1956 eseményei Érden

– Stencinger Norbert –

A forradalom eseményei Érd központjában

A főváros közelsége miatt a forradalom híre gyorsan eljutott az akkori községbe. Október 24-én pedig már a vonatközlekedés is akadozott, ami megnehezítette a fővárosba bejáró dolgozók, tanulók helyzetét, valamint fokozta a lakosság nyugtalanságát. A feszültséget növelte, hogy ezen a napon hajnalban Székesfehérvár irányából szovjet tankok vonultak át Érden – Budapest irányába –, hogy ott szembeszálljanak a forradalmárokkal.

Ekkor történt egy sajnálatos esemény. Bojó Simon, mint minden reggel most is elindult lovaskocsijával, hogy a környékbeli pékségekből a friss kenyeret begyűjtse, és azt a boltokba kiszállítsa. Az akkori Pluhár pékségből – a mai Alsó utca elején – haladt volna tovább, amikor a főúthoz ért, ahol a páncélosok vonultak Budapest felé. Úgy gondolta, hogy ki tud fordulni két tank között az útra, de sajnos ez nem sikerült. A harckocsi felborította a lovaskocsiját, amely az ütközés következtében darabokra tört, és ő maga is majdnem a lánctalpak alá esett. Ugyan csak a keze sérült, de sajnos később ez is végzetesnek bizonyult. A sebesültet azonnal a közelben levő gyógyszertárhoz kísérték, hogy tetanusz injekciót kapjon, és ellássák a sebeit. Ekkor azonban egy teherautó érkezett vidékről, és jobbnak látták a sérültet kórházba küldeni a fővárosba tartó járművel. Ez meg is történt, így Bojó Simont a Tétényi úti kórházba került, de ez sem segített a romló állapotán, és november negyedikén vérmérgezésben életét vesztette.

Október 25-én, csütörtökön a forradalmárokkal szimpatizáló érdi polgárok egy barikádot emeltek a mai Alsó utca végénél Budai úton, azért, hogy a szovjet tankok közlekedését megakadályozzák. A mai Magyar Földrajzi Múzeum épülete volt a Tanácsháza, és az előtte levő területet nyugatról egy épület zárta le, amelyben a már fentebb említett gyógyszertár működött. Az Alsó utcával szemben a későbbi Elmű udvarban, illetve ma látható többszintes épületek helyén ekkor szabad terület volt, amelyet egy embermagasságú sövény választott el a főúttól. A két épület, illetve a sövény által határolt téren több száz ember jött össze a barikád mögött és körül. Az akadály körülbelül nyolcvan centiméter magas volt, kockakövekből épült, és az említett napon dél körül már állt.

A főváros irányából ekkor két tank érkezett, és a barikád előtt megállt. A szemtanúk elmondása alapján a legénységük kezdetben még barátságosan viselkedett, az elsőn torony tetejét kinyitották és megpróbáltak kommunikálni a barikád környékén állókkal. Ekkor azonban váratlan esemény történt. Egy ismeretlen, – a visszaemlékezők szerint valószínűleg nem helyi lakos –, fegyverhez jutott a fővárosból Ercsibe tartó három sorállományú katonától, és ezekből lövéseket adott le a tankra az akkor még Alsó utca sarkán álló ház kertjéből. A harckocsi személyzete nem sérült meg, de azonnal visszahúzódtak a járműbe. Ekkor az első páncélos hátratolatott, majd lövést adott le a barikádra, amelynek következtében az akadályt képező kövekből szilánkok, repeszek repültek széjjel. Ezután a tankon levő géppuskából egy sorozatot adtak le az ácsorgó, nézelődő emberek feje fölé célozva, hogy szétzavarják őket.

Sajnos egy halálos áldozata is volt a lezajlott eseményeknek. Az itt tartózkodó fiatalember Firtelmeister Sándort, amikor a sövény mögött megpróbált elbújni, egy repeszdarab pont a homlokán találta el, amelynek következtében szinte azonnal meghalt. Még a forradalom alatt az Érd-Tusculánum-i sírkertben helyeztek végső nyugalomra.

A sajnálatos esemény tovább növelte a feszültséget a településen. A már említett gyógyszertár épületének ablakából Gévay Nándor mondott beszédet az összegyűlt majd kétszáz fős tömeghez. Ebben először felolvasta az egyetemisták által megfogalmazott tizenhat pontot, majd mindenkit a törvényesség és a rend megőrzésére szólított fel. Ennek érdekében még aznap délután megalakították a Nemzetőrséget Riedlinger Tibor közreműködésével. A felelősség nagy volt, hiszen a település nyugalmának fenntartása volt mindenki érdeke, ezért a Nemzetőrség mindvégig együttműködött a korábbi rendőrfenntartó szervekkel.

