Páll István Zoltán

– Szegedinácz Anna –

Gondolkodtak-e már azon, hogy Battára, az iparosítás idején a ’60-as években nemcsak az ország minden részéből, de külföldről is érkeztek hozzánk lakni, dolgozni szakemberként vagy házastársként. Jöttek görögök, németek, lengyelek, oroszok, angol és francia ajkúak Nyugat-Európából, Amerikából. Olaszok. Igaz nem nagy létszámmal, de mindenképpen az iparosítás hozta ide őket. Aztán úgy a ’80-as évek második felében erdélyi magyarok. A családtagok általában később csatlakoztak hozzájuk. Itt élünk egymás mellett évtizedek óta, mégis keveset tudunk egymásról, mert máshol van a szülőföldjük, nem velünk lettek gyermekből felnőtté, akik születésünktől fogva itt éltünk és ismerjük egymást, a családokat. A sors hozta őket közénk. Amikor az óvárosi otthonában felkerestem Páll István Zoltánt, egy új élettörténetet ismerhettem meg általa.

– Asztalosmester apai nagyapámra alig emlékszem. Két éves lehettem, amikor meghalt. Anyai nagyapám lakatos-kovácsmester volt. Gyermekkoromra emlékezve még most is hallom a kovácsmester ütemes kalapácstáncoltatásának zaját az üllőn, mely vezette a „nagyverő” ütemét. Tizenöt éves voltam, amikor elszólította a halál.

Édesanyám a Marosvásárhelyi Kereskedelmi Leány Középiskolában érettségizett. Édesapám a Marosvásárhelyi Ipari Középiskolában famegmunkálás szakon. Asztalos műhelye volt, amit a ’60-as évek gazdaságának szocialista átalakításakor bezártak, elvettek. Később – korai haláláig – bútortervező és faipari technikusként dolgozott. Családkutatásaim szerint az apai ág Nagyváradról származott oda. A dédapám, aki építészmester volt 1903-ban tűnik fel Marosludason.

Én Erdélyben, Marosludason születtem, ahol nagyszüleim éltek. Ott jártam ki az alsó iskolát. Magyar nyelvű középiskola nem volt nálunk, román tannyelvű középiskolában tettem le az érettségit.
A XIX. század végén megépült vasút nagyban hozzájárult a kis mezőváros fejlődéséhez. Közigazgatásilag Csorga, Csor­gó, Marosgezse Andrássy-telep, Ecken-telep, Mezőalbisi-telep tartoznak hozzá. Történelmét nem tanították nekünk, tabu volt. Az 1960-as évek közigazgatási átszervezése miatt a korábbi Aranyostorda járási székhely helyett Marosvásárhelyhez csatoltak bennünket. Várossá 1960-ban nyilvánították. Arról is csak évtizedek múltán szereztem tudomást, hogy 1905 körül a marosludasi telepekre is költöztek Bukovinából kitelepített székelyek, akik sorstársai többek között Dévára, Bácskába és később több Tolna és Baranya megyei településre is kerültek.

Kézműves családomnak földjei nem voltak, de az anyai rokoni ágon emlékszem gazdálkodókra, akiknek szántói, szőlői voltak a település határában. Persze csak a „kollektivizálásig”, ahogyan felénk a „téeszesítést” nevezték. Az államosítás után nehéz helyzetbe kerültünk, megfosztva az önállóság és önellátás lehetőségétől. Erősen megsínylettük a változást.

