Óvárosi kerekasztal: lokálpatrióták

  Résztől az egészig

– Czifrik Katalin –

Óváros ma még nem pontosan olyan, amilyennek az itt élők szeretnék. Sokan úgy érzik: kicsit megállt az idő, mint abban a mesében, amelyben mindenki egyszerre aludt el. Hiányzik a bolt, a posta, de leginkább egy olyan hely, ahol találkozni és beszélgetni lehetne. Vannak viszont emberek – egyre többen -, akik változást akarnak, és nem sajnálják az idejüket, energiájukat a közös ügyekre áldozni. Nem csoportosulnak szervezetbe, nem alapítanak intézményt, egyesületet, pártot. A beszélgetésben és a közös tevékenységben, az összefogás erejében bíznak. Pozsgainé Szabó Évával, Győrei Jánossal és Szabó „Papírkutya” Gáborral, az Óvárosi Falusi Közösség vezéregyéniségeivel beszélgettünk.

Pozsgainé Szabó Éva mindig a településrész lakója volt. Először tizenegy éve, az óvárosi óvoda szülői munkaközösség-vezetőjeként vállalt kezdeményező szerepet. Az általa indított aláírásgyűjtésnek is szerepe volt abban, hogy kibővült és új épületet kapott az intézmény. Hasonló sikerként érte meg azt is, amikor tavaly ismerősökkel, barátokkal összefogva „megmentették” az Óvárosi Napokat. A múlt századi búcsúk hagyományára épülő rendezvény ugyanis nem kapta meg a korábban megszokott pénzügyi és szakmai támogatást. Bár idén jóval bővebb keretből és színvonalasabban valósult meg, Pozsgainé Szabó Éva úgy véli: „Szükség lenne arra, hogy jobban elfogadják, amit szeretnénk, és amit létrehoztunk.” Családjával egy pajtakiállítással járult hozzá az idei Óvárosi Napok programjaihoz.

Győrei János szintén óvárosi családba született. Talán örökölte a közösségért való tenni akarást. Tanácstag édesanyja részt vett a művészeti körben, a népdalkörben, odaadóan intézte az emberek ügyes-bajos dolgait, segített, amiben tudott. „Persze, akkoriban még nem ilyen jellegű kérdések voltak a fontosak, mint amelyekről ma beszélünk, de valószínűleg innen jött a késztetés, hogy valamit tennem kell a közösségért.” Bő harminc évig dolgozott az erőmű egyik vezetőjeként. Szervezte a sportkört, a társadalmi munkát. „Ma már nem hangzik jól a kommunista szombat, de jó hangulata volt.” A Dunamentiből fővárosi munkahelyre távozott, de amikor nyugdíjba vonult, úgy érezte, vissza kellene csöppennie a „közszolgálatba”. Bár részt vesz a helyi közösségi és kulturális programokban, a maga szerepét inkább abban látja, hogy a városrész fejlődéséért tegyen. „Keresem a csatornákat, hogy kinél mit, milyen módszerrel lehet elérni. Minden apró változtatáshoz pénz, szándék és partnerek kellenek. A nyugdíjas lét mellett ez egy kellemes és szükséges dolog is.”

Szabó „Papírkutya” Gábor ahhoz a generációhoz tartozik, amely a későbbiekben települt be. Elkötelezett „óvárosi”. Az Óvárosi Papírkutyák, amelyről ragadványnevét kapta, eredetileg sárkányhajó-csapat volt. Ma sem „több” baráti társaságnál, amely azonban mára nemcsak résztvevőként, hanem szervezőként is meghatározza a helyi sport- és főzőversenyeket, közösségi megmozdulásokat és kulturális programokat. „Jó bulinak indult, de mára sokkal többről szól. Szerencsére adnak a szavunkra és ki is kérik a véleményünket, amely fantasztikus érzés.” Szabó „Papírkutya” Gábor Közösségért Díjat kapott az idei Battai Napokon, a Papírkutyák közé pedig nemcsak battaiak, hanem érdiek, ercsiek, martonvásáriak, XXII. kerületiek és diósdiak is járnak mostanra. „Sokan kérdezik, mi kell ahhoz, hogy csatlakozni tudjanak hozzánk. Semmi. Aki jön, az érezze jól magát!”

