Az ortodox kereszténység II.

A második évezred. Az egyházszakadás, okai, az anathéma feloldása

– Szegedinácz Anna –

A nagy egyház­szakadás és okai

Az orthodox Kelet és a katholikus Nyugat közti nagy egyházszakadás időpontjának hagyományosan 1054. július 16.-át tekintik, amikor Humbertus bíboros a konstantinápolyi Ajia Szofia patriarchai székesegyház oltárasztalára letette a kiközösítésről szóló okmányt.

Egy igen hosszú – évszázadokig tartó folyamatról van szó -, amely jóval 1054 előtt kezdődött meg és sokkal utána fejeződött be. A folyamat – okait tekintve – nemcsak rendkívül hosszú, bonyolult is volt.
Voltak: történelmi-politikai, faji, nyelvi, lelkiségi, dogmatikai, liturgiai, diszciplináris, egyházpolitikai, egyházszervezeti okai is.

Az egyházszakadás történelmi-politikai okai

Amikor Pál és a többi apostolok elindultak az Evangélium hirdetésére, a mediterrán világot szoros politikai, kulturális egység fogta össze. A Római Birodalom különböző népeket, fajokat hozott közös nevezőre, a császár egységesítő hatalma és egy közös görög-római kultúra alapján. Ez a mediterrán világ a következő századokban fokozatosan eltűnt.

Először a politikai egység bomlott fel. Diocletianus császár 286-ban keleti és nyugati részre osztotta a birodalmat, melyet Nagy Konstantin állandósított. Aki birodalmi székhelyét 330-ban Keletre, Konstantinápolyba helyezte át.

Nagy Theodosziosz császár halálával (395) a birodalom két fele végérvényesen elszakadt egymástól.
Az V. században megindult népvándorlás 476-ban a római birodalom bukását hozta el. A bizánciak azonban továbbra is egyetemesnek tekintették a maguk legitim római birodalmát. Nem feledték el az egységes Római Birodalom eszmélyét. Nagy Jusztiniánosz (527-565) nyugati hódításai halála után hamarosan elvesztek. A politikai egység az egykori birodalomban soha többé nem állt helyre.

Róma bukása után Nyugaton több római császár többé nem uralkodott. A római pápa vette kezébe a város politikai hatalmát. Erre egy elismerten hamisított okmány szolgáltatott alapot: a Donatio Constantini (Konstantin adománylevele). Mely szerint, amikor a birodalom székhelyét Bizáncba helyezte át, Rómát a pápa gondjaira bízta.

A háborús időszakban a longobárdok 568-ban elfoglaltak egy félszigetet, majd a VIII. században elfoglalták a bizánci fennhatóság alatt álló Közép-Itáliát. Róma püspöke – a pápa – a frankok segítségét kérte.

754-756-ig tartó háborúban a frankok legyőzték a longobárdokat, kiragadták kezükből Közép-Itáliát. A pápa – a római nép nevében – Pippin frank királyra ruházta a patriciusi méltóságot, melyet még Nagy Konstantin alapított. A rangot a Rómában székelő császári helytartó viselte. Pippin cserébe az egykor bizánci fennhatóság alatt álló közép-itáliai exarchátust – mint Péter örökségét (Patrimonium Petri) -, neki adományozta.

A pápa az exarchátusban római hercegséget alapított, amely 1100 évig állt fenn. A világi hatalom birtokában függetlenítette magát Bizánc politikai befolyásától.
Idővel politikai ellenlábasa lett a bizánci császárnak. Politikai feje lett egy államnak: a Respublica Romanorumnak.

Tehát a frankok segítsége politikai szakadást eredményezett, melyet az tett teljessé, hogy Pippin fiát – Nagy Károly frank királyt – III. Leó pápa 800-ban a Nyugat-Római Birodalom császárává koronázta.
A bizánciak – ragaszkodva a birodalmi-császári egység elvéhez – Károlyt és utódait nem ismerték el római császárnak. Mindez Kelet és Nyugat elidegenedését vonta maga után.

A népvándorlás sötét századait követően, Nagy Károly udvarának kulturális felemelkedése sem volt mentes kisebbrendűségi érzésekből fakadó görögellenes előítéletektől. Az aacheni theológusok a keleti theológiát vagy kritikusan fogadták, vagy semmibe sem vették.

Az egyházszakadás faji, nyelvi, lelkiségi okai:

A római birodalom kettéosztása, majd a két rész fokozatos elszigetelődése nyomán a Kelet egyre inkább elgörögösödött, míg a Nyugat ellatinosodott. Mindegyikük más-más népeket asszimilált magába. Az első keresztény évszázadok után újra kidomborodtak a görög és latin nép faji, nemzeti, lelki tulajdonságai közötti eltérések.

