A romantikus Bara

A Benta patakról kissé bővebben

– Zalavári Sándor –

Zalavári Sándor sóskúti helytörténész a fenti nevet adta a Bara-patakról szóló írásának.  Nekünk battaiaknak is nagyon sokat jelentett a Bara-patak. Vasárnap délutánonként a faluból főleg a fiatalok elindultak a Bara hídon Dunafüred felé a Halászcsárdába, vagy csak sétálni. A patak a faluhoz tartozott, noha földrajzilag kissé távolabbra esik. Az alábbiakban részleteket közlünk a tanulmányból:

A Benta-patak a környék sokszínű, legtöbb néven nevezett vízfolyása. Sok változatot olvashatunk, hallhatunk múltjáról, történelméről. Találkozhatunk túlzásokkal, ám leegyszerűsítésekkel is. Például még autentikusnak látszó forrástól is halhattunk, olvashattunk olyan, mosolyogásra késztető tájékoztatást, hogy a Benta-patak a biai tóból ered.

Nos tehát, ismerkedjünk meg kissé bővebben a mi, olykor szeszélyes, ugyanakkor romantikus, jobb sorsra érdemes patakunkkal. A Benta-patak bölcsője a Zsámbéki-medence. A medencét földrajzi értelemben északról Pilis, délről a Mezőföld északi peremét alkotó Etyeki-dombság, keletről a Budai-hegység, nyugatról a Gerecse és a Vértes, délkeletről a Tétényi-fennsík határolja.

A Benta-patak 230 tengerszint feletti magasságban ered Tinnye fölött, a Dunazug-hegységben (Gerecse, Pilis és Budai hegység összefoglaló neve) és a 417.7 km2 vízgyűjtő területű patak nagyrészt a zsámbéki medencében folyik, a medence peremén eredő kisebb vízfolyásokat magába fogadva, és Százhalombattánál az 1622-es fkm-nél éri el a Dunát.

A patak (Sóskúton és Tárnokon a népies neve Bara-patak) „beszédes patak”-nak is becézett, az országrész legsokszínűbb, legtöbb néven nevezett vízfolyása. Békás (Ma a helybeliek Körtvélyes-pataknak nevezik) patakként indul és folyik a biai halastavak, Sóskút irányába. Neve, főleg a felső folyásnál évszázadonként, és szakaszonként, a csatlakozó mellékágaktól függően, a középkori térképek, s a katonai felmérések szerint váltakozik: Töki-patak, Zsámbéki-patak stb.

Alábbiakban kíséreljük meg patakunk nevének eredetét, s lehetséges alternatíváit felkutatni:

Benta-patak:
A Benta név illír[i] szó, s magyarul egy a víz kiáradását akadályozó földi gátat, vagy partot jelent.
A Benta pataknév puszta személynévből keletkezett magyar névadással, az alapjául szolgáló személynév, a régi magyar Bentha, a Benedekkel függ össze.

Bara-patak:
A Bara elnevezés arra utal, hogy hajdanában a sík területen szeszélyesen kanyargó vize tavat, mocsarat táplált.
A régi hun[ii] nyelv szerint a Bara szó fejedelmet, vezért jelent, vagy fejedelmi birtokot, lándzsát.
A másik említésre szánt híd a műemléki védelem alatt álló, jelenleg gyalogos közlekedésű híd Százhalombattán.

Mint tudjuk, a rómaiak idejében az egész Dunántúlra kiterjedő úthálózat alakult ki. Ennek az úthálózatnak egyes útjai keresztezték a vízfolyásokat, és itt hidak épültek. A Limes[iii] útvonal déli ágának, Aqvincum – Campona – Matrica – Vetus Salina stb. (Óbuda – Tétény – Batta – Dunaadony – Du­na­pentele stb.) útnak feltétlenül kereszteznie kellet a Benta-patakot. Ez a keresztezés Érd és Százhalombatta közé esik, ahol áll egy háromnyílású híd, amelyet a közhiedelem római eredetűnek tart. A boltozott híd bizonyítottan több mint 250 éves, azonban római eredetére nincsenek bizonyítékok. Itt a három nyílás feltehetően nem egyszerre épült, s eredetileg egynyílású híd volt.

