Hosszú, forró nyár…

Jankovits Márta: gyerekkori élmények, emlékek

Az idősebbek talán még emlékeznek erre az akkor nagyon újdonságnak számító filmsorozatra. Az elsők között lehetett, mert mindenki a TV előtt ült és bámulva néztünk egy számunkra teljesen ismeretlen világot.
Ez ma már elképzelhetetlen, ahogy sok más minden. Számomra még most is csodának számít, hogy felveszem a telefont és az amerikai barátommal úgy beszélgetek, mintha mellettem állna. Azóta még csodásabb dolgok is történtek, aminek azért van árnyoldala is, de most nem erről szeretnék írni.

Azokról a nyarakról, ami annak idején véghetetlen hosszúnak tetszett, ahogy a cím is mutatja. Így idősebb korban már ugyanaz az idő sokkal gyorsabban telik, mint gyermekkorban, amikor a szeptember nem tűnt belátható időnek. Azt, hogy forró volt nem így emlékszem, mert kérdezve még idősebbeket a legmelegebb nyári napon sem mutatott a hőmérő 30 foknál többet. Ami nem változott és amit nagyon de nagyon vártunk, a júniust, mikor a táblára kiírtuk krétával: VAKÁCIÓ.

Na azért tévedés ne essék, ez nem az a hova megyünk nyáron, olaszba, görögbe vagy akár a Balatonra is vakáció volt. A szülők is nagyon várták, mert 5-6 éves korunktól igencsak befogtak a munkára, aminek azért nem örültünk felhőtlenül. Falusi gyerekek lévén keményen befogtak, nemcsak a ház körüli munkába de a határban is.

Nézzünk hétköznapokat és vasárnapot. A saját történetemet tudom elmesélni, de gondolom nem igen különbözött a többi gyerekétől.

Hétfő: már vasárnap délután legalább három teknő ruhát anyámmal beáztattunk a másnapi mosásra készülve. Nekem kellett a kútból a rengeteg vödör vizet felhúzni az áztatáshoz és másnap hajnalban a mosáshoz. Anyám begyújtott az üst alá, hogy kellően forró legyen a víz. Gyökérkefével minden darab ruhát átsikáltunk. Külön a fehéret, külön a tarkát. Akkor még mosógép álmainkban sem létezett. Jó erős lúgban mostunk kézzel, hogy a ruha főleg az ágynemű hófehér legyen. Ezt még kékíteni is kellett, amitől még fehérebb lett a ruha. Falun nagy szégyen volt, ha a kiteregetett ruha, főleg az ágynemű nem volt hófehér.  Legalább háromszor kellett az öblítéshez cserélni a vizet, ami a teknő aljából folyt ki a vödörbe és egy fadugó zárta el. Ezzel még nem volt vége, mert az ágyneműt ki is kellett keményíteni. Nyáron az udvarra teregettünk, télen a padlásra, de ez egy külön történet.
A nap hamar szárította a ruhát és utána jött a vasalás. Ez az egész délutánt igénybe vette, de ez volt a dolog könnyebbik fele. Még azzal a fekete szenes vasalóval kezdtem, amihez ügyesség kellett, hogy ne égesse és ne piszkolja be a ruhát.
Soha nem kérdeztem, hogy az asszonyok a faluban miért hétfőn mostak, de így visszagondolva, vasárnapról maradt annyi étel, hogy hétfőn nem kellett főzni.

Saját hűtőszekrényről nem is álmodhattunk, bár látni már láttunk az Ádám bácsinál a boltban és a Tóth Sanyi bácsinál a hentesnél. A házaknál nem volt, így a kútba eresztettük le másnapra az ételt, ahol még a legmelegebb nyárban sem romlott el.