Gábor „civilben” tizenhat éve fuvarozik, Éva ruhatervező vállalkozást vezet és műgyűjtő férje tevékenységét támogatja. Számos képzőművészeti kiállítást szerveztek a városban javarészt saját erőforrásaikat mozgósítva, nagyon fontosnak tartják a kulturális értékek átadását.

János, Gábor és Éva eléggé hasonlóan látja Óváros problémáit. Nem tartják kielégítőnek a helyi közlekedést és az egyéb szolgáltatásokat, lassúnak érzik az infrastruktúra fejlődését. Hiányolják az üzleteket, a postát, de leginkább a valódi, élő közösséget, amilyen régen jellemezte a „falut”. Akkoriban összetalálkoztak az emberek a vegyesboltban, a kocsmában vagy a művelődési házban, és megbeszélték az aktualitásokat. Most nagyon ritkán jönnek össze. „Ez biztosan sok mindenre visszavezethető, például a távolságtartásra, de vannak tárgyi okai is. Nincs egy szórakozóhely, ahol meg lehetne inni egy sört, nincs egy étterem, ahol a barátok leülhetnének. Azt mondja a város, hogy lehetővé teszi, ott a Zenálkó Közösségi Ház, rendezzen bárki, amit akar, szervezze meg, gondoskodjon takarításról, fizesse meg a terembérletet. Én azt gondolom, hogy mindenki elvégzi a társadalmi munkát, szervez, meg batyus bálra készül, de egy picikét azért többet kellene segítenie az önkormányzatnak” – vélekedik Győrei János.

Hogy batyus bálból több kellene, abban mindhárman egyetértenek. Szabó Gábor beköltözőként úgy látja, zárkózottak az emberek, de egy-egy helyi mulatságon száz-százhúszan is megjelennek és mindig nagyon jó a hangulat. „A batyus bálok is közelebb hoznák az embereket, de legfőképpen a generációkat.”
A Szent László utcában jellemzően idősebbek élnek, szerényebb körülmények között, de egy-egy ilyen rendezvényen, amely felidézi a régi, összetartó közösség érzését, szívesen részt vesznek – erősíti meg Győrei János.

Valamennyien egyetértenek abban, hogy a bálok „kis városi segítséggel” összehozhatnák idősebbet a fiatalabbal, tősgyökerest a beköltözővel, „fentieket” a „lentiekkel”. Egyikőjük sem fogadja el, hogy a bolt, a posta, a gyógyszertár, a vendéglátóhelyek működését elsősorban a piac szabályozza. Az önkormányzat részéről keveslik a szándékot.

„Dubecz Tibi bácsiék mindig ott voltak a közösségi házban, mehettek az emberek pingpongozni, amikor akartak. Most csak meghatározott időben tart nyitva a ház, amit végülis a falu épített a saját erejéből, magának” – mondja Szabó Éva. Persze, más a világ, mint harminc évvel ezelőtt, amikor mindenki gyalogosan vagy biciklivel és a létező egyetlen moziba járt. Könnyebb volt egymásra figyelni, egymást megközelíteni, megvitatni a közös dolgokat.

A kerekasztal résztvevői nemcsak azt a bizonyos „felsőbb szándékot”, hanem a „falura” irányuló figyelmet is keveslik. Sok esetben írásban megfogalmazott kérdéseiket, javaslataikat is pusztába kiáltott szónak érzik, mivel nem vagy csak kivárhatatlanul lassan történik intézkedés. Példaként a kompkikötőt említik, amely ahhoz képest, hogy turisztikai, idegenforgalmi szempontból a város egyik bejárata, meglehetősen kopár is ingerszegény. Sehol egy útbeigazító, köszöntő tábla. A látogatók attól érdeklődnek, akit az utcán találnak: hol a Halászcsárda? Hol a „Matrica” Múzeum? „Apró dolog, de ezzel is lehetett volna már előrébb jutni” – mondja Szabó Éva, aki elmondása szerint többször is jelezte már a gondot.
Hasonlónak érzik a helyzetet a zebrák felfestésével, a játszóparkfejlesztéssel, a parkolókkal, a kisbolttal, amelynek a tulajdonviszonyai öt éve várnak rendezésre. „Évával közösen járunk közmeghallgatásokra és konzekvensen mondjuk már évek óta – jegyzi meg Győrei János. Nekem van időm, és mivel rájöttem, hogy a szó elszáll, rendszeresen írogatok leveleket az önkormányzatnak. Általában kapok választ, nem mondhatom, hogy nem, de minden úgy marad, ahogy van.

