Az érdi Beliczay-ház

Újságunk 2017. márciusi számában Kisbatta és a Beliczay sziget címen már írtunk az érdi sziget páratlan szépségű növény világáról, amelyet a nagyüzemi fakitermelés folyamatosan pusztít. Szó esett az ott lévő Beliczay házról, amit most az a veszély fenyeget, hogy lebontásra kerül. Magyarádi Ágnes Érd Óváros gyöngyszeme, a Beliczay – kúria címen megírta a ház történetét, képekkel, amelyet most közreadunk Szomszédoló rovatunkban.

Hadd indítsam ennek a páratlanul szép épületnek a bemutatását egy személyes visszaemlékezéssel. Több mint 30 évvel ezelőtt, egyetemistaként, kora nyáron hazajöttem Oroszországból, Szentpétervárról, ahol féléves részképzésen voltam. Kevés időm maradt a vizsgákra készülni. Tanulóhelyet keresve jöttem Érdre, mivel szívesebben tanultam bárhol a szabadban, mint a legjobban fölszerelt könyvtárban, vagy az otthoni kényelmes íróasztalom mellett.

Általában egy napi járóföldre lévő helyeket vettem célba ehhez, mert estére a családom mindig hazavárt. Így lett felnőtt diákéveim egyik rendszeres célpontja Érd, amelyet a tanulás mellett volt időm fokozatosan fölfedezni. A Beliczay-szigeten számos délutánt töltöttem, a Dunát csodálva, amely mindenhol társammá szegődött, a Margitszigeten, Visegrád – Kőbányánál, a kétes értékű Bős Gát elbontása után hátra maradt Duna-tavacskákban, és itthon Érden is. Nem győztem betelni a látványával, békés, erőteljes áramát sokszor éreztem, gyönyörködtem a zölden és szürkén csillogó vízben. Néha tanulás helyett is, egész délután.

Valahányszor a Beliczay-szigeten futottam, ott mentem el az impozáns, fehér épület mellett, kíváncsian, kié lehet és milyen lehet belülről. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam. A hosszú évek alatt sosem szűntem meg csodálni, rajongásig gyönyörködni ebben a gyönyörű házban és a hozzá tartozó ősparkban, a nyugalmat árasztó kertészlakban a belső udvaron, amilyet itthon csak ritkán látni, mert leginkább az angliai udvarházak hangulatát idézi.

Igyekeztem egy-egy apró trófeát, egy szem lilaakácmagot begyűjteni a kapura felkapaszkodó virágzó, fürtös bokorról, minden elszántságomat bevetve, hogy ezúttal igazán elültetem. A kerítés mellett álló hatalmas tölgy pedig olyan tekintélyt képviselt előttem, hogy valahányszor erre jártam, muszáj volt üdvözölnöm egy nyújtózkodással, megérintve fekete, repedezett, mindig meleg tapintású törzsét. Bevallom, néha beszélgettünk is, egyoldalúan ugyan.

Számomra ez az együttes olyan mértékig része a tájnak, hogy elképzelni nem tudnám nélküle, nem is akarom, ahogy a helyiek sem. Legendák keringenek róla. Olyan okosan épült a ház, hogy noha ártérben áll, a legnagyobb vízállás mellett sem ázik be, bár erre a legutóbbi két nyári Dunai árvíz rácáfolni látszik.
Első történetem hőse is ebben a házban talál otthonra, beleszeret és beleköltözik. Vajon megadatik-e majd ez valakinek egyszer, vagy elveszítjük mindörökre, hogy körforgalom, aszfaltos szervizút legyen a helyén, ami bárhol máshol sokkal alkalmasabb lenne. Ha senki sem emeli föl a szavát a tervezett lebontása ellen, a fejlesztésnek titulált, gondosan lekönyvelt rombolás helyszíne lesz, mint akár a régi téglagyár tornya, vagy az egykori Sina-palota, amelyeket omlásveszélyesnek minősítettek bizonyos szakértők. Csak az az érdekes, hogy végül alig sikerült lebontani őket. Sajnos azonban ma mégsem állnak. Ez nem a bontáshoz használt gépek erejét, hanem a megritkult és a szélmalomharcokba belefáradt tős-gyökeres érdiek fásultságát bizonyítja.