A Limes útvonal egy másik ága Aqvincum – Jasulonibus – Gorsium stb. (Óbuda – Baracska – Tác stb.) a Benta patakot átívelő hídja minden bizonnyal Tárnok vagy Sóskút területére eshetett. Miután azonban az útvonal e részének nyomvonala nem tisztázott, a híd helyét találgatni nem látszik célravezetőnek.
Mielőtt olvasóink hiányolnák a Kálvária-hegyen keresztülhúzódó római hadiút hídját, meg kell említeni a délnyugat-északkelet irányban Fehérvárcsurgóról (Osones) kiinduló utat, mely Sörég – Zámoly – Pátka – Lovasberény – Vereb – Vál – Gyúró – Sóskút területét érintve Etyekre vezetett. Az előkerült leletek alapján a római út nyomait a sóskúti Kálvária-hegyen megtalálták, de az útvonal a Benta patakot feltehetően nem keresztezte.

Patakunkat nemcsak a fent felsorolt vízfolyások táplálják. Említeni kell a kisebb vízhozamú ereket és időszakos vízfolyásokat, melyek megszámlálhatatlanul jelen voltak, és egy részük jelen van ma is a tárgyalt területünkön, ezért csupán csak Sóskút térségét tekintjük át. A folyás bal oldalán, az öreghegytől egészen Tárnokig több mint féltucat forrásból kis patakok csörgedeznek a Banta irányába a lorabeli térképek szerint.

Nem feledkezhetünk meg a sorban, a Funduklin-völgyről, amely a korabeli térképek szerint még az 1800-as években állandó vízfolyásként táplálta a Benta-patakot.  Patakunk történetében nem elhanyagolhatók, a sokszor-esetenként talán jogosan-bírált, a vízfolyást már századokkal ezelőtt érintő mederrendezések. Ezek ugyan néha lecsitultak, majd máskor felgyorsultak, s ebből a mellék patakok sem maradtak ki. Ennek következményeként a tájhasználatban jelentős változások következtek be. A patakvölgyekben visszavonultak a rétek. Megszűntek és eltűntek a malmok, mocsaras területté váltak a többször lecsapolt tavak. A terület a felszíni vizek tekintetében már a török hódoltság után a jelentős mértékű lecsapolások, drénezések következtében vízhiányos lett. Ezzel együtt árvize tavasszal és nyár elején az általánosan előfordultnál gyakoribb. Esetenként a szélsőséges időjárás következtében a hirtelen áradások okozta pusztításokat Sóskút lakossága is megtapasztalhatta, s ez évszázadok óta emberéleteket is követelt.

A tárgyalt területen egy mélyreható, drasztikus patakszabályozás 1954-ben történt. A vízfolyás természetes viszonyait megváltoztatták. A duzzasztást megszüntették.  Műszaki eszközökkel, földmunkagépekkel a patakot néhány méteres sávba kényszerítették. A felszíni vizek gyors lefolyását biztosítandó a kanyarokat „kiegyenesítették”, a patakmedret mélyítették, egyúttal magasítva az árokpartokat. Eredménye, egy csapásra megszűnt (csökkent) az árvízveszély, ám egy csapásra lefolyt a Dunába, az öblökben meghúzódó értékes és ritka halállomány: pontyok, harcsák, keszegek, csíkhalak, rákok, vízisiklók stb., s ha nem is egy csapásra, de gyors ütemben megszűnt a patak és közvetlen környezete közti kapcsolat. Fokozatosan visszaszorultak a rétek, a változatos parti jellemzők-ligetek és a hozzájuk kötődő növény-és állatvilág, melyek értékes gyöngyszemei voltak ennek a tájnak.

A közvetlen árvízveszély tehát megszűnt, de az időszakos esőzések, s főleg a szélsőséges időjárási viszonyok következményei, a közvetlen vízgyűjtő területek irányából Damoklész kardjaként lebegve változatlanul megmaradtak. Ugyanakkor, minden szeszélyessége ellenére is szerethető patakunk és környezete, fájdalom talán örökre elveszítette ezeréves arculatát.

Befejező gondolatként, a fenntartható fejlődésről, a helyi értékek védelméről szóló aktuális és örökérvényű ajánlások szellemét felidézve, „elmélkedjünk azon, hogyan viszonyuljunk helyesen örökségünkhöz, múltunk nagy értékeihez. Sokszor nem is gondolunk arra, milyen értéket jelentenek a mindennap látott híd, vagy az ezeréves patakpart. Pedig a körülöttünk lévő emlékek kiveszhetnek, és védenünk kell azokat. Azért tehát annak felismerése, hogy információözöntől zajos világunkban, nem csak a távoli helyek, egzotikus tájak számítanak értéknek, hanem a számunkra gyakran természetesnek tűnő, máskor észre sem vett, közvetlen környezetünkben fellelhetők”.

