Volt egyszer egy Téglagyár

– Jankovits Márta –

Az ember gyermekkorában annyi mindenhez kötődik, különösen ha jó emlékek fűzik hozzá, megmarad az egész életén át. Többször ért már az a vád, hogy a falut egyedi látásmóddal közelítem meg, hiszen minden ember csak a saját szemszögéből látja a dolgokat. Szerencsére én le is írhatom, és így az emlékeim sokakéval találkozik, akikkel egy faluban nőttünk fel.

Ilyen volt az otthon, az utca, az iskola, a templom, a mozi, a rokonok és az egész falu, mert mindenki ismerte egymást, visszamenően a nagyszülőkig. Ismertük a sokszor hallott történeteket, amit nem egyszer közreadtunk ezen újság hasábjain és egyéb kiadványainkon keresztül.

Nagyon sok emlékem fűződik a téglagyárhoz, hiszen a családom szinte minden tagjának volt valamilyen köze hozzá. A szememet becsukva most is látom a nagykaput, az irodával egybe épített lakóházat, az udvart, a hatalmas épületet, aminek ma már csak a romjai láthatóak. A kéményt, a csilléket, a kultúrházat, a lakatos műhelyt. A lépcsőn lemenve az artézi kutat a jéghideg vizével. Ma már nyoma sincs, mert valaki úgy gondolta, hogy több méter földet hordat rá.

A mi történetünk a nagyanyámmal kezdődik, aki nyolc gyerekével és eggyel várandósan érkezett 1911-ben Százhalombattára. Fél év múlva a nagyapám meghalt és a család több költözés után a Téglagyár feletti ún. „gangos” házba költözött. Akkor még minden új volt, mert másfél évtizede, 1896-ban kezdte meg működését a falu ezen első ipari létesítménye. A vállalatot Freiberger Dávid alapította 1893-ban, majd az óbudai székhelyű BHON-DRASSE társaság üzemeltette. Ez nagy változást hozott, mert az addig főleg mezőgazdaságból élők közül sokak számára biztos munkahelyet teremtett a földművelés mellett. Az építtetők itt találtak, olyan agyagot, ami a tégla gyártásához kellett. Kezdetben csak nagy méretű tömör téglákat gyártottak. Több szakember is akkor költözött a faluba, mert a robbantáshoz, a tégla égetéséhez érteni kellett.

Később már a battaiak is kitanulták az égetés mesterségét, kellett róla papír, hogy elvégezték az iskolát. Emlékeim szerint égető volt Sinkó Ferenc és Nagy ­Károly. A Feri bácsit idővel kinevezték az érdi téglagyárba művezetőnek, ott is maradt a nyugdíjig. Tizennyolc évesen „gellerkocsis” volt, de a munkája alapján feljebb és feljebb került a gyári hierarchián. A csillés a kihordó a rakodó munkájához inkább fizikai munka szükségeltetett, ezért a falusiak többsége ezt a munkát végezte.. Aki valamikor dolgozott téglagyárban tudja, hogy iszonyú nehéz munka. Nemcsak férfiak de lányok és asszonyok is rakták a vizes téglát. Anyám lánykorában ezt a munkát végezte. Sokszor hallottam mesélni, hogy nyolc órán keresztül rakták az iszonyú nehéz még vizes téglát, egyszerre hatot, ami igen tekintélyes súllyal bírt.

A gyár az 1900-as évek elején Balla (Freiberger) Henrik tulajdonában került és 1911-ben részvénytársasággá alakult Budavidéki Gőztégla és Tetőcserép Gyár néven. Pontosan ez volt a neve, mert apám iratai között találtam egy Bizonyítványt, amit a gyár tulajdonosa írt alá és pecsételte le, bizonyítva, hogy apám húsz évesen 1917. március 15. és 1919. június 1. között helyettes gyárvezető volt és és munkáját a legnagyobb lelkiismeretességgel és szakértelemmel látta el.

Húsz évvel a nyitás után 1916-ban egy hatalmas felhőszakadás elöntötte a völgyet és a fatüzelésű kemence felrobbant. Nem volt elég, hogy a falu férfiai a fronton harcoltak, de a gyár is leállt. A kemencék tönkrementek.

Az égetőkemencék használhatatlanok voltak, ráadásul a Tanácsköztársaság alatt (1919. március 21 – augusztus 01) többen úgy gondolták, hogy most már övék a gyár és vihetnek, amit látnak. Szerencse, hogy a jóérzésű emberek ezt megakadályozták.

