Azért vagyunk a világon*…

Kerekasztal-beszélgetés

 – Czifrik Katalin –

Mitől válik egy helyszín otthonná, hogyan alakul ki a kötődés? Ezt a kérdést járták körbe az Óvárosi Kerekasztal résztvevői: Lehoczky Zsuzsanna (LZs), helytörténész, Gyurcsik Renáta (GyR), óvónő és Bakó László (BL), futball-edző, akiket Czifrik Katalin kérdezett.

LZs – Ha azt mondom, számomra Óváros mindent jelent, az nagyon fellengzősnek tűnik. De tény, hogy a családom 300 éve itt lakik, ugyanabban az utcában. Minden zeget-zugot, minden tősgyökeres családot ismerek. Nekem nagyon sokat jelent, még úgy is, hogy egyre jobban növekszik, mint önálló városrész. Biztos, hogy a pályaválasztásomban is szerepet játszott, hiszen már egészen fiatalon elkezdtem érdeklődni a történelem iránt. Aztán állatorvos szerettem volna lenni, de a biológia sosem volt erősségem.

BL – Húsz éve költöztem Százhalombattára, az utóbbi tíz évben élek Óvárosban. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengeren születtem, és ott éltem 18 éves koromig. A labdarúgás hozott ebbe a városba, a középiskola elvégzése után úgy éreztem, magasabb szinten is kipróbálom magam. Két-három mérkőzésen, edzéseken megnéztek, mit tudok, és az alapján leigazolt a százhalombattai csapat. Épp akkor esett ki a II. osztályból, és a visszatérés volt a célkitűzés, ami rövid időn belül sikerült is. Ma már csak edzőként dolgozom, és hobbiból focizom az óvárosi Plavik csapatban. Az U11-es, 2006-os születésű csapat az enyém, és ovifocit is tartok, gyakran részt veszek a város sportos jellegű eseményein.

GyR – Én Vajdaságból, a Tisza menti Óbecséről érkeztem két évvel ezelőtt. Az életem több szempontból fordulóponthoz ért, ezért úgy döntöttem, nekivágok. Véletlen folytán találkoztam egy óvónőknek szóló álláshirdetéssel, ahol a szerb nemzeti nyelv ismerete előnyt jelentett. Beadtam a jelentkezésemet, eljöttem egy meghallgatásra, és úgy döntöttek, hogy alkalmaznak. Az óvárosi óvodában az egyik csoport a szerb nemzetiségi nyelvet viszi tovább, velük dolgozom. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek leginkább a mondókák, versek által tudják elsajátítani a nyelvet, az alapvető szavakat. Többször kaptam olyan visszajelzést a családoktól, hogy otthon is éneklik a dalocskákat.

– Ők zömében szerb származású gyerekek?

GyR – Egy részük óvárosi szerb nemzetiségű, mások nem, de nekik is lehetőségük van. Mi mindenkit megkérdezünk, hogy szeretnék-e a gyermeket szerb nyelvű csoportba járatni.

– Óbecsén a családodban magyarul beszéltetek?

GyR – Kisgyerekként a szűk környezetemben magyarul beszélgettünk, de napi szinten hallottam szerb beszédet, több szerb ismerősöm volt, tőlük ismertem meg a mondókákat, később az iskolában is sok tantárgyat szerbül tanítottak. Aztán az óvónőképző főiskolán a zenefoglalkozások is félig magyar, félig szerb nyelven folytak. Egy csokornyi könyvből tudok azóta is tanulni, amit kiegészít az állandó kutatómunka. Amit érdekesnek tartok, amiről úgy gondolom, be tudom építeni az óvodai programba, azt igyekszem alkalmazni a későbbiekben.

– Ismét a helytörténészhez fordulok. Sok mindent tudunk Óváros történelméről, de érdekelne, hogy kutatásaid során találkoztál-e meglepetésekkel?

