Pro Urbe 2017 – Buzay József

Sok lábnyomot hagytam Battán

– László Anikó –

Buzay Józsefet nem szükséges bemutatni Óváros közösségének. Itt él köztünk, Százhalombatta több háza és közintézménye hirdeti keze munkáját, évtizedeken át vállalt közéleti szerepet a településrész érdekében, alkotó közösségekben aktivizálta magát. Számos cikket olvashattunk róla lapunk korábbi számaiban, életrajzi beszélgetéseket különbözővárosi kiadványokban. Ezekből megismerhetők családi gyökerei és egy építész-„dinasztia” története.

Az óvárosi kötődést meghatározó múlt – a Marinkacsa Jakab anyai dédapa szántóföldjének végén 1896-ban a Dunaparton elültetett „Millenniumi” tölgyfa, Buzadics József nagyapa a katolikus templom homlokzatát 1924-ben kivitelező építőmester, az 1945-ig falusi bíró tisztet betöltő Tóth György nagyapa emléke.

Az 1960-as évek végétől előbb építészmérnök édesapja mellett – majd később önállóan tervezett családi házakat, közösségi és ipari épületeket – ezek közül a legkedvesebb munkája a „Matrica” Múzeum felújítási terve. Több önkormányzati beruházásnál tervező vagy műszaki ellenőr volt, és a jelenleg formálódó új sportcsarnok tervezésénél az SZKSE Kosárlabda Egyesület műszaki szakértője.

1974-től öt éven át segítette a Városi Tanács munkáját, mint műszaki osztályvezető. A nyolc év óvárosi önkormányzati képviselőség, valamint a tizenöt éven keresztül tartó SZÁKOM ügyvezetés mellett, a finom grafikáiból nyílt kiállításokat, a Liszt Ferenc kórustagságot és a FORR-MÁS néptáncegyesületi tagságot is izgalmas újra és újra felidézni. A kórus elnökeként kapta meg 1998-ban a Kultúráért Százhalombatta Díjat és óvárosi polgárként 2015-ben a „Közösségért Díjat”.

2017. október 23-án a városi ünnepség keretében átvette a Pro Urbe kitüntetést, ami jó apropó arra, hogy megálljunk egy pillanatra.

– Az építészetet tekinthetjük hídnak múlt és jövő között. Szeretném, ha felállnánk ennek a hídnak a közepére, és a beszélgetésnek a jelen lenne a kiindulópontja. Egyből azzal kezdeném, hogy Ön szerint, miért éppen most kapta meg ezt a díjat, aminek szó szerinti jelentése: „a városért”?

– Elég sok lábnyomot hagytam Battán – a gyerekkori mezítlábas Duna-parti, sóderhegyieken kívül is. Hogy mi lehet most az aktualitása? Igaz, már kilenc éve, hogy távoztam a SZÁKOM éléről és akkor kiléptem az aktív közéletből is, de feleségem biztosította a stabil hátteret, és azóta otthon, saját örömömre csak a tervezésnek élek. Volt több önkormányzati megbízásom is, de főleg az elmúlt két évben lett igen sok a tervezői munka. Fellendülőben van a magánerős lakásépítés és az ipari építés is. Az építészi munka mindig az adott településhez kötődik és a városi embereket, „megbízókat” szolgálja. Benne van a szóban, hogy bizalmi feladat. Életem során talán 500 épületet is terveztem – nagy részüket Battára. A SZÁKOM-nál is a városért dolgoztunk munkatársaimmal. Ebben kevés volt a magasépítészet, de sok a kommunális. A városi korszerű és kulturált közszolgáltatások megszervezése – új hulladéklerakó, szelektív hulladékgyűjtés, zöldhulladék gyűjtés, komposztáló telep – mellett a távhőrendszer energiatakarékos átalakítása, az óvárosi és dunafüredi csapadékvíz-elvezető rendszer kiépítése, a saját vízbázis leválasztása Ercsiben, az üzleti célú vízátadás kiépítése Érd felé, és még sok más közműfejlesztés! Gondolom ez a több mint 40 éves munka adja ma is az aktualitást, és ezért gondoltak rám a város vezetői – és talán mások is – amikor a díjra javasoltak.

Jelenleg tagja vagyok Sinka László alpolgármester Óvárosi Tanácsadó Testületének. Sajnos, a pénzügyi gondok miatt az Óvárosban az utóbbi időben nem sok fejlesztés történhetett, hiába van a testületben több képviselő is a „faluból”. A Szabadság úton még mindig nincs gyalogjárda és csatorna, a Hun utcában nincs szennyvízcsatorna, se csapadék elvezetés. Pedig a megoldásra váró feladatok közül több esetben már kész tervek is vannak, sajnos eddig mégsem történt semmi…

– Mi a helyzet például az utcaképpel, az óvárosi építményekkel? Két éve, a kerekasztal-beszélgetésnél úgy fogalmazott: „gyengül a műemlékvédelem”…

– Ma Magyarországon hivatásszerűen szinte senki nem foglalkozik már a műemlékvédelemmel, egy-két megszállott civilen és néhány intézményi emberen kívül. Ha azok is nem fáradtak már bele. A kormány a hatósági jogkört a járási hivatalokhoz helyezte át, az önkormányzatoknak csak városrendezési, szabályozási jogköre maradt.