1924-ben a cég újra indította a termelést, egy sokkal modernebb berendezéssel. Akkor épült a 16 kamrás Hofman rendszerű körkemence, a fából épült térszárító és a 65 méteres kémény. Abban az időben az Óbudai Téglagyár mellett a százhalombattai volt az ország legmodernebb gyára. A kemencék felett fából készült térszárító volt található. Az égetés 950-1000 C-fokon történt. A 112 méter hosszú körkemencében a tűz 1-2 hét alatt ért körbe. Egyszerre 2-3 kamrában égett a tűz, 5-6 kamrát hűtöttek. 5-6 kamrát berakva tartottak és 2-3 kamrában folyamatosan dolgoztak a kihordók-behordók.

Apám 1926-ban megházasodott és nem engedte tovább a fiatal feleségét vizes téglát rakni. Az édesapja megvette a fiataloknak a gyári kantint és anyám ott sütött süteményeket a gyáriaknak, rendezvényeket tartottak. Ez egészen az első baba születéséig tartott, mikor is a nővérem 1927-ben megszületett még az iroda melletti lakásban. A tulajdonosok nemcsak munkát adtak az embereknek, de gondoskodtak a szórakozásukról a gyári kultúrház megépítésével, ahol időnként az orvos vizsgálatokat végzett. A bejáratnál nyílt egy bolt, ahol főleg élelmiszert tartottak, hogy a munkások tudjanak reggelit venni, az asszonyok hazafelé vásárolni. Arra már nem emlékszem, hogy ez a bolt mikor nyílt, de Németh István írása szerint már a háború előtt.

Németh István A hatodik nemzedék című írásában így emlékszik nagyapja Würth Antal elmondásából a téglagyárban történtekről:
„1928. tavaszán, mielőtt nagyapám a gyárból hazament volna, hívatja Stich úr, az igazgató. „Te Anti van egy jó hírem. A gangos házban megürült egy lakás, odaköltözhettek” Nagyapám megköszönte és rohant haza a jó hírrel. A téglagyáriak közt, de a de a faluban is fogalom volt a „gangos Ház”, oda bejutni pedig a valóságos biztonság, és a kényelem volt. Jó beosztású szolgálati lakás mindennek helye van, saját szükségletre még baromfit, kecskét, disznót is lehetett tartani. Ugyan a vizet a közeli Duna part mellett lévő (ma már sajnálatos módon betemetett) artézi kútról kellett a hegyre felhordani. Úgy érezték, hogy a sajátjukéban laknak. Szegényeknek még ez az öröm sem tartott sokáig, a gyár 1929. őszére újra leállt. A világválság hatalmába kerítette egész Európát, köztük a battai téglagyárat is.

1937-ben újra levél érkezik Százhalombattáról, hogy a téglagyár indulása hamarosan várható. Megint csak örülnek, hogy haza jöhetnek, de egy kicsit elkapkodták az indulást, mert megérkezve sajnos a gyár mégsem indult. A gangos házba viszont vissza költözhettek, fenntartották a részükre. Nagyszüleim elmondása alapján tudom, hogy a második sárkeresztúri éveknek a hozadéka kétszáz pengő megtakarítás volt a megélhetésen kívül. Amíg a gyár nem adott munkát, minden lehetséges feladatot igyekeztek megkaparintani.

1938-ban a téglagyár végre elkezdte a gyártást. A dolgozók bére egyre jobbá vált, a saját családi ellátást, élelmiszert fedezni tudták és úgy tűnt gyarapodni tudnak csak folyamatosan legyen munka. Jó volt itt élni, a gyerekek különösen szerették a „gangos házat”, télen óriási szánkózások voltak a hegyről a Dunáig. Nyáron ott volt a Duna strandnak és a téglagyár kezdett olyan lenni, mint falu a faluban. Volt helyben bolt, kantin, művelődési ház, víz, villany, az emberek egymással beszélgettek, közösségi életet éltek. A szolgálati lakások a munkahelyüktől 100 méterre álltak. El ne felejtsük rendszeres orvosi rendelés is volt a dolgozók számára. Mindez nagyon jó dolog volt abban a nehéz világban. „Ebben az évben (1941) nyáron egy óriási felhőszakadás zúdult a környékre. (Ez már a második volt, az első 1916-ban, amikor felrobbantak a kazánok. J.M.)

