar kormány egy államtitkár vezetésével megalakította az Országos Menekültügyi Kormánybiztosságot és igyekeztek a menekülteknek segítséget adni, de sok esetben a korábbitól alacsonyabb színvonalon kellett élniük és a megélhetésük is egyre nehezebbé vált.

Az otthon egykor gazdálkodók, iparosok munkásnak vagy cselédnek álltak.
A beilleszkedés nagyon lassan haladt, a bérezés közötti különbséget igyekeztek ugyan megszüntetni, de az értelmiségieket, tanárokat, tisztviselőket nagy csalódás érte.

Csíkbánfalvi Kovács Annamária – ki tudja milyen úton – módon – 1947-ben érkezett Százhalombattára, ahol a Zoltán – pusztai iskolában az összevont négy osztály tanítónője lett. Ma már a pusztának nyoma sincs, a közelében benzinkutat építettek, az emlékek azonban megmaradtak.

Zoltán – puszta Érd felől a régi Ercsi 6-os út és a százhalombattai országút szélén, a két út kereszteződésénél, az Ipari Park egy részének helyén állt. A kis települést az út mellett közvetlen az akkori állatorvos sertéstelepe, beljebb az istállók, cselédlakások, hat ház és egy kastélyszerű kúria alkotta. Tulajdonosa Matta Árpád, Százhalombatta egyik földesura volt, akinek 1938. július 18 – án bekövetkezett halála után fia, Matta Zoltán örökölte a pusztát, valószínűleg nevét is róla kapta. Később eladta Tildy Zoltán református püspöknek, aki a Magyar Királyság utolsó miniszterelnöke, majd köztársasági elnök volt 1946 – tól 1948 – ig. Számunkra azért érdekes, mert nemcsak Zoltán – pusztát vette meg, hanem a falu feletti udvarházat is. Battán nem örvendett közszeretetnek, mert a bajban lévők hiába fordultak hozzá segítségért, még csak nem is fogadta a küldöttséget.

Na de térjünk vissza Annamáriához… Szerettünk volna olyan embert találni, aki közelebbről ismerte. Találtunk is. Bolla Istvánné, született Izsó Erzsébet kérésünkre szívesen mesélt az akkori időkről, nemcsak Annamáriáról, de a saját családjáról is. Nyolcan voltak testvérek. Édesapjuk, Izsó György családjával az egyik házban lakott, két fia, János és György a másik két házban. A többi háromban a Váczi család, a Wasser család és Törköly Pálné.

Erzsike – bár az általános iskolát elvégezte – (a nagy család miatt a gyerekeknek is dolgozni kellett a földeken) nem tanult tovább, de most is büszkén mesélte, hogy testvére nagyon sokat foglalkozott vele. Megkedveltette vele a verseket, hosszabbakat, rövidebbeket, amit ma az unokáinak, dédunokáinak ad tovább.

Első osztályos korában lett a Zoltán-pusztai iskola tanulója. Kovács Annamária abban az évben kapta meg itt a tanítónői állást. A kúria épületében egy kb. 8X5 méteres teremben padsorokban ültek a gyerekek, együtt a négy osztály. A berendezése egészen puritán, padok, a tanári asztal, a tábla és egy fekete vaskályha, ami maga körül árasztott némi meleget, de máshol a teremben télen rendkívül hideg volt. Az iskola mellett két szobában lakott a tanítónő és az édesanyja. Amikor valamelyik évfolyam felelt, vagy az anyagát vették a többi feladatot kapott, amit csendben végeztek el, de közben a tanítónő nem igen figyelt az osztályra, mert nagyon sokszor belemerült egy – egy könyv olvasásába. Az elsősök még csendben maradtak, de a nagyobbak – látva a lehetőséget – kihasználták a rosszalkodásra. Ahogy tanított az nem felelt meg az akkori követelményeknek. Ne felejtsük el, hogy 1947- ben már nem lehetett a régi rendszer alapján tanítani. Mint minden iskolában, címer volt a falon, de még nem az ismert „Rákosi” címer a búzakalásszal, kék mezőben kalapáccsal és tetején a vörös csillaggal, mert ez a címer csak 1949-ben lett hivatalos, hanem 1946-tól a Kossuth címer.

A tanítónő ezt is leragasztotta és helyette feszületet tett a falra. Mély vallásossága miatt a gyerekeket is arrafelé terelgette. Ez más körülmények között nem is lett volna akkora baj, de nem 1947-ben. Osztályozott is, és minden egyes adott jegy alá a következőket írta nagyon szép írásával: Csíkbánfalvi Kovács Annamária állami általános iskolai tanítónő. Szokása volt „négyszemközti” beszélgetésekre hívni a gyerekeket, ahol be kellett számolniuk, hogy mi rosszat tettek a héten. A büntetés sem maradt el, ki mit követett el, annak arányában.

Ezek a furcsa dolgai feltűntek, mikor tanfelügyelő érkezett az iskolába. Először leszedette a feszületet, de amikor távozott, a tanítónő visszatette. Egykori tanítványa arra már nem emlékszik, hogy a szülőknek is feltűnt-e a tanítónő furcsa viselkedése, de később két öltönyös érkezett az iskolába és a pedagógust egy éjszaka elvitték. Valószínű azzal a bizonyos „fekete autóval”, amiről mindenki csak suttogva mert beszélni. Az évet a falusi iskola tanítónője, Bodon Róza fejezte be, ő vizsgáztatta az osztályokat.

Azt, hogy Annamária meddig volt távol már nem tudni, de hazajövetele után beszélték a faluban, hogy nagyon megverték, és erőszakról is tudtak. Nem maradhattak a tanítói lakásban, Franciska pusztán kaptak szállást, de minden anyagi forrás nélkül maradtak. Az, hogy nem haltak éhen és nem fagytak meg, a battai emberek könyörületességének köszönhető. Több idős ember is elmondta, hogy az erdőben szedett bogyókat és az általuk készített kézimunkákat adták el, hogy egy kis pénzhez jussanak. Az emberek akkor is megvették, ha nem volt rá szükségük.

Amikor 5-6 éves lehettem, én is láttam vasárnaponként Annamáriát a templomban. Furcsa, szedett-vedett ruhákban járt és egy kis motyó volt mindig a kezében. Soha senkit nem bántott és emlékeim szerint a falu sem őt. Elfogadták olyannak, amilyen. Azt, hogy egy tanult, olvasott, még viselkedésében és rongyaiban is méltóságot sugárzó nő hogyan jutott odáig, hogy Csíkbánfalvi Kovács Annamáriából „bolond Mária” lett, csak sejteni lehet.

Egy mai pszichológus már biztosan pontos diagnózist tudna felállítani. Ismerve, hogy mindent maga után hagyva el kellett hagynia az otthonát, a rokonait, netán a barátait, az addig megszokott környezetét, talán ez indította el ezen az úton. Itt sem találta meg a nyugalmat, amit remélt. Egyet azonban betartott: soha többet nem ment vissza Zoltán-pusztára.

A következő három évben új tanítónőt kapott az iskola Andrássy Jánosné személyében. Elvégezve az alsó négy osztályt, aki közel lakott a vasúthoz Érdre, a többiek az itteni falusi iskolában járták ki a felsőbb osztályokat.
Idővel Annamária édesanyja elhunyt és ő egyedül maradt. Későbbi sorsáról semmit nem tudunk. Személye sokunk emlékezetében megmaradt, mint gyerekek csak a furcsaságát láttuk. Később gondolkodtam el azon, hogy milyen tragikus sors volt az övé. Nemcsak a családját, a hazáját, a hivatását de a józan eszét is elveszítette.