A román tannyelvű középiskola – mint korábban említettem magyar tannyelvű hiányában – első két éve nagyon nehéznek bizonyult, meg kellett tanulni hozzá a nyelvet. A magyar nyelvet és irodalmat fakultatív órákon tanulhattuk, néhány elkötelezett tanárunk jóvoltából. A magyar nyelvhasználat visszaszorítására való törekvés a kor egyik jellemvonása volt. Az oktatás és közigazgatás területén kiemelten figyelmet szentelt neki a hatalom, miközben igyekezett javítani az „etnikai összetételt” is. Erre tipikus példa, hogy mikor a hatvanas években Marosvásárhelyen megépítettek egy nagy vegyipari kombinátot, „képzett szakemberek” odavonzása címén a Regátból hoztak – így neveztük a román királyság területét – kizárólagosan nem magyar anyanyelvűeket. A hasonló intézkedések eredményeképpen Erdély-szerte és Marosludason is a magyarok és más nemzetiségiek aránya drasztikusan megváltozott.

Érettségi után, a tőlünk 10 km-re Rad­nóton megépült 800 MW-os gáztüzelésű hőerőmű mellett működő, kétéves tanidejű energetikai technikumba jártam villamos szakra. 1971-ben – technikumi tanulmányaim befejésekor – felvételiztem Jászvásárra a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karára. A város neve ma: Iasi (ejtsd: Jasi). Történelmi feljegyzések szerint az 1100-as években még jászok éltek itt, akik aztán a Magyar Királyság területére költöztek. Helyettük románok jöttek. A város a történelmi Moldva közigazgatási, pénzügyi, gazdasági központja volt. 1564-ben Alexandru Lapusneau moldvai fejedelem Szucsávából ide költöztette Moldva fővárosát. 1513-ban tatárok, 1538-ban törökök, 1686-ban oroszok dúlták fel. 1734-ben járvány tizedelte meg a lakosságot.

1859-1862 között Moldva és Havasalföld Egyesült Királyságának társ-fővárosa Bukarest mellett. Az akkori vályogházak helyett téglaépületeket emeltek. A mai Kultúrpalota, a Nemzeti Színház és az Alexandru Ioan Cuza Egyetem is ebben az időben épült. Számos történelmi épülete, templomok, monostorok, múzeumok, kulturális intézmények miatt kedvelt turisztikai célpont lett. A várost szinte teljes egészében románok lakták. Talán ezért toleránsabbak voltak irántunk, a Maros mentéről és a Székelyföldről jött nagyszámú diákkal szemben. A kommunista érában erős iparosítás folyt. Több óriási lakónegyed épült. Ma is Kelet-Románia egyik gazdasági, pénzügyi, kulturális központja.

Hatalmas egyetemvárosa az élet minden területére képezett szakembereket. Megengedték, hogy a diákok magyarul felvételizzenek. Romániában természetesen volt máshol is egyetemi képzés – például Temesváron, Kolozsváron, Bukarestben –, mégis sokan választották Erdélyből ezt a Moldova közeli határvárost tanulmányaik színhelyének, több száz km-re a szülőföldtől.

Kiváló tanárainkra, diákéveimre, egyetemi társaimra, akikkel életre szóló barátságok köttettek, ma is szívesen emlékszem vissza. Van egy megkopott Ady kötetem ebből az időszakból. Találkozásainkon gyakran olvastunk fel belőle verseket. Itt találkoztam feleségemmel, Imre Magdolnával, aki vegyészmérnöknek készült. Kollégiumban laktunk, albérletre nem tellett.

1976-ban villamosmérnöki oklevelemmel – Medgyes mellett – a Kiskapusi Vegyipari Kombinátban még alig kezdtem dolgozni, amikor be kellett vonulni a seregbe. Akkor még Romániában az egyetem elvégzése után volt kötelező a katonai szolgálat. Hat hónapi kiképzés után folytathattam a munkám. A kombinátnak volt egy kis 22 MW-os erőműve. Mai szemmel amolyan „ipari kisminta”, de megvolt mindene, mint egy nagynak. Két és fél év múlva üzemvezetője lettem. Közben sokat tanultam, olyat is, ami nem volt a tankönyvekben megírva. Délutánonként néha a kiskapusi ipari szakközépiskolában tanítottam, óraadóként.