Hatalmas viharral az Érdről lezúduló vizek kezdték elönteni a téglagyár területét. A legveszélyesebb állapot az égetőkemencéknél volt. Fel voltak fűtve , megrakva nyers téglával , ha a víz elkezd bezúdulni ezekbe a kemencékbe , menthetetlenül felrobbannak, tönkremennek. A gyár leáll és nem lesz munka, ezt a dolgozók is jól tudták. Az ítélet időben kimentek a munkások árkot ásni, hogy megakadályozzák a víz bejutását a téglaégető kemencékbe. Így is már folyt a víz a kihordó úton , már ment is volna az első kemencébe a víz, de odarohant az ifjabbik Würth Antal, a 13 éves iskolás és lefeküdt a kemence elé. Ezt látva mások is követték a példáját. A többiek most már életmentés miatt is, megszázszorozták erejüket és elterelték a vizet. A gyár meg volt mentve. Másnap a gyár budapesti vezetősége kijött és nemcsak megköszönte a hősies mentést, de pénzjutalmat is adtak a résztvevőknek. Különösen köszönték és 100 pengővel jutalmazták a nem is ott dolgozó ifj. Würth Antalt.”

1929-ben a gazdasági világválság kényszerítette a tulajdonosokat a gyár bezárására, az ott dolgozók munka nélkül maradtak és csak 1938-ben indították újra a termelést és a nagy méretű tégla helyett kis méretűt és Bíber cserepet ( hornyolt hódfarkú) gyártottak. Ekkor apám- mint ahogyan a Würth Antal bácsi és sokan mások – akinek csak fél lába volt, egy munkahelyi baleset következtében 16 évesen veszítette el, kölcsönből vett egy cséplőgépet és egy traktort, amivel a gazdáknál bércséplést vállalat, ebből tudta eltartani az akkor még 5 tagú családot. Mellette anyám állatokat tartott és művelte a határban a földet, hogy az élelmiszerre ne kelljen pénzt kiadni.

1942-ben megvette a gyárat egy székesfehérvári építész és az irodaépület falára ezt írta: Lázár János Tetőcserép és Gőztéglagyára. Ezután már folyamatosan üzemelt mindegy 200 fővel.
Munkatársunk Szegedinácz Anna 1988-ban készített egy hangfelvételt a gyár első munkásigazgatójával Tóth Istvánnal, aminek a szövegét újságunk 2015. évi augusztusi számában meg is jelentettünk. Ebből következik az idézet:

„1945. augusztusában a Lázár féle Gőztéglagyár beindult. Akkor a telepen 4,5 millió darab tégla volt, a tulajdonos gondolta nem bajlódik vele, ezért kiadta bérbe. Az embereknek jövedelme, pénze nem volt nem volt a termékekre kereslet sem. Maga a gyár szerencsére nem sok sérülést szenvedett el a harcok idején, néhány szárító cserepeit kellett kicserélni. Géplakatosként helyezkedtem el. Abban az időben termeltünk kis mérettű, nagy méretű téglát tömör téglát is. Nagyon jó minőségű terméket állítottunk elő. Hajóval szállították tőlünk a Dunamenti falvakba. Nagyon jó minőségű termékeket állítottunk elő. Hajóval szállítottak tőlünk a Duna-menti falvakba, egészen Mohácsig.

Lázár János a gyár tulajdonosa építész ember volt és vállalkozó. A háború előtt is azokat a termékeket használta fel az építkezésein, amiket a battai gyárban termeltek. A felesleget pedig kereskedőknek adta el. A háború után, amikor megnőtt az építkezési kedv, 4,5 millió téglát, 1.200.000 darab cserepet, 4-500 ezer válaszfaltéglát állítottunk elő évente. A termelés a fagyok elmúltával kora tavasztól késő őszig tartott. A gyárban akkor még a régi családok laktak, mint a Versitsék. A nagy létszámú munkáscsaládok szinte minden tagja ott is dolgozott. Télidőben a létszám 30-40 fő volt. Nyáridőben volt a legnagyobb 100-120 fő. A 13-14 éves gyerekeket cserépgyártásnál foglalkoztatták. Fa rácsokra rakták a cserepet, ne vetemedjen meg, amikor kijön a présből. Ők adogatták a gyártáshoz szükséges kereteket is. Az ott lakó, ott dolgozó családok gyermekei voltak.