Más a nyelvük, gondolkodásuk, hajlamaik, törekvéseik, melyek kultúrájukban is tükröződnek. A hellén kultúra a görög metafizikus, mélyen elgondolkodó gondolkodásmódján, rendkívül fejlett esztétikai érzékén alapszik. A latin pedig a rómaiak jogászias, rendszerező, rendszerbe foglaló mentalitásán, szervező készségén.

A különbségek egyre nőttek. A VIII-IX. századra a két világ egyre nehezebben értette meg egymást.
Egyre inkább kiütközik a keresztény görög kultúra elsődlegessége, felsőbbsége, a másodlagos, alsóbbrendű latin kultúrával szemben.

A kereszténység elterjedésében, az Egyház eredeti megszervezésében, a keresztény theológiai irodalom kibontakozásában, a dogmatika kialakulásában a görög nyelv, gondolkodásmód és filozófia töltötte be a fő szerepet. Az Újszövetséget görögül írták meg. Az Egyházat a görög demokratizmus szellemében szervezték. Egyházszakadásig az egyházatyák többsége görögül írt. Mind a 7 egyetemes zsinatot keleten tartották meg. Azokon görögül tárgyaltak.

A nyugati kereszténység a keleti kereszténységnek ezt a helyzeti előnyét – a maga adottságaival – igyekezett behozni.

Az egyházszakadás dogmatikai, liturgiai, diszciplináris okai

Az egymástól való eltávolodásban fontos szerep jutott a dogmatikai és a velük kapcsolatos liturgiai, egyházfegyelmi különbségeknek, melyek mind az egyetemes zsinatok korában keletkeztek.

A dogmatikai eltérések között kiemelkedően fontos szerepet töltött be a Szent Lélek eredetének kérdése, melyet a dogmatörténet a „Filioque” problémájának nevez. Lényege a következő:
A nikea-konstantinápolyi hitvallás hirdeti: „Én (hiszek) a Szent Lélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered…” Eredete János Evangéliumában olvasható: „ Amikor eljön a Vigasztaló, akit Én küldök nektek az Atyától, az Igazság Lelke, aki az Atyától ered, Az tesz majd bizonyságot Énrólam.”

Nyugaton az egyház – kényszerítő körülmények közé kerülve – megváltoztatta a Szent Lélek eredetéről szóló zsinati tanítást. Oka az volt, hogy több nyugat-európai nép (osztogótok, longobárdok stb.) ariánus formáján keresztül találkozott a kereszténységgel. Az arianizmus – a Szent Háromságon belül – a Fiút az Atyánál kisebbrendűnek, az Atya teremtményének tartotta. Az 547., majd az 589. évi – nyugati – toledói helyi zsinat a Szent Lélek eredetéről szóló hittételt így módosította: „A Szent Lélek az Atyától és Fiútól ered.

A „Filioque” hittétele fokozatosan terjedt el Nyugat-Európában. A frank birodalomban a 809. évi aacheni zsinat tette kötelezővé. Rómában IV. Sergius pápa (1009) idején honosodott meg. II. Henrik nyugat-római császár nyomására VIII. Benedek pápa 1014-ben kénytelen volt a Római Egyház hitvallásába beiktatni a „Filioque” hittételét.

A másik komoly dogmatikai eltérés a keleti és nyugati kereszténység között az elhunytak lelkeinek azon állapotát illetően keletkezett, melyben a halál és az Utolsó Ítélet között vannak. A keleti egyházatyák – mivel a Szentírásban nem találtak erre vonatkozó egyértelmű utalásokat – nem alakítottak ki egységes tanítást. Nyugaton Dialogus Gergely pápa (590-640) alkotta meg a Purgatórium – Tisztítótűz – tanát, melyet az egyházszakadás utáni nyugati zsinatok is megerősítettek.

E tanítás szerint az elhunytak lelkei a Purgatóriumban tisztulnak meg bocsánatos bűneiktől. Melyektől életükben nem szabadultak meg, mert nem gyónták meg őket, vagy nem állták ki az értük szabott – penitenciát – büntetést.

Ebből eredt a nyugati bűnbocsánatról, búcsúról szóló nyugati dogmatikai tanítás. A papok nem, a pápa korlátlan mennyiségben adhat bűnbocsánatot. A megyéspüspök – a maga egyházmegyéjében ötven napi, az érsek száz napi, a kardinális kétszáz napi búcsú adására jogosult.