A 19. századot a közösségek végének nevezik a társadalom – kutatók. A huszadikat a családok szétesése időszakának. Olvastam egy előrejelzést, amely szerint a 21. század közepére minden együttélési formát fölvált az egyedülállók társadalma. Kinek is őriznénk letűnt családok relikviáit? Összeszorul a szívem. Nálunk három generáció élt egy fedél alatt, három nyelven egy családban, egy kopott budai kertes házban. Otthonunk volt, nem lakásunk. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül.

Mielőtt tovább mesélnék az érdi Duna-part e rejtett kincséről, fogadjuk magunkba ennek a háznak a különleges hangulatát.

A jellegzetes, errefelé csak sóskúti kőnek nevezett mészkőből épült egyemeletes kúria alapterülete körülbelül 100 m2 lehet. Az emelettel együtt a duplája. Eredeti tulajdonosa állítólag azért építette a gáton kívülre, mert így az adót elengedték.

A házhoz kéthektáros ártéri kert is tartozott, amelyben csak egy rész volt gyümölcsös. Nagy része őspark, szelíd ösvényekkel behálózott, nyugalmi célt szolgáló terület volt. Ide gyakran bejött a tavaszi vagy téli áradás, ám a házat olyan sajátosan jól helyezte el eredeti gazdája, hogy oda, egészen a legutóbbi időkig, a Duna nem tudott behatolni. Az áradás nemigen tett kárt az ősparkban sem, legfeljebb néhány ritka helyi növénynek adott akkora folyadék utánpótlást, hogy erős burjánzásnak indulva el tudott szaporodni. Ma is van belőle, minden évszakban látni.

A ház homlokzata nem kifelé, a gát és a város felé néz. Lényegéhez tartozik, hogy a Duna felé nyílik a nagyobb kilátás. Befelé él, nappal a kertet látni, este a világítás nélkül koromsötétbe burkolózó Duna hangjait hallani a fák mögül. Érdemes pár szót ejteni a régi, robosztus falépcsőről és a gerendázott fa födélszékről, amely a lépcső fölötti és a függőfolyosó fölé emelkedő tetőszakaszt tartja. A sötétre pácolt korlát, a gerendák és a lépcső még eredeti, jobb oldalon pedig egy fakazettás szélvédő található, amelyet a hagyományosan egyszeres üvegablakkal láttak el. Az erőteljes formák a sötét szín ellenére sem komorak. Otthonos a kő és a fa társításából származó hangulat. Régebbinek mutatja a házat, mint amilyen valójában.

A lépcsőn fölérve a bejárat fölött az üvegképet meghagyták a ház későbbi használói. Mozgalmas jelenetet ábrázol, a szecesszió ízlésének megfelelően. A ház építésekor került az akkori ajtó fölé. A szocializmus egységesítő divatja és a funkcionalitás megemésztette az épület sok szép részletét, így a régi bejárati ajtó is eltűnt. A cserélt és pótolt elemek bizony kevéssé illeszkednek a régi közegbe. Legalább azonban lehetővé tették, hogy a lakóház legalább megmaradjon és máig működjön.

Helyiségről helyiségre járva, meglehetősen vegyes látvány fogadja a belépőt. A szép, masszív, egyszerű táblaajtók a régi, parkettázott szobákba és a hetvenes évekbeli meleg padlós helyiségekbe vezetnek. A néhány modern berendezési tárgy, a kétezres évek elejének technikáját mutató lemez radiátor még jobban zavarba hoz. Hová lettek a régi szép csempe kályhák?

Vessünk egy pillantást a szigetre és a környékre, amely körülveszi a kúriát. A telepített papír nyár helyén korábban is nyárfás volt, azonban nem a sűrű sorokba ültethető, kitermelésre szánt fajtából. A ház közvetlen közelében hatalmasra nőtt tölgyek közül három mara
dt meg a szigetre vezető út mentén. Egy esetleges átalakítás ezeknek a fáknak is elvenné a természetes környezetét, netán útjába kerülnének a sziget rehabilitációjának, ami egyértelműen kivágásukhoz vezetne.

Az erőltetett korszerűsítés bizonyára sokat segített a lakók kényelmi helyzetén, viszont határozottan nem tett jót az épület stílusának. Ennek ellenére érezhető, hogy aki benne lakott, szívesen és szeretettel élt itt. Minek is lett volna patyolat függöny az ablakokon, ragyogóra fényezve a parketta és mit keresne bent a sok növény, ha nem ismerte volna és igyekezett volna jól fölhasználni az otthona kvalitásait.