Legtöbbet a kemencéknél dolgozó behordók, kihordók, égetők kerestek. 1000 tégla értékének megfelelő bért kaptak hetente. A többiek bére kevesebb volt. Abban az időben norma még nem volt. Mindössze egy bérelszámoló volt 120-130 emberre. A megtermelt darabszám után fizettek munkabért. Kiszámítása egyszerű volt. (Apám volt az iroda vezetője, ezért tudom, hogy nem egészen egyszerű volt ez a munka. Otthon a konyha asztalt kihúzta, hogy nagyobb legyen és éjszaka, amikor nem zavarta senki kiterítette a hatalmas bérlistákat és egy tekerős számológéppel dolgozott. J. M. )

A legyártott termékeket szárító színekben szárították ki. A transzport vitte ki és hozta vissza a kemencékhez. A kemencékbe kis kocsikkal vitték be. A munkafolyamatokban kevés volt még a gépesített elem, sok volt a kézi, nehéz fizikai munka. Az agyagot a 25-30 méter magas partfalból robbantották le letakarították, eltávolították a felhasználásra alkalmatlan legfelső réteget. Veszélyes és nehéz feladat volt. A kitermelt agyagot csillékkel szállították a gyártás helyére, ahol vízzel keverték össze és rostélyokba törték át. Majd a henger még az apróbb szemcséket is összetörte. A csiga préseknél különböző szájnyílásokkal dolgoztak. Volt két téglaprés , egy cserép-és egy válaszfal gyártó prés. Az agyagot abban az időben a vízen kívül más anyaggal nem keverték. Az átpréselt anyagot félautomata adagolóval darabolták. Az államosítás után egy évvel már automata darabolta egyenként. A transzport vitte a szárítóba. Ha jó volt az idő, akár már két – három hét múlva az égetőbe kerülhetett. Hűvös időben sokkal lassabban száradt ki. A cserepek szárítására volt szárító tér a kemencék feletti az emeleten is. Ventilátort nem használtak, mert ha túl gyorsan száradt a cserép repedéseket okozott, kiégetni már nem lehetett. A selejt aránya lehetett akár 8% is. A téglánál kevesebb. Az égetés körkemencében történt. Egyik részen berakták a kiszáradt téglát, a nyers árút. 2- 3 kemence mindig üres volt. Utána a már kiégett terméket kocsira rakták. A termelés folyamatosan ment. Ha a gyártás le is állt a fagyok miatt szeptemberben, még januárban is tudtak égetni ha volt megfelelő kiszáradt nyersanyag. Az égetéshez balinkai szenet használtunk. A battai tégla elég acélos volt. A sárga színt és az acélosságot egy bizonyos százalék homok okozta. Homokos anyagnak nagyobb hőfok kell, mint a tiszta agyagnak és nem zsugorodik. A színagyagnak elég 800-900 C-fok.”

Ahogyan a Tóth István említette családok dolgoztak a gyárban. A teljesség igénye nélkül pár nevet említenék: Praczkó, Póth, Versits, Fábián, Mészáros, Likárovics, Hrubesch, Udvardi, Sebestyén.
Az Udvardi Gyula bácsi sofőr volt, később az első battai autóbuszt vezette a „tyúkólat” ahogy neveztük. Ennek is örültünk, mert nem kellett gyalog menni a vasútra. Nagyon sok nevet fel lehetne sorolni, de félő, hogy rosszul esne, azoknak, akik kimaradtak.

A háború után minden megváltozott. 1950. november 1-én államosították a gyárat és különböző neveken üzemelt. Cserepet már nem gyártottak csak téglát. Amit addig hajóval szállítottak, most áttértek a vasúti szállításra. Nagy teherautókkal vitték a téglát a vasútra és rakták vagonokba. Ezt a unkát is főleg nők végezték. Naponta többször láttuk, hogy megy a gyári autó, hátul a vezető fülke mögött álltak a lányok, asszonyok, piros pöttyös kendővel volt lekötne a hajuk.

1956. után a gőzmeghajtású gépeket elektromos gépekre cserélték és a csillés bányaművelést gépesítették, jelentősebb technológiai fejlesztés ezután nem történt. Ebben az időszakban több mint 10 millió téglát, magasított téglát és 6 centiméteres válaszfallapot gyártottak. A főépület és a Duna közötti udvar szintje alatt jó minőségű kék agyagot találtak, így lehetőség nyílt ismét a termék bővítésre és alagcső gyártásába kezdtek. 1963-ban megalakult a Budai Téglaipai Vállalat.

Az 1968-as év jelentette a gyár csúcs időszakát, mindegy 23.7 millió tégla gyártásával. Az alagcsöveket exportálták és ennek köszönhetően Százhalombatta volt a Téglaipari Vállalat legeredményesebb gyára.
Ezt nem követte technikai fejlesztés a kék agyag kitermelése egyre nehezebbé vált, így a gyár termelése fokozatosan csökkent.