Ez a dogmatikai tanítás a későbbi századokban rengeteg visszaélésre adott alkalmat – mint pl. bűnbocsánati cédulák árusítása. Melyet a tridenti zsinat (1545-1563) elitélt, majd V. Pius pápa (1566-1572) megtiltott.

A keleti egyház számára az intézményes Purgatórium gondolata mindvégig idegen maradt. Az orthodox gyóntató is kiszabhat penitenciákat – epitimionokat – ezek azonban tisztán nevelő jellegűek. Orthodox tanítás szerint Krisztus áldozatának értéke olyan abszolút, olyan határtalanul nagy, hogy ingyen igazulunk meg általa.

A halottak lelki üdvéért is imádkozik az Orthodox Egyház, de az üdvözülés művét egyedül Istenre bízza.
Különbség a Szent Áldozásban: a keleti kereszténység a Szent Eucharisztiához kovásztalan kenyeret használ. Nyugaton később a hívek egy szín alatti áldozását vezették be.

Nyugaton az istentiszteleteken kizárólagos lett a latin (melyet nem rég szüntettek meg), míg keleten minden nép a szertartásokat, istentiszteleteit a maga nyelvén végezte. Nagyböjtben keleten énekelték az Alliluiát, nyugaton nem énekelhették.

A 692. évi trulloszi zsinat tiltja Krisztusnak bárányként való ábrázolását. Nyugaton ezt a tilalmat figyelmen kívül hagyták.

Az Orthodox Egyház tiltja a szombati böjtöt, a Római Egyháznál bevett szokás. Az Orthodox Egyház nem engedi a negyedik házasságot, a nyugati igen. A keleti papság – a főpapok kivételével – törvényes házasságban élhetnek. Nyugaton a cölibátus – papi nőtlenség – VII. Gergely pápa idején (1073-1085) vált általánossá. Keleten egy, nyugaton több szerzetesi rend alakult.

A nyugati theológia gyakorlatiasabb volt, jogi eszmék befolyásolták. A keletit filozófikus, liturgikus megközelítés jellemezte. A latinok Isten-fogalmában az egység kapott erős hangsúlyt, a görögökében pedig a Hármasság. A latinok megváltásról beszéltek, a görögök az átistenülésről – a theósziszról. A nyugatiak Krisztus megváltó szenvedésein elmélkedtek, a keletiek pedig Krisztus keresztáldozatát a diadalmas feltámadása felől érezték át. A győzelem hitével, tudatával.

Amikor a két szemlélet idegenné kezdett válni egymás számára, felmerült a veszély, Kelet és Nyugat, ha végsőkig kiélezi saját theológiai felfogását – teljesen figyelmen kívül hagyja a másik fél értékes szempontjait -, elkerülhetetlen a szembefordulás, válás.

Az egyházszakadás egyházpolitikai, egyházszervezeti okai

Az első keresztény évszázadokban az apostolok hithirdetése nyomán helyi egyházak alakultak, melyeket a közös hit, az összetartozás érzése, a kölcsönös segítőkészség kapcsolt össze. Belső igazgatásukban egymástól függetlenek voltak. A nagyobb, jelentősebb városok helyi egyházai általában nagyobbak, jelentősebbek lettek. Elöljáróik, püspökeik bizonyos tiszteletbeli elsőséget élveztek. A nagyobb területek helyi egyházait érintő közös problémák megtárgyalására, helyi zsinatokat hívtak össze. Az Egyetemes Egyházat érintő nagy horderejű kérdések megvitatására pedig egyetemes zsinatok ültek össze.
Az egyházszervezetnek ez a formája keleten fennmaradt a mai napig.

Nyugaton az egyházszervezet kialakulása más irányt vett. A Római Birodalom összeomlása, az új európai helyzet kialakulása egyeduralmi rendszer létrejöttét segítette elő. Keleten a világi hatalom nem volt gyenge. A császár fenn tudta tartani a rendet, törvényességet. Ugyanakkor nyugaton az új germán királyságok egymással háborúztak. A politikai és szellemi élet egyetlen állandó, folytatólagos és biztos tényezője egyedül a pápaság volt. A pápa egyeduralkodóvá, a keresztény Nyugat abszolút urává lett. Ilyen szerepet a keleti patriarchák sohasem kaphattak.

A pápa rendeleteket bocsátott ki – nem csak egyházi alattvalói -, a világi uralkodók számára is.
A nyugati egyház centralizálódása mellett a keleti egyház megtartotta szinodiális – egymás mellett párhuzamosan létező, önállóságot élvező -, kollegiális szellemű szervezetét.  (A pápai – világi – állam a VIII. században alakult meg Közép-Itáliában, amely 1870-ig állt fenn, amikor Róma az egyesült Olaszország fővárosává lett. A pápai állam a Vatikán területén 1929-ben újjáalakult és ma is fennáll.
A pápa egyházi és világi hatalma az ún. invesztitúraharc eredményeképpen a XI-XIII. századokban emelkedett a német-római császári hatalom fölé).

