’56 – Mondd el fiaidnak

Szaniszló Józseffel „Nép­felkelés – Forradalom – Megtorlás” c. könyvéről beszélgettünk

– Jankovits Márta –

Két emberöltő is telt el 1956 októbere óta, mégis ez kavarja fel legjobban még ma is az érzelmeket. Ilyen kerek évfordulón óhatatlan felidézni az akkor történeket. Két generáció már úgy nőtt fel, hogy hiányosak voltak az ismeretei, ezért fontos ez a könyv, ahol a szerző még, első kézből írja le a Százhalombattán az 1956-ban történt eseményeket.

Ma 2016-ban jobbára az akkori résztvevőknek már csak a gyermekei és azoknak leszármazottai élnek. A mostani hatvan-hetven éveseknek is vannak emlékei, részint saját, részint családi történetekről, bár az utána következő években a szülők is meggondolták, miről beszéljenek a gyerek előtt. 1989-ig 1956-ot nem igen volt tanácsos emlegetni, nyíltan semmiféleképpen. A rendszerváltást követően az ellenforradalomból forradalom lett és számtalan kiadvány, könyv, jelent meg. A televíziókban kerekasztal beszélgetésekben tárgyalták az akkori eseményeket. Vidéken nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, ahogy Százhalombattán sem. Az októberi, novemberi történésekben részt vevők az egyik és a másik oldalon is, együtt nőttek fel nagyrészt, netán iskolatársak, szomszédok is voltak. Világnézetük azonban teljesen más volt, így óhatatlanul szembekerültek egymással. A forradalom leverése után is együtt kellett élniük, a találkozást egy kétezer lelkes kis faluban nehéz volt elkerülni.

1988 októberében Százhalombattára került egy ember az akkor induló városi újsághoz, Szaniszló József. 1990-ben főszerkesztője megbízta azzal, hogy érdeklődjön mi is történt vagy történt-e valami 1956. őszén. Valószínű először a kérdéseire azt a választ kapta, hogy „semmi nem történt”vagy az, hogy „nem emlékszem rá”. Valóban nem voltak véres események, lövöldözések, halottja egy volt a falunak, de nem itt ölték meg, hanem kiskatonaként, egy pesti laktanyában. A szerző tovább ment, megkereste azokat az embereket, akik részt vettek az akkori, battai eseményekben, ahol vér nem folyt ugyan, de nem múltak el eseménytelenül a forradalom napjai.

A beszélgetésekből könyv született „Nép­felkelés – Forradalom – Megtorlás” címmel. Hogyan, miért írta meg ezt a könyvet, a szerzőt kérdeztük meg.

– Szaniszló úr most már évtizedek óta Százhalombattán él. Honnan és hogyan került ebbe a városba?

– Erdélyi vagyok, kolozsvári. 1956-ban 14 éves gimnazista voltam. Pont abban a korban, amikor egy kamaszt, de még gyereket is érdekeltek már a történések. Ilyen volt az akkori október, amikor a Kossuth rádióból – nagyon jól lehetett fogni Erdélyben – megtudtuk, hogy valami történik, valami nagyon fontos Magyarországon. Lehetett fogni persze titokban a SZER-t, vagyis a Szabad Európa Rádiót, ami részletesebben sajnos, egyoldalúan is beszámolt az október 23-a utáni történésekről.

Nagyon reménykedett mindenki, hogy vége a rendszernek. Budapesten meg a nagyobb városokban tüntettek, Debrecenben, Szegeden, Kecskeméten, Győrben és sok más helyen. Nagyon jól emlékszem, hogy október 23. keddi napra esett. Én akkor első osztályos gimnazista voltam, és az iskolával 24-én kirándulni mentünk. A diákok és a tanárok külön csoportban de az eseményeket tárgyaltuk. (Később arról is értesültünk, hogy a temesvári diákok tüntettek, sokan románok is, akik nem akartak abban a rendszerben továbbélni.)