LZs – Óvárossal kapcsolatban az a probléma, hogy időnként kevés a forrás. Vagy csak nagyon száraz számadatok. Nehéz megfogni, a számok mögött milyen emberek laktak. Az biztos, hogy nagyon érdekes miliőt ad Óvárosnak, hogy többnemzetiségű. Az 1880-as évekig a szerbek és a horvátok voltak többségben, később érkeztek német nemzetiségűek, tótok, majd a magyarok. Ők voltak a legkisebb létszámban. Gyakorlatilag az egész történelmünket végigkísérik a nemzetiségi konfliktusok. Ezt persze meghatározta az adott politikai helyzet is. Például Trianon után, az 1930-as években az egyik katolikus plébános felháborodva írja a Historia Domusban, hogy a szerbek szerbül beszélnek az utcán, sőt az iskolában is, és hogy a fővárostól 30 kilométerre ilyet meg lehet tenni?! Ezek az információk számomra nagyon érdekesek és aranyosak. Most kifejezetten a büntetőperekkel szeretnék foglalkozni, hogy milyen bűnöket követtek el a 17-19. században. Máshol már elvégezték ezeket a kutatásokat, így nagyjából sejtem, mire lehet számítani: káromkodás, házasságtörés, hasonlók, biztos, hogy itt is előfordultak. Szintén izgalmas téma, hogy a 19. században még igen nagy fejtörést okoztak a vegyes házasságok, mert el kellett dönteni, hogy a gyerekeket ortodox szerb vagy katolikus hitben kereszteljék-e meg. Ezért a plébános gyakran igyekezett is lebeszélni a házasulandókat, de ha már megtörtént, akkor minden erejével azon volt, hogy lehetőleg az általa hirdetett hitet válasszák.

– Végül mi alapján dőlt el?

LZs – Melyik pap volt az erősebb. Vagy melyik család. Battán az ortodoxok előnyben voltak, mert volt templomuk, a katolikusoknak Érdre kellett átjárni. A vallás mindenkinek fontos volt, nagy problémát jelenthetett a házasulandónak, hogy melyiket válassza, hiszen vannak nagyon eltérő vonások. Egy-egy plébános akkoriban sokkal jobban tudott hatni a közösségre. Lehet, hogy a házasodó megtartotta eredeti vallását, de a gyerekei már a választott hagyományt követték.

– Számotokra mit jelent a vallás? Hogy van jelen az életetekben?

BL – Nekem nem igazán játszik szerepet. Református vagyok, Csengerben ez a legelterjedtebb. Itt Százhalombattán gyakran járok a szerb templomba, mivel Dalibor atya és a családja is nagyon jó barátom, a gyerekeink együtt fociznak. Húsvétkor, karácsonykor szoktam részt venni az istentiszteleteken, és amikor szerepel a kisfiam, aki az iskolában szerbet tanul. Ő akarta, én nem láttam ennek akadályát, remélem, a kitartása is meglesz.

GyR – Én katolikus vagyok, a nagyobb ünnepeket mindig megtartjuk a családdal, és ezt igyekszem is tovább vinni. Otthon szoktam templomi közösségbe járni, itt magamban élem meg a vallásomat. Úgy gondolom, nem attól lesz hívő az ember, hogy eljár a templomba, hanem ha az élete során követi a Szentírás értékeit. Jónak tartom, ha valaki tagja egy ilyen közösségnek, de én pillanatnyilag ezt nem gyakorlom.

– Két éve egyedül érkeztél? Volt már itt ismerősöd?

GyR – Egyedül érkeztem, senkit nem ismertem. Nem féltem a helyzettől, sokan támogattak. Az óvodán belül a munkatársak nagy szeretettel fogadtak, ebből merítettem a későbbiekben is, ez adott erőt a gyenge pillanatokban. Mindig lesz egy kis honvágyam, de ez természetes. Úgy érzem, jó döntést hoztam azzal, hogy ideköltöztem. Amikor Óbecsére megyek, azt mondom, „haza megyek”, amikor itt vagyok, azt mondom „itthon vagyok”. Mivel kevés embert ismertem, úgy döntöttem, csatlakozom a Canticum Novum kórushoz. Most készülünk városszerte az adventi kántálásra.

– Hogyan élted meg a magyarságodat Vajdaságban? Mi a különbség az ottani és itteni érzéseid között?

GyR – Értek atrocitások azért, mert magyarok vagyunk. Ez nagyban a politikai helyzettel, a háborús évekkel függött össze. Vannak jó, elfogadó és negatív emberek is.

– Mindig voltak nagy vándorló időszakok az emberiség történelmében. Mi a véleményetek arról, hogy főleg a fiatalok, de idősebbek is elmennek az országból a jobb megélhetés reményében?

LZs – Személyesen nem érint, de a baráti körömben többen mondogatják, hogy nem tudnak megélni, és szeretnék elhagyni az országot. Én ezt a magam részéről elképzelhetetlennek tartom. Történészként, közalkalmazottként eleve nem keresek túl sokat. Azért csinálom, mert szeretem. Bármi áron. Édesapám szerint az az igazi hazafi, aki a nehéz időszakban is otthon marad, és dolgozik a problémán. Lehetnek olyan élethelyzetek, amikor szinte muszáj, például a banki kölcsönök bedőlésének következtében. De normális körülmények között az is okozhatja ezt az elvándorlást, ha valaki nem kötődik sem a családjához, sem a településéhez.