Az 1960-tól kezdték el az Dunamenti Hőerőmű építését. Ez évek múlva, amikor megindult az üzem, épültek a lakások a lakótelepen sok embert csábított el a téglagyártól. A stabil 180 fős létszám lecsökkent és alkalmi munkásokkal, egy időben katonákkal pótolták a munkaerőt. Ez a helyzet Olajfinomító megindulásával még rosszabbá vált.

A nyolcadik osztály elvégzése után, 1965. nyarán úgy gondoltam keresek egy kis pénzt. Megkértem a gyárvezetőt Praczkó Józsefet – apám már nyugdíjban volt – adjon valamilyen munkát a gyárban. Szerencsére nem vizes téglát kellett raknom – ennyi protekcióm volt – így lettem raktáros. Jöttek a műhelyből mindenféle csavarért, eszközökért és ezt nekem kellett kiadnom és adminisztrálni. Nagyon szerettem ott lenni, mert forró nyár lévén a raktár rendkívül hűvös volt. A kémény a II. Világháborúban belövést kapott, így többszöri javítás után 1973-ban a felső részét ledöntötték.

1990-ben a gyár termelését fel­füg­gesz­tették. A dolgozók átkerültek Törökbálintra az ottani téglagyárba.
Egész gyermekkorom a téglagyár körül forgott, egyszer majdnem baj is lett belőle. A csillék feletti magas partról lecsúsztam a csillék közé. Kézben vittek az irodába, ahol apám kötözött be. A későbbi igazgató Praczkó József, aki még akkor apám beosztottja volt, de inkább a fiának tekintette vigasztalásul ahányszor mentem, adott egy zacskó cukrot, amit a munkások kaptak és az irodában egy fiókban tartották.

Nekem szerencsém volt, de egy kisfiúnak nem. A nővére mesélte el nekem a történetet nem is olyan régen. A kibányászott anyagot nagy dobban törték össze, hogy egészen homok szerű legyen. Ott történt a szerencsétlenség. Misike ott játszott a dob felett, holott nagyon sokszor elmondták a gyerekeknek, hogy ez mennyire veszélyes, és beleesett a dobba. Nem részletezem a következményeket de el lehet képzelni. A falu hetekig nem tért magához, úgy mesélték, hogy sokan még enni sem tudtak egy ideig. Ilyen helyen mindig történik baleset, de halálosról nem hallottam. Apám onnan ment nyugdíjba, de a gyárat és az ott dolgozókat egy életre a szívünkbe zártuk. Akik ott dolgoztak annak bizonyos rangja volt. A „gyáriak” így emlegették.

A bezárt gyár sorsa sokakat aggasztott, ahogy a mi 1998-ban megalakult Faluvédő Egyletünket is. Ma is őrzöm azt a levelet, amit elsőként küldtünk az Önkormányzatnak, javasolva, hogy vegyék meg a téglagyárat. Ez megtörtént, de azt sohasem tudtuk elfogadni, hogy ennek az árát egyetlen ember kapta meg. Ezt végtelenül igazságtalannak tartom a mai napig is. Soha nem felejtem el, amikor apám aki negyven évet dolgozott a gyárban – még sokan mások a faluból – az én kérésemre , mert a nyugdíja nagyon kevés volt, kért a gyár központjából levélben egyszeri támogatást. Egy napon nagy autó állt meg a házunk előtt. Akkor húsz éves körüli lehettem. Négyen szálltak ki belőle. Udvariasan fogadtuk őket, miután elmondták, hogy levelünkre a központból jöttek. Azt is hozzátették, hogy eljöttek megnézni, hogy megérdemli-e a segélyt. Nálam akkor szakadt el a cérna, csúnyán kidobtam őket, pedig nem szokásom. Képzelem apám mit érezhetett, aki ennyi év alatt még betegállományban sem volt. Mindene a gyár, mindig a gyár. Ez persze semmit nem változtatott, hogy a mai napig is az otthonomnak tekintem és nagyon remélem, hogy valamikor megkapja a méltó helyét a faluban. Tanösvénnyel, kirándulóhellyel, ipari műemlékkel, őshonos növényekkel, ott élő állatokkal. Talán egyszer lesz rá pénz, és egy zöld szigete lesz a városunknak.

Ma is büszke vagyok, hogy ebbe a közösségbe tartoztam, mert az volt: közösség.

Forrás:

Saját emlékek
Németh István: A hatodik nemzedék
Versits Jánosné
Szegedinácz Anna: Az első munkásigazgató, Tóth István (Százhalom újság 2015. augusztus)
Rumi Imre. (Volt – lesz!?) egyszer egy Téglagyár