A rádió akkor már bemondta, hogy Pesten harcok vannak. Az Astoriától tüntetők a Parlamenthez vonultak október 25-én, ám a Földművelésügyi Minisztérium tetőteréről „ismeretlen fegyveresek” tüzet nyitottak a védtelen tüntetőkre, ami „véres csütörtök” néven vonult be történelmünkbe. A feldühödött tömeg aztán önbíráskodásokra is vetemedett. Gerő Ernő a rádióban mindennek elmondta a tüntetőket, huligánoknak, rendbontóknak.

„Este nyolckor megszakadt a rádió szokott műsora, Gerő Ernő magabiztosan és öntelten sovinisztákról, nacionalistákról, sőt antiszemitákról is beszélt. Türelmes ember vagyok, de nem bírom hallgatni az arcpirító hazugságokat, és kikapcsolom a rádiót.” (Részlet Sefcsik István 56-os naplójából) (Gerő Ernő magyar kommunista politikus, több magyar kormány tagja, különböző beosztásokban. 1956-ban az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára, a szovjet NKVD (Belügyi Népbiztosság) tisztje, 1949 – 1957 között az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) tagja. (A szerk.)

Öt társammal együtt felbuzdulva már azt terveztük, hogy átszökünk Magyarországra harcolni, de természetesen ez csak kamaszos ábránd volt. Eljött aztán november negyedike, amikor Nagy Imre miniszterelnök elmondta emlékezetes beszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt”. Múltak az évek, újságíró lettem és egy cikk miatt kirúgtak az állásomból. Akkor már a helyzetem egyre nehezebbé vált Erdélyben, ezért úgy határoztunk, hogy családostól hivatalosan áttelepülünk Magyarországra. Ez nem volt egyszerű, de többszöri helyváltoztatás után 1988 októberében Százhalombattára költöztünk.

– Hogyan indult a család új élete váro­sunkban? Mi késztette arra, hogy egy ilyen kényes témához nyúljon, mint 1956?

– Nagyon jól, mert a városi újságnál állást is kaptam, a lakásgondok is megoldódtak. Már-már úgy látszott, hogy a sok idegesség, költözködés után nyugalomra leltünk, de 1989. januárjában súlyos stroke betegségbe estem, ami részleges bénulással, agykárosodással is járt. Sok időbe telt mire újra munkaképes lettem, de talpra álltam és újra dolgozni kezdtem.

Az újságnál megbíztak egy elég nehéz feladattal. Meg kellett találnom és szóra bírnom azokat az embereket, akik 1956-ban valamilyen módon belekeveredtek az itteni eseményekbe. 1990. októberében beszélgettem Cse­­resnye Józseffel, 1991. októberben Sef­csik Istvánnal, 1992. októberében id. Würth Pállal, Maráczi Lajossal 1993-ban, majd Kovács Miklóssal 1994-ben, akitől csak telefoninterjú sikerült kapnom. Ezek a beszélgetések megjelentek a Hírtükörben. Sok bíztatást kaptam a „Matrica” Múzeum akkori – sajnálatosan korán elhunyt igazgatónőjétől – Poroszlai Ildikótól, és végül 2006-ra könyv lett belőle, ahol Gyertyával és fehér virággal, címmel olvashatják írását.

„Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely majdnem tudathasadásban nőtt fel: legnagyobb nemzeti ünnepünket nem lehetett felszabadultan és szabadon ünnepelni, csak iskolába, munkahelyre bezárva. 1956 – ot pedig szégyenteljes ellenforradalomnak titulálták, vagy agyonhallgatták, és otthon sem szívesen beszéltek róla.” (Részlet Dr. Poroszlai Ildikó írásából)

– Az akkori könyvbemutatón, sokan voltak kíváncsiak, vajon mi lehet a könyvben? Honnan jutott információhoz azon kívül, hogy a részvevőkkel beszélgetett?