– A hírek szerint országszerte komoly műemlék-rekonstrukciók történnek, adókedvezménnyel ösztönzik a kastélyfelújításokat…

– Már az önkormányzatiság elején az óvárosi falukép-védelem belekerült a helyi építési szabályzatba, és örülök, hogy a templomok felújítása is megtörtént. Battán a „kastély” felújítást az önkormányzat támogatás nélkül is megoldotta, de sajnos nincs több ilyen műemlék jellegű épületünk. Sok helyen most új „műemlékeket” építenek, de a „történelemépítés” nem lehetne célja a műemlék-védelemnek. Ez nem az 1800-as évek romantikája, amikor a romokból alkottak valami nagyot. A modernség nem ez, most más elveknek kell érvényre jutni: ami hiteles, azt kipótolni, megőrizni, érthetővé tenni. Szerintem, ami hitelesen nem rekonstruálható, azt nem kellene újjá építeni.

Szákomos koromban a sok beruházás lebonyolítás, szervezés, tervezés mellett elkészíttettük például a római híd műemléki felújítási terveit is. Ezt a felújítást is sürgető lenne megvalósítani. A szerb templom freskóinak kutatása is leállt, pedig tudjuk, hogy kincsek vannak ott a későbbi festékrétegek alatt. Ennek a városnak olyan picike a múltja, alig van műemléke, talán három-négy építmény, amire érdemes lenne költeni…

A római Matrica castrumát és az abba beleépült Báté falu templomának romjait is be lehetne mutatni és tanítani az iskolásokat, hogy ezzel is neveljük bennük a lokálpatriotizmust. Akkoriban a sáncok sarkán keresztet és emléktáblát helyeztünk el Takács Péterrel a város nevében, azt én tervezhettem. A halomsír bemutatása nagyon jó példa volt! Nemzetközi hírnévre is méltó! Még a Szákomnál is mindenki örült, aki részt vehetett a kertészeti munkában és a kőrakás-gyűrű elkészítésében. Olyan városokban, mint Veszprém, Eger, Sopron az aktív műemlékvédelem nem kérdés, nyilvánvalóan megvan az a polgári réteg és az az intézményi háttér, ami komolyan veszi az örökségét. Legfeljebb azon vitatkoznak, hogyan mutassák be az értékeiket. Kisebb településeken ez kevésbé van így.Manapság is az kellene, hogy képviselőink és kultúra-követeink között legyenek, akik érzékenyek a múlt emlékeire, és felkarolják a helyi fejlesztési igényeket. De helyben a civilek között ismeg kellene legyen az indíttatás.

– Nincs helyben indíttatás?

– Kevés, és ezt én is magamra vehetem. A polgári kezdeményezésnek aktívabbnak kellene lenni, jobban kellene hallatni a hangunkat, hogy javaslatainknak nagyobb súlya legyen.

– Kisebb településeken viszont jobban tud működni a közösség. Mi a helyzet az egyre aktívabb óvárosi közösséggel?

– Ma már nem olyan a közösség, mint a leány- meg legényegyletek idején volt, amikor inkább elmentek a kultúrházba, mert más szórakozás nem volt az otthoni kukoricamorzsolás mellett. A fiatalok megmozdításáért ma jobban meg kell küzdeni. A közösségi házban már szinte ügyelet sincs. Ha egy civil szervezet rendezni akar valamit Óvárosban, meg kell harcolnia érte. Maradnak az újságok, kiadványok, azokat könnyebb eljuttatni mindenkihez. A Százhalom Magazin egy jól sikerült és népszerű közösségi kiadvány, amikor megkapom, mindjárt elküldöm azoknak a családtagoknak is, akik már nem is Battán élnek…Már újra alakul, szerveződik az óvárosi közösség, és van remény arra, hogy kinő belőle sok fiatal, aktív ember, akik szervezik a közösségi életet, a rendezvényeket.

– Fia, aki nem csak nevében, de hivatásában is a nyomdokaiba lépett, az idén átvette építészmérnök diplomáját. Már a tanulmányok során, és a közös munka közben is lehetősége nyílt betekinteni az építészmérnök-oktatásba. Feltételezem, van róla van véleménye…

– Egyetemista koromban mi is kiültünk fővárosi épületek elé, hogy lerajzoljuk. Nyáron kirándultunk, akkor műemlékeket fotóztunk, rajzoltunk saját örömünkre. Nagyot változott a világ, már a felvételinél sem olyan alapvető a rajztudás, és a szabadkézi rajzolás szerepe is kisebb, háttérbe szorítja a számítógép. Ennek eredménye persze a tökéletes digitális terv, egyből megjeleníthető három dimenzióban az épület, körbe is lehet repülni… De amikor az ember leül az ügyféllel, puha ceruzával, skiccpausszal, ott még mindig kell a rajztudás. „Így fog kinézni… ilyenre gondoltak?” Az első nyelvünk a ceruza és a papír. Mire egy rajzból szerkeszthető dolog lesz, addigra több négyzetméter skiccpauszt elhasználunk.