A megalakulás estéjén az akkori Tanácsháza környékén lakó embereket hívtak be, hogy a rend fenntartásában segédkezzenek a rendőrségnek, akik sem elegendő létszámmal, sem társadalmi támogatással nem rendelkeztek, ahhoz, hogy a község békéjét biztosítsák. Másnap, október 26-án úgy döntött az időközben megalakult Nemzeti Bizottmány, hogy a Nemzetőrség létszámát tovább kell növelni és szükség van több vezetőre is. Így nevezték ki rendfenntartók helyettesének Bifkovics Józsefet, aki erre így emlékezett: „…1956. október 26-án délután négy óra felé felmentem a Tanácsházához, mert úgy értesültem, hogy ott nagygyűlés van és előzőleg hallottam azt, hogy a tanácsháza előtt ismeretlen Érdiek barikádot emeltek. A szovjet csapatok azt a barikádot szétlőtték és egy lepattanó kőszilánktól egy ember meg is halt. […] Gévay Riedlingerhez utasított, illetve mindjárt be is mutatott Riedlingernek. Ekkor csak pár szót tudtam váltani vele, majd este hét óra fele visszamentem a Tanácsházára és ekkor ő helyettesévé tett engem.”

Egy alkalommal a település vezetői fel akarták hívni telefonon a rendőrséget, de a készülék süket maradt. Ekkor Riedlinger Tibor Nagy Józseffel, – a forradalom kitörése előtti rendőrkapitánnyal –, és néhány nemzetőrrel az akkori Tanács, ma Magyar Földrajzi Múzeum épületéből átment a sikertelenül keresett intézménybe. Ott meglepő látvány fogadta őket: idegenek falhoz állították a bent levőket és pisztolyaikat, puskáikat követelték. A fővárosból érkezőnek mondták magukat, és a fegyverek begyűjtésével magyarázták tettüket. A feszült helyzetben sikerült áthívni őket a Tanácsháza épületébe és elvenni a gyilkolásra alkalmas eszközeiket, nem lehetett ugyanis biztosan tudni az ismeretlenekről, hogy milyen szándékaik vannak a továbbiakban.

Az 1956-os emlékmű Érd központjában

Érden, október 28-án megválasztották az új Nemzeti Bizottmányt, amelyben, – a korábbi testülettel ellentétben –, már nem kaptak szerepet a forradalom előtti kommunista községi elöljárók. A vezető ismét Gévay Nándor lett. Ő megerősítette, hogy a rend fenntartásához továbbra is nagy szükség van a Nemzetőrségre, ezért a létszámukat felemelte, és fegyvereket hozatott számukra a szolgálatukhoz A testület létszáma elérte a nyolcvan-száz főt, és a rendelkezésre álló személyek fele állandó szolgálatban volt. Ugyanekkor a rendőrség állományát sem oszlatták fel, tagjai együtt járták a település utcáit, védtél a középületeket a nemzetőrökkel: két civil ruhás karszalagos nemzetőr és egy egyenruhás rendőr alkotott egy járőrt. Az ellenőrzések során ugyanis sok kiszabadult köztörvényes bűnözőt feltartoztattak, de nagyobb gondot jelentettek a fővárosból menekülő korábbi ÁVH-s vezetők, akik közül többet elfogtak az igazoltatások során. Sorsuk bizonytalan volt, de így megmenekültek a forradalmárok haragjától. A nemzetőrök nehéz helyzetben voltak, ugyanis a településen elterjedt, hogy kiket tartanak fogva, ezért fenn állt a veszélye, hogy a közhangulat ellenük fordul, ezért az elfogott tiszteket a fővárosba szállították a Markó utcai börtönbe és a XI. kerületi rendőrkapitányságra.

A tanúvallomásban említett pártház – ma a Felső utca 33. Lukin László Alapfokú Művészeti Iskola épülete – védelme is indokolt volt. Idegenek többször megpróbáltak behatolni ide, mivel úgy gondolták, hogy az épületben fegyvereket rejtegettek a kommunista vezetők. Nem alaptalanul. Amikor behatoltak a helységekbe, azonban nem találtak semmit, mivel az itt található géppisztolyokat már korábban átvitték a szomszéd lakóház padlására.