Magdi miután elvégezte az egyetemet a Fogarasi-havasok lábánál fekvő Viktória városba került el. Munkába állásom után egy évvel, 1977-ben sikerült számára is munkát találni Kiskapuson a vegyipari kombinát műszaki osztályán. Összeházasodtunk és Meggyesen laktunk. „Azért választottam vegyészmérnököt feleségnek, mert mindig hadilábon álltam a kémiával.”

Az új életterünk kedves kisváros volt, három nemzetiség lakta: német, román és magyar. (1977-ben 9159 magyar,12343 német, 40971 román), (2011-ben 4548 magyar, 700 német, 36222 román).
Szép emlékeim maradtak a Medgyesi Magyar Népi Egyetemről. Szerda délutáni, előadásait szívesen látogattuk. Itt találkoztam először Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Banner Zoltánnal, Tóth Sándorral, sok mindenki mással, akik sokat tettek a magyar kultúráért. Szabó M. Attilának – aki ma is kedves barátom – köszönhetően elég közel kerültem, kerültünk ehhez a magyar kultúra megőrzésén, terjesztésén munkálkodó önképző körhöz.

Négy év múlva Marosvásárhelyre költöztünk, hogy kislányunk Orsolya magyar nyelvű iskolában tanulhasson. A megyei építkezési trösztnél dolgoztam villamos tervezőmérnökként, majd energetikusként. Délutánonként az építészeti szakközépiskolában tanítottam. Magánórákat adtam fizikából, matematikából.

A ’80-as évek második fele kemény időszak volt Romániában. Akkor érlelődött meg bennünk, hogy átköltözünk Magyarországra. Ha kaptál valakitől egy „István a király” kazettát, dugdosni kellett, mert annak birtoklása főben járó bűnnek számított. Kitelepülési kérelmünket első körben elutasították. A marosvásárhelyi „fekete márciust” követően átjöttem Magyarországra és valami szerencsés véletlen Százhalombattára vezényelt. Újra próbálkoztunk az áttelepüléssel. A feleségemnek és kislányomnak hat hónap múlva sikerült utánam jönni. A marosvásárhelyi események után ez már könnyebben ment. Hagyták, hogy jöjjünk. 1990-et írtunk. Én április 30.-án Magdolna a gyermekkel szeptemberben érkezett meg Százhalombattára.

A Dunamenti Hőerőműben először villamosmérnökként a karbantartás területén dolgoztam. Albérletben laktunk a városban. Orsolya ötödikesként nagyszerű osztályfőnököt kapott Cs. Marika néni személyében, aki segítette beilleszkedését. Fél év múlva a bérlakásból el kellett költöznünk, de az Erőmű támogatásával más bérlakásba költözhettünk. Ez az időszak egyre több változást hozott a vállalat életében, amelyhez alkalmazkodni, igazodni kellett. A privatizáció után – a belga vezetés miatt – az anyanyelvi szintű román, passzív német, aktívabb francia tudás mellett meg kellett tanulni angolul.

1994-ben másoddiplomáztam a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. A műszaki feladatokon túl kapcsolatba kerültem több olyan dologgal, amely egy multinacionális cég életében elengedhetetlen. Beszerzés, informatika, informatikai biztonság, üzleti folyamatszervezés, kockázatelemzés, erőforrás menedzsment, kommunikáció. Megannyi izgalmas kihívás. Ideérkezésem után 1,5 évvel a Villamos Karbantartás Előkészítési Osztály vezetője lettem. 1994 után Igazgatósági kontroller- a karbantartási és fejlesztési igazgató mellett, majd Karbantartás előkészítési osztályvezető, Központi Beszerzési vezető, ez már a menedzsment belső köre. Ahogy változott a vállalat belső szervezete, úgy változtak vele az én munkaköreim is, alkalmazkodva az új rendszerhez. Később adminisztrációs igazgató lettem. Feladatköröm: beszerzés, informatika, intézményi gazdálkodás. Mindezekhez jó háttér volt a műszaki tudás. Battán is tanítottam a szakközépiskolában makroökonómiát… igaz, csak egy évig.