A római pápák a IX. századtól úgy gondolták, hogy kánoni – törvényes – joghatóságuk, tényleges hatalmuk kiterjed keletre is. Miközben a keleti egyházak Rómának mindenkor csak tiszteletbeli elsőségét ismerték el. A pápát a pentarchia – egyházi szervezetek, hatalmak – első püspökének tekintették.
Róma minden döntés jogát magának követelte. A keletiek viszont kitartottak amellett, hogy hit kérdéseiben a döntés az Egyház valamennyi püspökéből álló zsinatot illeti meg.

Az egyházszakadás lefolyása:

Miklós pápa (858-867) Ignátiosz és Fótiosz patriarchák körül kialakult belső viszályban döntőbíró kívánt lenni. Beavatkozása azonban nem járt eredménnyel. Ellentéteket szült, a keresztényekké lett bulgárok fölötti joghatóság is.

Dél-Itáliában lakó görögöket arra kényszerítették, hogy alkalmazkodjanak a latin egyházi szokásokhoz. Válaszul a konstantinápolyi pátriarcha (Kéruláriosz Mihály – 1043-1059) megkövetelte a konstantinápolyi latinoktól, hogy a helyi görög szokásokhoz alkalmazkodjanak. Miután azt megtagadták, 1052-ben bezáratta templomaikat. IX. Leó pápának pedig tárgyalásokat javasolt a vitás kérdések elsimítására.

IX. Leó 1054-ben Humbertus bíboros vezetésével követeket küldött Konstantinápolyba. A pápai levél rendkívül bartáságtalan volt. A pápa felsőbbségének elismerését követelte a Nyugattal való politikai szövetség előfeltételeként. Közben IX. Leó pápa meghalt. Így a pátriarcha visszautasított minden további tárgyalást a pápai követekkel. Humbertus elvesztette türelmét. 1054. július 16-án az Ajia Szofia oltárasztalára tette Kéruláriosz Mihály pátriarcha és hívei kiközösítéséről szóló bullát.

A pátriarcha – nyolc nappal később – egybehívta a konstantinápolyi helyi zsinatot, amely egyházi átokkal sújtotta a kiközösítési okmányt, annak megszerkesztőit és elfogadóit. A határozatot az összes keleti pátriarcha elfogadta. Így következett be a keleti és nyugati kereszténység közötti egyházszakadás, Róma és Konstantinápoly közötti kölcsönös anathémájával, egyházi átkával.

Újraegyesítési kísérletek:

A keleti és nyugati egyház között a testvéri kapcsolatok nem szűntek meg teljesen 1054 után sem. A keresztények nagy része nem volt tudatában a közöttük támadt ellentéteknek.
Sajnálatos módon a keresztes hadjáratok voltak azok, melyek az egyházszakadást véglegessé tették.
Katonai szempontból a keresztes hadjáratok sikerekkel kezdődtek. 1098-ban felszabadították Antiochiát, 1099-ben Jeruzsálemet. Mind Antiochiában, mind Jeruzsálemben latin patriarchát ültettek a trónra.
1187-ben – miután Szaladin szultán visszafoglalta a Szentföldet – mindkét városban egy-egy görög és latin patriarcha működött.

A legnagyobb baj 1204-ben történt. A IV. keresztes hadjárat frank hadai elfoglalták Konstantinápolyt. (Az igazi ok: Velence az eladósodott lovagokat megvásárolta és legnagyobb riválisa Konstantinápoly ellen vezette). A bizánciak sohasem tudták elfeledni fővárosuk feldúlását, kifosztását. Szentségtörő módon az Ajia Szofia oltárának darabokra zúzását. Hogyan ültethetnek prostituáltakat a patriarcha trónjára?
Bizánc kincseiből a keresztény Nyugat meggazdagodott. Ereklyéit széthordták. A császár és patriarcha Nikeába kényszerült menekülni. Trónjára latin patriarcha került.

Az egyházi jellegű különbségeket ettől kezdve kölcsönös ellenszenv kísérte. A későbbi újraegyesülési kísérletek sorra meghiúsultak.

1261-ben Paleologosz Mihály bizánci császár (1259-1281) visszafoglalta birodalmi fővárosát. Bizánc utána még közel két évszázadik fennállt. A dinasztia kora nagy kulturális, művészeti és vallási megújulást hozott.