A mai oktatásnak hiányossága, hogy a gyerekek nem érzik a történelmi események – 1848-49, 1956 – mögött a történetet. Én például az általános iskolában eleve nem tanítanék egyetemes történelmet, csak hazait, de azon belül mindent. Ebben nekem Amerika a jó példa, ahol a saját történelmüket nagyon nagy becsben tartják. Ott a himnusz eléneklése mögött még van érték, érzés. Itthon nem ezt látom.

BL – Nekem több ismerősöm is külföl­dön vállalt munkát az utóbbi időben. Van, akinek bejött és jól érzi magát, van, akinek nem. A magam részéről nem tudom elképzelni, hogy kint próbáljak szerencsét. Egyetértek azzal, hogy a problémákat helyben kell megoldani, nem menekülni előlük. Leginkább abban érint az elvándorlás, hogy a vállalkozásomhoz egyre nehezebben találok szakképzett munkaerőt.

GyR – A „menni vagy maradni” kérdésben úgy gondolom, mi döntjük el, mit szeretnénk, de van egy fenti hatalom, ami az embert indulásra mozdítja. Én sosem gondoltam, hogy valaha is el fogok költözni, de jött egy olyan pont, amikor úgy éreztem, változtatnom kell, mert csak úgy tudok elindulni egy úton. Hiszek abban, hogy mindennek megvan a miértje. A hazámnak, a szülőföldemnek mindig a vajdasági otthonomat fogom tekinteni. De ha kialakul az életemben egy olyan közösség, amiben jól érzem magam, az nagyban tud segíteni, hogy ne érezzem magam idegenben idegennek.

– Arra lettünk nevelve, hogy az eszünkkel éljünk, pedig nagyon nagy szerepe van az érzelmeknek. Készülünk egy ünnepre, ami mindenkinek mást jelent. Ti hogyan kötődtök ehhez az ünnephez? Kinél, hogyan zajlik?

LZs – Gyerekkoromban a nagymamá­mékkal együtt éltünk, és én elképzelhetetlennek tartottam, hogy vannak olyan családok, akikkel nem élnek együtt a nagy­szülők. Nálunk úgy zajlottak a karácsonyok, hogy délután nagymamával kimentünk a temetőbe, végiglátogattuk a sírokat, és mire hazaértünk, már fel volt díszítve a karácsonyfa, és ez engem minden évben megdöbbentett. Utána vacsoráztunk és jött az ajándékosztás. Nagyon jó élmények voltak. Aztán ahogy felnőttem, átváltott a karácsony feszültség-generátorrá. Az ember boltról boltra vándorol, igyekszik beszerezni az ajándékokat, közben dolgozik is. Van a családunkban egy hároméves, és igyekszünk neki olyan ünnepet varázsolni, amit az öcsémmel mi is megéltünk. Úgy érzem, kezdjük újra megtalálni a karácsonyunkat.

BL – Az utóbbi időben azért várom a karácsonyt, hogy legyen egy kis kiszakadás a mindennapokból. Azt szeretem benne, hogy vannak közös családi programjaink. A szentestét mindig itthon Százhalombattán, szűk körben ünnepeljük, második napon szoktunk hazautazni édesanyámhoz, Csengerre, ahol a nagymamámmal és a testvéremmel, az ottani szűk családdal ünneplünk. A karácsonyi ajándékozást szükséges rossznak tartom, és elég nehéz meggyőzni a kisfiamat, hogy az ünnep nem csak erről szól.

GyR – Mindenképpen utazással indul az idei karácsony, általában a családdal ünneplünk, és tartjuk a hagyományokhoz fűződő szokásokat. Nekem mai napig nagy élvezet például a Luca-napi pogácsa-sütés. Az egyik tésztadarabba bele kell rejteni egy pénzdarabot, úgy kell kisütni. Aki megtalálja azt a süteményt, annak a következő évben biztos, hogy lesz pénze.Karácsony előtt böjtöt tartunk, aztán szenteste almát szelünk, azt mézzel esszük, hozzá diót, fokhagymát, hogy egészségesek legyünk. Ez minden évben ugyanígy történik. Anyukám és apukám ebben a példamutatók, ők vezetik le a hagyományos vacsorákat.

Valószínűleg mindenhol azt viszik tovább az emberek, amit otthonról hoztak. Én is azt szeretném tovább vinni, amit a családomtól kaptam – az óvodában is, és majd a saját családomban.

* „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási Áron)