Keddtől péntekig egyformák voltak a hétköznapok. Háromszor egy héten, hajnali öt órakor biciklivel mentem tejért a Pannóniára. Akkor már nem volt a szomszéd nagybátyámnál tehén, sem fent a pusztán. Egy három és egy ötliteres tejes kannában hoztam a hideg, friss tejet, amit a hűtőbordán engedtek át.
Ma már ilyen finom tejet talán vidéken lehet inni, mert ahogy mesélni szoktam az unokámnak, ennek a tejnek mandulaíze volt. Mondja is: „Tudom Mama mandula íze volt a tejnek.” Reggelire azt ittuk vajas kiflivel vagy kenyérrel. Szalámit, kolbászt nem gyakran ettünk, talán vacsorára, nyáron paradicsommal, paprikával. Akkorra a kolbász eléggé beszáradt a padláson, de annál finomabb volt.

Más napokon hajnalban én is mentem a határba anyámmal, hogy 8-9 óra órára hazaérjünk a nagy melegben. Meg kell mondanom, ez nekem egy kínszenvedés volt, mert a krumpli virágjáról kézzel kellett egy üvegbe szedni a „kolorádó” bogarat. Egyelni a sárgarépát, a zöldséget. Ez annyit jelentett, hogy ki kellett húzni azt a növényt, ami satnyább volt, hogy engedje nagyobbra nőni az erősebbet. Az, hogy tavasszal és ősszel még mi munka várt, ebből regényt lehetne írni. Ezt is azért írom, hogy egyszer hátha elolvassák a mai gyerekek, bár nem igazán hiszem, hogy nagyon meghatódnának tőle.

Segíteni a főzésnél, utána mosogatni, felmosni a konyhát. Felszedni a kertben a lehullott gyümölcsöt, amit az állatok meg­ettek. Kukoricát darálni, csójánt (csalán) szedni a kacsáknak a domb oldalon a Bárányosék felett ez napi feladatok közé tartozott. Mindig volt valami munka, amit ha elvégeztem, végre mehettem játszani.

Délután 5–6 óra felé már az alvég összes gyereke vagy a futballpályán, vagy a faluvégi keresztnél volt. A pályát nem zárta le senki, nagy meccsek folytak. Hétköznap a fiúk, vasárnap a felnőtt meccsek hatalmas szurkoló táborral.

Egy időben valaki kifeszített egy hálót ott röplabdáztunk. Anyám megszabta hány órára kell otthon lennem, de ki az a gyerek, aki ha belemerül a játékba az órát figyelve? Ebből nap mint nap gondok adódtak, mert hazaérve zárt kapura találtam. Megígértem én mindent, hogy anyám beengedjen, de ezeket az ígéreteket már másnap estére teljesen elfelejtettem.

Apámat még meg lehetett volna fűzni de anyámat aztán nem. Így gyakran ezt kihasználva apámra hivatkoztam, hogy elengedett. Anyám nézett rá, mondani nem mondta de a fejével igent intett. Anyám ezt egy percig sem hitte el, de mégiscsak az apa a családfő. Ebben apám nem volt egészen biztos, mert gyakran mondta: „Nálunk a kis dolgokat anyád, a nagy dolgokat én döntöm el, de nagy dolgok nincsenek”. Persze ezt már nagyobb koromban hallottam tőle. Egyet biztosan állíthatok, hogy a szüleimet soha nem hallottam veszekedni, még egymással hangosan beszélni sem.

Miákits Jutka, Jankovits Márta és Johanidesz Kati a Dunán 1967 körül. Fotó Würth Pál

Talán az eddigiekből az derült ki, hogy csak dolgoznunk kellett, de azért sokat játszottunk. A nagy melegekben már délelőtt mentünk a Dunára fürödni, ami így visszanézve igen veszélyesnek tűnik, de akkor ez eszünkbe sem jutott. Tudtuk, hogyan kell belemenni a Dunába, hogy ne legyen baj és nem is volt. Emlékeim szerint az én időmben battai nem fulladt a Dunába, padig a nagyobb fiúk naponta átúszták a Dunát. Még a legmelegebb napokon is hideg volt a víz, ezért nagyon óvatosan először térdig, majd lassan mentünk a vízbe. Térd felett már erősen érezni lehetett a sodrást.