A nyugati veszéllyel szemben és a keletről jövő egyre hevesebb támadásokkal szemben a magára maradt ország nem kerülhette el végzetét.

A keresztény egység helyreállítására a XIII. és XV. században két fontos kísérlet történt.
Az elsőt Paleologosz császár kezdeményezte politikai okokból. Nyugati segítségre volt szüksége az iszlám vallású törökök ellen.

1274-ben Lyonban tartották meg az uniós zsinatot. Az orthodox küldöttek elfogadták a pápa követeléseit. Az egység azonban csak papíron jött létre. Bizáncban és az orthodox országokban a papság és a világiak egyaránt felháborodással utasították vissza. A keleti és nyugati theológia és egyházi élet tovább távolodott egymástól.

A két theológia a XIV. században került összeütközésbe az iszyghaszta vita formájában. A vita arról szólt, megismerhető-e Isten? Palamasz Szent Gergely (1296-1359) Áthosz-hegyi szerzetesből lett Thesszalonika érseke. Tanítása szerint Isten lényege megismerhetetlen, ami megismerhető az az Ő energiái. Az átistenülő ember testileg, lelkileg egyaránt megváltozik és akkor képes meglátni a nem-teremtett isteni fényt. Vallotta egyrészt Istennek a teremtett világon túli megközelíthetetlen lényegét, másrészt pedig a világban való állandó jelenlétét.

Az iszychazmus körüli viták során 1341-1351 között négy helyi zsinat foglalkozott a kérdéssel.
Palamasz Szt. Gergelyt halála után az 1368. évi konstantinápolyi helyi zsinat szentnek nyilvánította.
A keleti egyház mind istentiszteletében, mind diszciplinájában misztikusabb, mint a nyugati egyház. Az Orthodox Egyház a politikailag kényszerű egyházi egységet ellenezte, vagyis a pápának politikai érdekből való teljes behódolását. Nem zárkózott el az egyenjogú tárgyalásoktól.

A törökök 1453. május 29-én elfoglalták Konstantinápolyt, melynek falain esett el az utolsó bizánci császár – XI. Konstantin. Magára hagyottan, a hajdani hatalmas Kelet-Római Birodalom fővárosáért és a keresztény Európáért.

A Bizánci Birodalom, mely közel egy évezreddel élte túl a Nyugat-Rómait, ezzel megszűnt. Ez azonban nem jelentette a Konstantinápolyi Patriarchátus végét is. Még kevésbé az Orthodoxiáét.

Az anathéma feloldása:

Korunkban megindult ökomenikus párbeszédek eredményeképpen 1965. december 7-én VI. Pál pápa és I. Athi­na­gorasz konstantinápolyi patriarcha közös megállapodással feloldották a Róma és Konstantinápoly között 1054-ben kölcsönösen kimondott anathémát – egyházi átkot.
Az Ókeresztény Egyház a Krisztustól és Egyházától elpártolókat – az eretnekeket is – egyházi átokkal sújtotta. A Sátán martalékának, elkárhozottnak tekintette őket. Velük az Egyház tagjai semmiféle érintkezésbe nem léphettek. Később veszített erejéből és csupán a földi Egyházból való végleges kiközösítést jelentette.

Korunkban az anathéma szinte teljesen súlytalan lett. Manapság – a párbeszédek korában – képviseltetik magukat egymás zsinatain, templomi szertartásain, konferenciáin. Szükség esetén egymás rendelkezésére bocsátanak templomokat – istentisztelet céljára.
Ma arra szűkült le, hogy az egymástól elszakadt egyházak főpapjai, papjai nem végezhetnek közös liturgiákat. Híveik nem részesülhetnek a másik egyház Eucharisztiájában (Szent Áldozás) és más szentségeiben.

Az anathéma feloldása nem szünteti meg a két egyház közötti régibb és újabb keletű különbségeket, magát az egyházszakadást, hanem jóvá akarja tenni az egykori alaptalan sértéseket, bizalmatlanságot, szeretetlenséget. Hozzá akar járulni egy kedvezőbb légkör megteremtéséhez a két egyház párbeszéde számára.

VI. Pál és I. Athinagorasz közös lépése csupán baráti, testvéri gesztus volt. A dialógus lesz az a folyamat, melynek tisztáznia kell a továbbra is fennálló egyházszakadás megszüntetésének érdemi részét. Amelynek meg kell találnia a keresztény egység helyreállításához vezető, járható utat.

Forrás:

Az orthodox kereszténység – Bp. 1984. Szerkesztette: D. Dr. Berki Feriz protoierej, esperes-adminisztrátor