2011-ben lettem nyugdíjas. Szép pálya volt. Szakmailag új és újabb kihívások vittek előre. Ebből a szempontból nagyon szerencsés embernek tartom magam.

A jelen: Orsolya lányomnak három gyermeke van, Emma, Eszter és Lenke. Általában legalább heti egy nap az övék. Gyakran jönnek látogatóba és mi is hozzájuk Szentendrére. Ünnepekkor együtt vagyunk több napot is. A családkutatás fontos hobbim lett. Munka és időigényes elfoglaltság. Nem csak azzal jutalmaz, hogy rátalálsz kincsekre, színesíti az ember ismereteit azokról a korokról, amiben kutakodunk. Mindezek mellett folyamatos tanulást jelent. Néha írogatok. Jó elfoglaltság. Azt gondoltam, ha nyugdíjas leszek, lesz időm írni és az ember tisztázhat magában dolgokat. Beszélni könnyű, de a dolgokat rendszerbe foglaltan illik leírni. Az élet azt mutatja, nincs olyan sok idő, mint amire számítottam. Csak szilánkok, forgácsok valósultak meg. Szívesen megírtam volna egyetemi diákéveim tapasztalatait, a magyar diákság emlékeit Jászvásárról. A kezdetén tartok.

Szerettünk utazni, kirándulni. Már egyetemi éveim alatt is sokat fotóztam. Talán 100 000 darab fotókból álló gyűjteményem van. A régieket is házilag digitalizáltam, rendszereztem időszakok, témák szerint.
Van barkácsműhelyem, ahol magam végzem el a ház körüli apró javításokat, készítek apró dolgokat. Kisgyermekként kovácsműhely, nagyobbacskaként asztalosműhely mellett nőttem fel, ahol megtanulhattam néhány szakmai fogást. A kert szépítésének gondja a feleségemé.
Nem maradt el a szakmai vonal sem. A Magyar Ipari Karbantartók Szervezetének (MIKSZ) vagyok tagja. A MIKSZ-et, amely nonprofit szervezet, olyan iparvállalati, szolgáltatói és eszközforgalmazói, valamint egyetemi személyek hozták létre, akik elkötelezettek a hazai karbantartási szakma fejlesztésében.

Magam is több éven keresztül szereztem gyakorlatot az ipari karbantartás területén. Egyik legjelentősebb projekt, amit irányítottam, a karbantartási tevékenységet támogató számítógépes rendszer bevezetése volt a Dunamenti Erőmű Rt.-nél. A Veszprémi Egyetemen rendszeresen megtartott Karbantartási Konferenciák hallgatója és előadójaként igyekeztem szakmai látóköröm tovább szélesíteni. Ebből a körből származó szakmai ismeretség alapján kaptam felkérést a MIKSZ keretén belül egy országos felmérés előkészítésére irányuló munkában való részvételre, amelynek tárgya egy kutatási téma, a magyar ipari karbantartás helyzetének felmérése.

Közben felkértek, legyek tagja a MIKSZ Felügyelő Bizottságának. Igent mondtam.
Alkalmanként – tavaly immár 5 év alatt ötödször – meghívnak előadónak a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre erőművi karbantartás témában. Örömmel adom át tudásomat, tapasztalatomat a jövő mérnökeinek. Nemrégiben a BME Mérnöktovábbképző Intézetben tartottam kazah mérnököknek egy féléves előadás-sorozatot karbantartási stratégiákról.

Feleségemmel 1999 novembere óta lakunk az Óvárosban. Sok helyen laktunk, éltünk, sokat vándoroltunk a munkahely változtatással együtt is. Már nem költözünk. Tamási Áron mondását: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” azzal egészíteném ki, hogy „…és alkossunk benne valamit!”