Érd térképén háromszöggel jelölt részen találjuk az ártéri részt, amelyen ez a kéthektáros kis birtok elhelyezkedik, közvetlenül a gáton kívül. A birtok mellett haladó vizes árok valójában patakmeder. Sajátosan működik, mivel nem elsősorban arra szolgál, hogy a magasabban fekvő részből lefolyjon a vize, hanem, hogy emelkedő vízálláskor beengedje a Duna vizét a szárazföldre. Ezzel sok növénynek az ellátását biztosítja, egyúttal menedéket ad az apró halaknak, ahol felnőhetnek, mielőtt a következő magas vízállás visszavinné őket a Nagy- Dunába. Különleges békafajok és a szivárványos szárnyú szitakötők is kedvelik ezt a kis fordított patakot. A parti fűzesben, a homokban kagylók lapulnak. Amikor magas a Duna, kisodorja őket, egy részük lassan visszamozog a folyóba, a kint rekedt példányok szétnyílnak és elpusztulnak, hátrahagyva gyönyörű, gyöngyház fényű vázukat, amely a kirándulók kedvelt trófeája.

A sziget magasba szökő fáira mindenféle indás növény, szeder, komló, kapaszkodik föl. Néhány nyárfán hatalmas csokorban nő a fagyöngy. Madárhangok és szélzúgás kísér minden lépést, amelyet itt megteszünk.

Ha visszajövünk a Duna parti sétáról először ezt a kertészlakot látjuk. Eredeti szépségét nem az üvegtéglával pótolt ablak csorbítja, hanem a tetőcserepek hullámlemezes helyettesítése. A vadszőlő indái azonban kellemesen romantikus látványt kölcsönöznek a garázsnak használt épületnek.

A kertet az évek során belülről lerekesztették, a közvetlen környezetet elválasztották az ősparktól. A távlatokat azért lehet érzékelni. A füves udvar több gondozást érdemelne. Az épület használója, aki gyönyörű muskátlikkal szokta díszíteni a földszinti ablakokat, bizonyára sokkal több fantáziával rendezte volna be kertjét, ha nem lebegtetik előtte évek óta, hogy hamarosan eladják a házat és el kell hagynia a birtokot. Nem a hozzáértés hiányzott, de ki szeretne a bizonytalanra tervezni? Amennyire lehet, rendben tartották az otthonukat, láthatóan tisztelve az öreg épületet. Sajnos, 2018 nyarán végleg menniük kellett. Az épület és az udvar egyaránt megszenvedi, hogy magára maradt.

A padló parkettázása bizonyosan nem egyidős az épülettel, viszont, aki készíttette, igyekezett gondosan, igényesen eljárni. A sötétre festett elemeket szép vonalvezetéssel rendezte el. A fal eredeti selyem tapétája hasonló lehetett ahhoz a pasztellszínű, selymes fényű anyaghoz, amely most borítja a falakat. A láthatóan szükség szülte megoldások keverednek az igényes elemekkel. Ez enged arra következtetni, hogy akik a háború után folyamatosan lakták az épületet, mindig próbálták valahogy kifejezni, hogy nemcsak élhetővé, használhatóvá szeretnék tenni. Az anyagok választását nemcsak a pénztárca határozta meg, hanem, a belső építészeti kínálat, amely köztudottan nem kényeztette el az egyedi otthonok kedvelőit. A szocialista típusember, ahogy a hatvanas-hetvenes évben nevezték az idealizált közösségi lényt, lakótelepi lakásban képzelhette csak el magát, vagy legföljebb az ún. Kádár-kockában. A selyem, az intarziás parketta, az ólomüveges ablak nem egyszerűen múzeumba utalt régimódi dolognak, hanem egyenesen szégyellni való, ferde ízlésre valló individualista hóbortnak számított. Nem sokat javított ezen a rendszerváltást megelőzően nálunk is fölkapott Bauhaus és minimál stílus megjelenése sem. Sok időnek kellett eltelnie, hogy a mai viszonylag széles skálájú anyagválasztékhoz ismét hozzáférhessünk és a forma kultúra is újból kialakuljon.