A fiamnak ugyanezt kell csinálnia, ha majd ő kezd tárgyalni az ügyfelekkel. Neki már anyanyelvi készség a számítógép, amit én már csak irigyelni tudok. A céhes családi ismeretek továbbadása viszont nagy előny. Jó dolog, ha a gyerek látja a példát, hallja, mit csinálta dédapja, nagyapja, az apja. Édesapám sajnos fokról-fokra vesztette el a látását, így már a technikumi éveim alatt rajzoltam mellette, és mire végeztem az egyetemen, teljesen át tudtam venni a praxisát. A fiam, ha nem is a mi cégünkben dolgozik, de esténként „bedolgozik”, hétvégéken is konzultálunk. Én is így voltam, főállásom mellett este még leültem és terveztem. Akkor másodállás nélkül alig lehetett boldogulni, de úgy látom most tán még nagyobb szükség van rá…

– Több alkalommal láthattuk különböző épületábrázolásait kiállításokon. Alkot most is a maga örömére?

– 2009-ben kimondottan a Vajda László barátommal közös kiállítás miatt mentem Erdélybe. Végigjártam Székelyföld keleti részét, hogy ott 20-30 templomot lerajzolva készítsek friss anyagot. Nyugalmas külföldi utazások, nyaralások alatt ma is mindig időt szakítok a rajzolásra. Már nem rohanok úgy, mint amikor bejött a videótechnika és a lencsén át nem maradt meg bennem szinte semmi a látottakból. Úgyhogy letettem a kamerát, és visszatértem a rajzoláshoz. Így belerajzolódik a látványa fejembe. Arra sosem volt indíttatásom, hogy tájat, zuhatagot, vagy egy sziklát lerajzoljak… Az építész-rajz mindig is az építészethez kötődött, főleg amikor még „stílusban” kellett tervezni és mintamásolás funkciója is volt. Az arányérzék kialakításához a lépték lényegét megfogni ma is fontos, amíg az az embernek a sajátjává nem válik. Nem mintha egy családi háznál a gótikus formanyelvet lehetne is alkalmazni… Különleges apai öröm, hogy egyetemi évei alatt többször „foghattam a fiamat” és szakmai kirándulásra mentünk együtt Németországba. Én leültem az egyik sarkon, ő a másikon… és rajzoltunk. Büszke vagyok rá, mert szinte már a fejemre is nőtt, de ez az élet rendje.

– Megfogalmazható valamilyen iránya az építészetnek ma Magyarországon?

– A nagy beruházások építészete más nagyságrend és követi a világtrendeket, ha van rá pénzes megbízó vagy állami megbízás. Én „falusi építészként” inkább maradnék a lakásépítésnél – most az új anyagok, az energiatakarékos megoldások, az egyre bonyolultabb épületgépészet ideje jött el, és ennek van építészeti vonzata is. Sok az építészeti divat, amit a kitáruló világ hozott magával. Így egyre nehezebb megteremteni a hagyomány és a divatos között az összhangot. Ami igazán érdekes építészeti feladat, segíteni egy építtetőnek eldönteni, hogy abszolút energiatakarékos házat akar vagy élhetőt is? Mini ablakot, mint a régi parasztházakon, vagy nagy ablakot, hogy együtt éljen a kerttel, a tájjal? Melyik fontosabb? Kicsit drágább lesz a fűtés, de szép kilátás nyílik a kertre. Legutóbb divatba jött a minimál art: a fekete-szürke-fehér, lapos épületek. Nem mintha az okker-vörös mediterrán jobban illene ide. Nekem építészként az a kötelességem, hogy az építtetőnek testre szabott, neki tetsző, ízléses, és a környezetbe is illeszkedő házat tervezzek. Például Óváros szívében nem is szabad minimál stílusban építeni, igazodni kell a „faluképhez”.

De a városban máshol már nincs ilyen kötöttség. Ma már nincsen hatósági engedélyezés sem, ezért minden jogi felelősség az építtetőé és a tervezőé. Csak bizonyos keretek adottak, melyeket az építési szabályzat fogalmaz meg. Aktuális feladat, most fogadja majd el a képviselő-testület a „Településképi Arculati Kézikönyvet”, ami a jövőben iránymutató lesz a városkép alakításánál, és reméljük, hogy szebb jövőt építhetünk vele.

A Pro Urbe díj a legrangosabb városi elismerés. Mint az ünnepi átadáson hallhattuk, sok korábbi díjazott esetében gondolta úgy, hogy „már ideje volt, hogy megkapja”. Most jól esik neki, hogy vannak a városban, akik úgy gondolták, ideje, hogy ő is megkapja. Köszönetét fejezte ki mindazoknak, akikkel együtt dolgozhatott Százhalombatta érdekében az elmúlt több mint négy évtized során. És a jelek szerint a város, közelebbről Óváros a jövőben is számíthat rá.