Nem azt mondom, hogy Batta nem fejlődik, de sajnos, Óvárosban minden sokkal lassabban történik. Egy egyszerű példa. Megépült a Matta-kert lakópark, de nincs benne egy játszótér, egy parkoló, nincsenek járdák, tehát úgy parcellázták, hogy minél több telket ki lehessen mérni. Az autók egymás hegyén-hátán állnak, játszótérre a Dunapartig kell menni, amihez viszont hiányzik a zebra, hogy biztonsággal át lehessen kelni az úttesten. Most parcellázták a Kocsány-kertet, és ugyanez történik. Ez nem előrelátó várospolitika. A Körte és Almafa utca között van még egy üres telek, ami összeköti a kettőt, ott lehetne játszótér és parkoló. Azt a választ kaptam, hogy magántulajdon, de évek óta kint a tábla, hogy eladó, szóval csak pénz kellene rá. Ugyanúgy, ahogy az uszodák előtti parkoló felújításához kellett.”

Győrei János hiányolja a valódi, kétirányú kommunikációt. Egyelőre nem kapott választ arra a kérdésére, hogyan miként készül a város az Eurovelo-fejlesztésre, amely néhány éven belül esedékes. „Odaér a kerékpárút az Óvárosba, kettévágja legértékesebb telkünket, a téglagyári völgyet, vajon a város befolyásolni fogja ezt a döntést? A helyi embereknek, hatóságoknak, építészeknek biztosan lehet valamilyen véleménye erről. Az érdi önkormányzat terveit már ismerjük, mi mikor mondhatjuk el, hogy mi az elképzelésünk?”

„Egyszerű dolog – mondja Szabó Éva. Amikor a falusiak látták, hogy a városban gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágokat ültetnek, nem értették, hogy a faluban miért nincs. A Faluvédő Egylet is írt, de évek teltek el, amíg megjelentek az oszlopokon a muskátlik. Mintha nem lenne elég fontos, amit mi akarunk.”

Bár Szabó Gábor egyetért azzal, hogy a „faluban” minden lassabban megy, szerinte arról is szólni kell, hogy sokáig „készen kaptunk mindent”, de a gazdasági változásokkal a lehetőségek is megváltoztak. Most meg kell szokni, hogy kérni, adott esetben követelni kell. „Nekünk kell lépni, hogy lássák, van igényünk és komolyan gondoljuk az elképzeléseinket. Minimális segítségre azonban mindenképp szükségünk van.” Szerinte elsősorban arra a bizonyos helyre, mert a személyes találkozásokat a Facebook nem váltja ki.
„Hogy a szegény falu miért nem kap több figyelmet vagy pénzt, megvívjuk mi a harcunkat, ne söpörjenek minket a szőnyeg alá!” – fogalmaz Győrei János. Szabó Éva pedig kiemeli: négyezer ember, a város lakosságának közel negyede él a „faluban”.

Bár a kerekasztal véleményvezérei a jelenleginél nagyobb létszámú és összetartóbb óvárosi közösséget szeretnének, de még mindig erősebbnek és életképesebbnek tartják azt, mint bármelyik másik városrészét. Ez csak látszólag ellentmondás, és ismerve a városrész történetét, korábbi, jelenlegi helyzetét, logikusnak tűnik.

A tavalyi évben Facebook-csoportként született Óvárosi Falusi Közösségnek a kerekasztal mindhárom résztvevője a tagja. A „szervezet” a Papírkutyákhoz hasonlóan mindenféle formalitást nélkülöz, de úgy tűnik, alapító okirat és bírósági bejegyzés nélkül is remekül működik. Tagjai intézték, hogy fiatal képzőművészek, gyerekek fessék színesre a dunaparti vízátemelő szürke betonfalait, végigtakarították az óvárosi folyópartot a TeSzedd országos akciónapon, részt vettek az október 23-i koszorúzáson és a „falu” nevében gratuláltak Buzay Józsefnek a Pro Urbe kitüntetéshez. „Vannak emberek, akik hozzánk hasonlóan tudják és érzik, hogy mit kell tenniük – összegez Szabó Éva. Tartjuk velük a kapcsolatot, és bízunk abban, hogy egyre szélesebb lesz ez a kör.”