Kedvenc időtöltésünk az volt, hogy vártuk a fél kettes kirándulóhajót. A mostani révnél beültünk a vízbe. Ahogy jött a hajó kiszívta alólunk a vizet, kis idő múlva, ahogy elhaladt előttünk jött a hatalmas hullám átcsapott a fejünkön, amit rendkívül élveztünk. Közben integettünk a kirándulóknak, akik lelkesen integettek vissza.

A szülők azért mindent nem tudtak a mi szerencsénkre, mert néha életveszélyes kalandokba keveredtünk. Egyszer egy csónakon három fiú osztálytársammal bemerészkedtünk a Nagydunába, méghozzá a közepébe. Azért hívtuk így, mert akkor még nem temették be a Kisdunát.

Visszatérve a munkára a szombat a takarítás és a kenyérsütés napja volt. Felszedtük a szőnyegeket, mert porszívóról nem is hallottunk, kivittük az udvarra és egy arra elkészített poroló állványon „prakkerrel” vertük ki belőle a port. Sárgítani a padlót, mindent letörölgetni, felmosni ez eltartott délig.
A szomszéd nagybátyáméknál volt egy hatalmas kemence, ott sütötték ki a két hatalmas kenyeret, ami kitartott a következő szombatig. Anyám éjszaka dagasztotta be és nagynéném délelőtt sütötte ki az övékével együtt. Mikor kisült a kenyér a maradék tésztából lángos készült, amit tejeskávéval ettünk. Attól finomabb nincs azóta sem.

Délután az én feladatom volt összesöpörni az utcát és az udvart. Utána ha anyám vasárnap csirkét főzött, az általa levágott baromfit forró vízben megkopasztani. Ez egy rendkívül utálatos munka volt. Arra soha senki nem tudott rávenni, hogy elvágjam egy baromfi nyakát.

Közben anyám megsütötte a vasárnapi süteményt, Ez mindig így volt, kivéve a görögdinnye-szezont. Akkor a hét közben megvett dinnyét – mert nálunk a határban csak sárgadinnye termett – már szombaton leengedtük a kútba, hogy vasárnap ebéd utánra jó hideg legyen.

Vasárnap reggel anyám már hajnalban kelt, hogy megfőzze a húslevest és, amit nem frissen kellett, a sült húst, pörköltet, rizst, a többit a vasárnapi mise után.
Fél tízkor kezdtünk öltözni, hogy pontosan érjünk a misére, mert késni nem illett. Akik a Duna mellett laktak, a parti úton mentek a templomba, ahol a hatalmas fák miatt sokkal hűvösebb volt. Hazaérve gyorsan kisült a rántott hús, megsült a krumpli. Változó, hogy anyám mit főzött vasárnap, de egyvalami mindig volt: pörkölt nokedlivel, apám kedvence. A többi csak ráadás.

Így leírva azt gondolnánk, hogy gazdagok voltunk, de nem, ahogy a legtöbben a faluban, de élelem az mindig volt. Baromfi, disznó minden háznál. Apám havi fizetése 1200 Ft volt, mint irodavezetőnek a téglagyárban. Anyám otthon ahogy ma mondják „háztartásbeli”, de a földön minden megtermett, ami kellett, a babtól, a zöldségekig minden. Ehhez azonban, ahogy leírtam rengeteget kellett dolgozni.
A nyár egyik fontos munkája a befőzés. Befőttek, paradicsom, lecsó, lekvár, sárgabarack és szilva lekvár. Ezekhez előkészíteni a rengeteg üveget, ami több százra volt tehető és ami az én munkám volt. Kimosni, kiöblíteni, szárítani.