– Az emberek szívesen olvasnak azokról, akiket személyesen ismernek. A 200 oldalból majd 160 a magyarországi eseményekkel foglalkozik, a többi a helyiekkel. Nagy segítség volt Sefcsik István 56-os naplója, ami a könyv alcímében is szerepel. Levéltárakban kutattam, elolvastam a kihallgatási jegyzőkönyveket, az 1956-os intézetben is találtam anyagot. Utána néztem, kik voltak azok az emberek, akik fontosnak tartották, hogy valamilyen módon, de szerepet vállaljanak, követve az országos megmozdulásokat.

Budapest viszonylag közel van, és az ingázók hozták a híreket. Már nemcsak a rádióból értesültek, hanem szemtanúktól. Pár ember összegyűlt és úgy gondolták, ledöntik a temetőben lévő orosz katonai emlékművet. A gondolatból tett lett és október 26-án, szombaton megtörtént, amit elhatároztak.

„Csönd következett, majd összenéztünk: ha ezt kívánja a népakarat, hát dőljön le a szovjet bálvány. A többi már ment mintha parancsra történt volna. A fiatalok korábban kilazították csákánnyal az oszlop alját, hurok került az oszlop tetejére, néhány erőteljes rántás és a „bálvány” sorsa bevégeztetett. Hazafelé azon tűnődöm, hogy nem volt sem kiabálás, sem ujjongás – mindenki tette a dolgát. Mint aki kötelességet teljesítene…” (Részlet Sefcsik István 56-os naplójából)

– Ennek a tettnek azután komoly következményei lettek. Kiket ítéltek el a forradalom leverése után?

– Cseresnye József téglagyári munkás volt, abban az esztendőben. „Bűne”, hogy Sefcsik Istvánnal, Lenkei Sándorral és Versics Károllyal ledöntötték a temetőben álló szovjet emlékművet. Ezen kívül nem vethettek túl sokat a szemére, mégis Kistarcsára került.

„Később néhányunkat lefogtak, és bevittek Budapestre az Aradi utcába. Azzal vádoltak minket, hogy ledöntöttük a szovjet emlékművet, és meg akartuk dönteni a rendszert. Bár ezt nem egészen értettük, mert a jegyzőkönyvet nem mutatták meg nekünk. Az emlékművet beismertük, de a rendszer megdöntését nem. Mi csak annyit tettünk, hogy megvédtük a falut a garázdáktól. De hát mondhattuk mi azt. Kistarcsára vittek minket, és szinte szünet nélkül vertek a pufajkások.” (Cseresnye József emlékei)

Würth Pál a falu nagy forgalmat lebonyolító kocsmárosa volt. Azokban a napokban kitett a pultra egy orosz „kirpicshlébát” (téglakenyeret), és melléírta: „Ezt akarjátok enni, magyarok?” A megtorló apparátus ennél többet várt tőle. Azt – amit minden vendéglátóstól –, hogy épüljön be a Kádár rezsim besúgó hálózatába. Erre pedig nem volt hajlandó.

„Sikerült eldugnom egy ceruzavéget, azzal teleírtam egy zsebkendőt, gondoltam a szennyes ruhámmal együtt megkapja a feleségem az üzenetet. Bizony rosszul tettem, elcsípték a teleírt zsebkendőt. A smasszer úgy megütött, hogy vérbe borulva gurultam le a lépcsőn. Kaptam tíz nap sötétzárkát, ott „volt időm” töprengeni a feljelentő tettén.” (Würth Pál emlékei)

Sefcsik István az egykori Téglagyár villanyszerelőjeként dolgozott ’56 – ban. Titkos szavazással választották meg a Nemzeti Bizottmány elnökévé, a megalakult nemzetőrség vezetőjévé, majd a munkástanács elnöke lett. Neki is köszönhető, hogy a felbomló közrend ellenére nem került sor önbíráskodásra, leszámolásra, atrocitásokra. A három – már korábban is széteső – TSZ közül kettő feloszlatta önmagát. Mert kérték rá, levezényelte egyiknek a lebontását. Maráczi Lajossal együtt fenntartották a rendet, szükség szerint intézkedtek a falusiak ügyes-bajos dolgaikban. Következő év márciusában gyűjtötték be három társával, Cseresznye Józseffel, Kovács Miklóssal és Würth Pállal együtt. (Nemzeti Bizottmány: 1956. október 26-tól szerte az országban megalakultak a települések közigazgatásának irányítására. (A szerk.)