Ahhoz, hogy megismerjük évezredes, mai formára alakított értékeinket, érdemes nyitott szemmel járni, ki-kirándulni településünk határába. Megnézni a Benta-patak partján húzódó réteket, megmászni az Öreghegy lankáit, felkeresni a felhagyott kőfejtőket, gyönyörködni az árvalányhajas hegyoldalakban.
Fontos, hogy ismerjük természeti, történelmi és kulturális értékeinket, és persze az is fontos, hogy ezek megmaradjanak utódaink, a jövő nemzedéke számára.

FORRÁS:
a. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. (FNSZ). Budapest. Akadémia. 1988
b. Horváth Lajos: Érd az Árpád-korban. Földrajzi múzeumi tanulmányok 12. 1993
c. A települési tér növekedésének hatásai Biatorbágy környezetére. Bíró Erzsébet. ELTE
d. Érd MJU, DIÓSD és TÁRNOK. TANULMÁNYOK. Ecorys Magyarország Kft.
e. Dr. Kubassek János. Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára 1994.

Az 1960-as évekig még nem létezett a melegvízes csatorna. A horgászat sem szervezett keretek között történt. Elképzelhető, hogy kellett horgászengedély, de a falubeli fiúk nemigen adtak az ilyesmire. Fogtak egy botot valamilyen zsineggel, horoggal és pecáztak a Nagydunán vagy a Barában. A családomban két rokonom is – pestiek – pénteken este megjelentek és szombaton már kora hajnalban kiültek a Bara partjára. Emlékeim szerint soha nem fogtak egy szem halat sem, de valamiért felkeltek minden hétvégén, fogták az összecsukható horgász széket a botokat, a tarisznyát és csak délfelé kerültek elő.
Internetes oldalon olvasható, „hogy a Bara-patak torkolata az erőmű melegvizes csatornája is egyúttal. A kifolyó melegvíz télen is kiemelt horgászhellyé teszi. Az egyik legjobb dunai horgászhely keszegfélék, márna, süllő, balin, harcsa, ponty kerülhet a szákokba”.
Aszályos nyarakon volt, hogy szinte nem is maradt víz a Barában, de idős battaiak mesélték, hogy félelmetes is tud lenni. Egy ilyen eset történt a harmincas években.
Egy forró augusztusi napon pontosan 15-én a battaiak Ercsibe készültek hajóval, ugyanis ezen a napon van Nagyboldogasszonykor a szomszéd községben a búcsú. A faluvégi keresztnél találkoztak, férfiak, asszonyok, gyerekek és gyalog elindultak a Bara hídján át a töltésen a füredi hajóállomás felé. Minden évben nagyon várták ezt a napot, mert az ercsiek szeretettel fogadták a vendégeket, ünnepi ebéddel is megkínálták, amit bográcsban főztek. Délután a gyerekek felültek az óriáskerékre, a lányok babákat, mézeskalács szíveket, gyűrűket, a fiúk inkább pisztolyokat vásároltak. Késő délután jóelfáradva indultak haza.
A hajó felfelé elég lassan haladt a vizen, egy ideig még ragyogóan sütött a nap, aztán hirtelen sötét lett, dörgött, villámlott, ami a folyón még félelmetesebb. A kanyar után már az eső is zuhogni kezdett, a levegő erősen lehűlt. A hajó gond nélkül kikötött a Halászcsárdánál, ahol biztonságban kivárhatták volna a vihar végét. A többség azonban úgy döntött – valószínű, hogy az otthoniak ne izguljanak – elindul hazafelé az egyre jobban zuhogó esőben.
Elérkezve a Bara-patak hídjához meglepedve látták, hogy a fahidon már átcsaptt a megáradt patak és térdig ér a víz. A férfiak kiabálására, hogy „gorsan, gyorsan át kell kelni” félve, de sietve aztán ázva-fázva de baj nélkül hazaértek.
Az évek során többször felmerült igényként – valószínű inkább nosztalgiából – hogy újra kellene építeni a Bara hidat. Jankovits Márta