Az Óváros fölött található Kastély-dombon a főváros védelmét biztosító nyolc légvédelmi ágyúval rendelkező bázis volt, ahol a Magyar Néphadsereg katonái teljesítettek szolgálatot. A forradalom kitörése után a katonák a helyükön maradtak, de tudták ezt tököli repülőtéren tartózkodó szovjet katonai vezetők is, akik parancsára egy századnyi katona átkelt a Dunán és megtámadta a magyar őrséget. Többen álmukból riadva alsóneműben menekültek el korábbi szolgálati helyükről a település lakóházai közé. Ők voltak a szerencsésebbek, hisz akinek ez nem sikerült, az fogságba esett és a szovjetek magukkal vitték.

Azon óvárosi lakosok, akik kapcsolatba kerültek a menekülőkkel, később elmondták, hogy utólag már gyanús volt a katonáknak a politikai tiszt magatartása, aki a korábban megszokottal ellentétben csak egy őr felállítását engedélyezte az ominózus éjszakán. Az objektumhoz egy lőszerraktár is tartozott, amelyet a szovjetek felgyújtottak és abból több órán keresztül, tűzijátékhoz hasonlóan, repültek szét a felrobbanó lövedékek a lakosok nagy riadalmára Egy alkalommal – a fővárosból teherautón érkező forradalmárok –, fel akarták használni az elhagyott ágyúkat, de a nagy sár miatt nehezen tudtak közlekedni, így nem tudták azokat Csepel teherautójukkal elvinni. Ekkor úgy döntöttek, hogy a helyszínen használják őket. A helyi gazdák értesültek erről, és sikeresen megakadályozták ezt. A bázis azonban szabadon, őrzés nélkül maradt, és ezt sokan kihasználták az itt talált fegyvereket széthordták. Tudta ezt a Nemzetőrség vezetője Riedlinger Tibor is, hiszen maga is e településrészen élt, ezért járőrt küldött ki a fegyverek összegyűjtésére, és így az esetleges harcok megelőzésére.

A község központjában az okozott izgalmat ezekben a napokban, hogy Parkvárosból – ahol szintén volt az óvárosihoz hasonló légvédelmi üteg – hoztak egy ágyút az akkori posta, ma Szabadság tér 9, épülete elé, hogy az estleges szovjet csapatokat feltartóztassák. Erre Gévay Nándor így emlékezett: „…a lelkes érdi fiatalok készültek az ellenállásra. Én tisztában voltam vele, hogy a tankágyúk ellen felesleges hősködés lenne kézifegyverekkel szembeszállni, ezért leszedettem a géppuskát a tanácsháza tetejéről és visszavitettem az ágyút, amit Parkvárosból a honvédektől hoztak el a gyerekek.”

 

Az érdligeti csoport

Az érdligeti forradalmárok ténykedése jelen ismereteink szerint elsősorban a településrészen áthaladók ellenőrzésére és a rend fenntartására szorítkozott. Előbbi okán eltorlaszolták a mai Balatoni utat a vasúti töltés alagútjánál azokkal a munkagépekkel, amelyekkel a környéken a földmunkákat végeztek. Az utóbbira pedig itt is Nemzetőrséget szerveztek a Riedlinger Tibor által vezetett csoporttól teljesen függetlenül.

”…október 28-án jelentkeztem Borsics őrnagynál azért, hogy a nemzetőrségbe vegyenek fel. Ugyanis felhívás jelent meg, amely szerint élelmiszerszállításokban való részvételre továbbá a közbiztonság megőrzésére a katonákkal vegyesen polgárőrség állítanak fel. Felvettek és az élelmiszerszállítási csoportba osztottak be. Majd két nap múlva a járőrözők közé kerültem. Ekkor már Érdliget különválva Érd községtől, külön Nemzeti Bizottmányt választott és a nemzetőrség megalakult. A nemzetőrségben előbb Könyves György volt a parancsnokom november 5. után Harangozó lett a parancsnok…” – vallotta a megtorlás során tartott bírósági tárgyaláson D. István.

A bírósági jegyzőkönyvekből kiderült, hogy a környéken egy magukat fővárosi forradalmároknak való csoport fosztogatott, ezért is szükség volt a Nemzetőrség létszámának növelésére. Így az létszámemelést követően a csoport létszáma elérte a harmincöt főt és tevékenysége a fent említett okok miatti járőrözés mellett az utak ellenőrzésére is kiterjedt. Ennek során ők is több menekülő ÁVH-s tisztet tartoztattak fel, vettek őrizetbe, és az akkori helyi tanácsi kirendeltségre kísérték őket. Kihallgatás után a pincében őrizték, majd november elején az akkori Casino épületébe (ma Balatoni út 66.), később pedig szintén a fővárosba szállították a csoportot.