Na de térjünk vissza a vasárnaphoz. Mire elmosogattunk, felmostam a nyári konyhát, mert az egész nyarat itt töltöttük egy külön kis házban, már vártak a barátok, készültünk a moziba. Ez minden vasárnapi program volt. Korán kellett sorba állni a pénztárnál, hogy némi lökdösődés után kapjunk jegyet. Itt árulták a kakasos piros nyalókát. Amíg el nem kezdődött az előadás, sétáltunk az utcán a gyárig meg vissza. Ma már elképzelhetetlen, de tele volt az utca emberrel. Nemcsak a fő utca, de a Kossuth Lajos utca is. Várták a meccset. Az idősebbek kint ültek a padokon és beszélgettek. Apám is kiült a ház elé a padra, miután felkelt a „kötelező” vasárnap délutáni szundikálásból, és várta a testvérbátyját, aki a szomszédban lakott a családjával. Megemelte mindkettő a kalapját, úgy köszöntek. Bár a Jóska bátyám idősebb volt, mégis ő köszönt először, mert aki jött az köszönt:
– Adjisten Feri – mondta – mire apám ugyancsak megemelve kalapját adjisten Jóska – felelte.
Ültek egymás mellett 2-3 órát, de leginkább hallgattak. Ez nem kényszerű hallgatás volt, hanem valami mély bensőséges hallgatás. Értették egymást. Ami fontos volt megbeszélték, hiába nem fecsegtek. Hat óra körül elköszöntek, mert a nagybátyámnak ott volt a tehén meg a ló, akiket el kellett látni. Az állat nem várhat, ünnep, hétköznap a tehenet fejni kell, az istállót naponta takarítani. Nekünk akkor már csak baromfink és disznónk volt, azokat anyám ellátta.

Apám16 évesen ipari balesetben elveszítette egyik lábát, így a mezőgazdasági munkákban csak kevéssé tudott részt venni. A keze viszont nagyon ügyes volt, épített kukorica górét, kukorica morzsolót, hogy ne a kezünkkel kelljen morzsolni a kukoricát.

Az étkezés idejét nagyon pontosan betartotta anyám. Fél nyolckor reggeli, mert apám nyolcra ment a gyárba, harangszókor ebéd, hatkor vacsora. Ebédre hazajött a gyárból, majd ott volt négy óráig. Ez évtizedekig így ment. A faluban azt mondták, hogy a Feri bácsihoz órát lehetne igazítani.

A nyár nagy ünnepe volt a búcsú. Már előtte való héten takarítottunk, ez volt a nyári nagytakarítás, főztünk, sütöttünk, mert búcsúra még a legtávolabb élő rokonok is eljöttek. Délelőtt mise, aztán alig vártuk, hogy vége legyen az ebédnek, elkérve a beígért pénzeket a rokonoktól mentünk a búcsúba.

Faluban felnőni nagy szerencse, mert akkor még a családok egymás mellé építkeztek. Kialakult idővel a „nagy család”, ahol az idősek és a gyermekek is biztonságban voltak. Olyan nem létezett, hogy egy idős szülő, ha volt családja, egyedül marad. A lányok, menyek elvégezték a nehéz munkát, viszont rábízták a gyermekek őrzését ameddig már a saját lábára tudott állni. A fiatalabb asszonyok hallgattak rá, kikérték a tanácsát. Legalábbis nálunk így volt.

Jóska bátyám felesége volt az orákulum, akihez fordultunk még anyám is, ha valamit nem tudtunk. Valamikor a Matta földesúrnál dolgozott mint sütő asszony, így aztán vasárnap délután az összes rokon összejött a Kossuth Lajos utcában.

A nagy család mellett ott volt a falu közössége. Három évesen egyedül mentünk az óvodába, mert egy egész falu vigyázott ránk. Ez így ment egészen a hatvanas évekig, amikor is az ajtó akkor volt zárva, amikor nem volt senki otthon. Mint gyerekek is ki-be mászkáltunk a házaknál, na nem mindenkinél, ahol a szülők rokoni, baráti kapcsolatban voltak. Ezek a kapcsolatok máig kitartanak, de itt most vége van. Már az aránylag közeli rokonok sincsenek napi kapcsolatban, ezt el kell fogadni. Ma a Facebookon küldjük a virágot, a jó kívánságokat, de ez nem baj, fő, hogy küldjük.

Ez volt az én hosszú, forró nyaram története, remélem, hogy ősszel folytathatom.