„Két rendőr lép be a cellába, egyikük kezébe papír. Névsort olvasnak. Nagyot dobban a szívem, mikor a nevemet meghallom. – Akinek a nevét olvastam – mondja – egyes sorban induljon utánam. A sort a másik rendőr zárja. Mindenki azon töpreng ez jót vagy rosszat jelent? Fel a lépcsőn, irány a kijárat. A kapu előtt ponyvás teherkocsi, arra kell felszállnunk. Ismét találkozom Cseresznye Jóskával. A kocsi elején és végén egy – egy géppisztolyos pufajkás. Összehúzzák a ponyvát, a motor felzúg. Indulunk. Vajon, hová? Valaki azt sustorogja, ő ismeri ezt az utat. Kistarcsára visznek.” (Sefcsik István naplójából)

Kovács Miklós mezőgazdasági főiskolát végzett, tartalékos tiszt volt, az egykori Tóth – tanya bérlője. Ahogy mondani szokták, „semmibe nem keveredett bele”, azokban a hetekben. Mégis begyűjtötték azzal, hogy le akarta váltani Czakó Béla agronómust és közreműködött a téeszek szétverésében. Mondanunk se kell, a vádakból egy szó sem volt igaz.

„Azért nekem szerencsém volt Kistarcsán – mondja Kovács Miklós – az utolsó battai ’56-os tanú, mert sarokba kerültem a nagy pofozás napján. A pufajkás sorra fejjel a falba verte az internáltakat, és csak egyet kellett volna tovább lépnie, hogy ugyanarra a sorsra jussak, de úgy látszik restellte azt a lépést, és tovább folytatta a másik falnál.” (Kovács Miklós emlékei)

Maráczi Lajos egy Vas megyei falucskában született, igen szegény szülőktől. Sorsa úgy hozta, hogy Százhalombattán teljesítsen szolgálatot abban az esztendőben az egykori tanács végrehajtó bizottságának titkáraként. Hamar felismerte a magasztos kommunista eszmék és a gyakorlat között tátongó szakadékot. Mondják, a beszolgáltatások idején soha nem vett részt népnyomorító, „lesöpört padlás” akciókban. Sajnos mindig akadt más, aki erre vállalkozott. Megváltásnak érezte október 23 – át. A falu, vezető nélkül maradván, Sefcsik Istvánnal meg néhány tettre kész társával együtt átvették az irányítást. Az új kormány elvárásai szerint Nemzeti Bizottmányt választottak, megszervezték a falu védelmét, élelmet gyűjtöttek a pesti harcoló alakulatoknak, egyszóval tették, amit kellett. A bukás után Pestre költözött, elkerülve így a kistarcsai internáló tábort, de 1957. június 25 – én őt is begyűjtötték. Az Aradi utcai kapitányságra, majd a Markó utcai börtönbe került, onnan pedig a kőbányai gyűjtőbe.

– Ön szerint, aki a könyvet nézve alaposan beleásta magát 1956. történéseibe, mi ’56 üzenete?

– A forradalom idején a szocialista államok népei előtt felcsillant a remény, hátha lerázhatják magukról a kommunista diktatúra jármát. Lehet-e rangsorolni az 1956. november 4-e utáni megtorlásokat? Igen, hiszen sok ezer ember élt akkoriban az akasztófa árnyékában. Emlékezzünk meg kegyelettel azokról, akiket bitófára juttattak és mondjunk el értük egy imát. Tisztelegjünk azok előtt is, akik sokéves börtön után egyenes gerinccel szabadultak.

A könyv hátlapján a következő mottó áll: „És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták – : Ilyen nagy dolog a szabadság?” Márai Sándor