Az Érdliget és Diósd között található Kopasz hegyen az Óvárosihoz, illetve a Parkvárosihoz hasonlóan szintén légvédelmi üteg állomásozott, amelyet elhagytak a katonák. A környékbeliek itt is széthordták a fegyvereket és még sokáig elhagyatott volt az egykori bázis, amely így a gyerekek kedvelt játszóhelye lett a forradalom napjai alatt.

 

A forradalom leverése

1956. november 4-én hajnalban megindult a szovjet csapatok inváziója a főváros irányába. A Székesfehérvár felől érkezőknek Érden kellett átmenniük és ez komoly veszélyt jelentett a lakosságra és a településre. A Nemzetőrség vezetői a lakóknak kiadták parancsba, hogy semmiféle cselekménnyel ne provokálják az átvonuló páncélosokat. A legnehezebb feladatot Bifkovics József vállalta magára, amelyről így vallott a bíróságon: „…A pontos időre már nem emlékszem, egy alkalommal Tárnok felől szovjet csapatok jöttek gépkocsikon egy-két páncélossal és eléjük mentem egy tolmáccsal. Előzőleg kiadtam, illetve megismételtem azt az utasítást, hogy a szovjet csapatokra ne lőjenek. Közöltem a szovjet parancsnokkal, hogy nyugodtan átvonulhatnak, a szovjet parancsnok maga mellé ültetett a gépkocsiba és így vonultunk át a községen. Az átvonulás alatt egy–két lövés eldördült a szovjet csapatokra, de hogy kik adták le nem tudom.” Ezen kívül a településen semmiféle atrocitás nem történt.

Néhány napon belül a szovjet csapatok Érdet is megszállták. Kis csoportokban vonultak végig az utcákon, és a fegyverek után kutattak. Szemtanúk elmondása alapján barátságosan viselkedtek. Voltak, akiktől szotyolát is elfogadtak és olyan eset is előfordult, hogy a Dunát a Szuezi csatornának nézték és a helyi lakosságtól kérdezősködtek, hogy hol is vannak tulajdonképpen.

 

A megtorlás

A Nemzeti Bizottmány és a Nemzetőrség helyi vezetőinek köszönhetően Érden nem voltak komoly harcok, így a település nagyobb károk nélkül átvészelte az eseményeket. A községi tanács végrehajtó bizottsága már november 12-én összeült, és értékelte a történteket, mint arról a jegyzőkönyvek tanúskodtak:

„…Szépe György vb. elnök ismertette a 2 héttel ezelőtt megalakult Nemzeti Bizottmány munkáját. Elismeréssel állapította meg, hogy a község nagyon sokat köszönhet a Bizottmánynak. Az Ő értékük, hogy a községben nem volt gyilkolás rombolás. […] jegyzőkönyvileg kell megköszönni Gévay kartársnak és a vele dolgozóknak, a község érdekében kifejtett munkájukat.” Később a tanácselnök indítványára ezt határozatba is foglalták.

Ennek ellenére a forradalom helyi vezetőit a megtorlás során bíróság elé állították. Bifkovics József volt az elsőrendű, Riedlinger Tibor másodrendű és D. István harmadrendű, valamint R. Attila negyedrendű vádlott. Perükben 1957 szeptember 20-án hirdetettek ítéletet: a Nemzetőrség egykori parancsnoka két év börtönbüntetést, helyettese két év hat hónap, D. István négy év, R. Attila két év hat hónap letöltendő szabadságvesztést kapott. Az ügyvédek fellebbeztek az ügyben, így az a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának népbírósági tanácsa elé került, amely 1958. március 18-án mondta ki az ítéletet, melyben az első és másodrendű vádlott büntetését egy évre mérsékelte, és mivel ők 1957 március elseje óta előzetes letartóztatásban voltak ezt beszámította az ítéletbe, így másnap szabadulhattak. A harmad és negyedrendű vádlott büntetését helyben hagyták.

Gévay Nándort is letartóztatták és az Aradi utcába vitték kihallgatásra. „…azt kellett bevallanom, hogy Győrben nyugati küldöttséggel tárgyaltam, hogy röplapokat vittem Pestről, hogy kommunista irtásra törekedtem.” A vádak természetesen hamisak voltak, de a verések és a lelki terror hatására aláírta a jegyzőkönyvet. Ennek eredményeképp Kistarcsára került, ahol mostoha körülmények között, ablaktalan, fűtetlen barakkokban tengették életüket az elítéltek. Az utolsó két hónapot Tökölön töltötte, ahonnan 1957 karácsonyán szabadult.