Lehet azon gondolkozni, természetesen, hogy jó-e az ízlése annak, aki a látványért képes elfogadni az egyedi, kézzel készített gipsz stukkó helyett a hungarocellből készült, gyárban nyomott változatot. A mennyezet szegélyét szintén műanyagból állítja helyre, majd papírváltozattal helyettesíti a szétmállott és elpiszkolódott selyem tapétát. Modern világunk ellentmondása az olcsó funkcionális bútor és az energiatakarékos égő is.

Minden ilyen visszásság ellenére érezni a ház egykori miliőjének a hatását. Ha nem lett volna itt, amit mi már nem látunk, mindenkori lakóinak eszébe sem jutott volna, hogy igazodni próbáljanak egy korábbi igényes mintához. Ha ennyit megtettek, értéket láthattak benne. Fölmerül a kérdés, miért nem védi meg akkor a nagyobb közösség, a város, amelynek sokkal kevésbé korlátozott mind anyagi, mind pedig döntéshozói szempontból, mint egy jó szándékú magánszemély. Főleg, ha birtokon belül van, hiszen tavaly megvásárolta a korábbi fenntartótól. Nem érték-e a közösség számára a békebeli időszak sokat megélt emléke? Nem érdemelne meg egy korhű, szakszerű fölújítást, hogy mind az érdiek, mind az ide látogatók számára élményt jelentsen? Miért éri meg más, kisebb településeknek, hogy ennek töredéke értékről hatalmas erőfeszítéssel gondoskodjanak, mert magukénak vallják?

Sokan szeretnének szép otthont. Egy élő minta, a nyugalom és bensőséges hangulat egy igényes példája, sokkal többet nyújtana saját elképzeléseik formálásához, mint lakberendezési tanácsok és divatok tömkelege. Attól, hogy az ízlés a múltból táplálkozik, nem lesz korszerűtlen. A múlt gondolatot ébreszt, igényt támaszt. Így marad élő és értékkel tölti meg modern világunkat.

Ez a család címere. A család egyetlen leszármazottjaként Beliczay Andrást, az Open­networks Kft. ügyvezetőjét találtam egyelőre. Cége te­lekommunikációs vállalat, a legmodernebb, felhő alapú informatikai technológia üzleti alkalmazási lehetőségeit kínálja vállalkozások számára. Egy vele készült interjúból idézek. „A munka és az üzlet világát ma már az a milleneumi generáció uralja, amely a nap huszonnégy órájában aktívan kommunikál.”

A legmodernebb technikák szakértője tényszerű és meggyőző válaszokat adott a kérdésekre, amelyeket az interjú készítője föltett. Szavaiból arra következtettem, hogy talán kevéssé lehet arra számítani, hogy egy olyan épület sorsa érdekelhetné, amelyen a család már régen túladott. A kötődések lehet, megszűntek, ahogyan a magára hagyott ház és kert idegen tulajdonba került. Elkezdődött önálló élete, vagy inkább hányattatása, kézen – közön, ahogyan az idők hozták.

Mégis, ebben a túllépésben, jövőbe kapaszkodásban egy sajátos mozzanatot vélek fölfedezni. Azt, a saját családom életéből is ismerős menekülést a jövőbe, amelyhez sok keserű lemondáson át vezet az út. Ugyanakkor nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, amelyet a korábban említett Henry James angol-amerikai írótól tanultam.

Némely épületek olyan önálló entitások, amelyeket önmagukért okunk van tisztelni. Megmerülünk egy világban, amely a találkozás során újból élni kezd, feltárja titkait és üzenete van a mai látogató számára. Nem szabad tehát lemondani róla, ahogyan a törött kagylót visszadobjuk a Dunába. Része egy önmagán túlmutató valaminek. Annak, amire nincs jobb kifejezés, mint a szakrális tér. Ennek legfőbb jellemvonása, hogy múlt és jelen kölcsönhatásban van egymással, ez a hatás a konkrét események elmúltával nem törlődik.

Érd minden négyzetmétere hordoz ebből valamit, akár tisztában van vele, aki itt él vagy itt jár, akár nincs. Nem tudja magát teljesen kivonni ez alól. Nemcsak azért, mert Szent György-vonalak között járunk, a Tárnok- völgy történelmi terében, vagy, mert hegyeink és erdeink láthatóan különböznek a közvetlen környék, Tordas, Gyúró, Törökbálint barátságos lankáitól. Kaptárköveket és különös halmokat rejtenek, galagonya és kökény terem mindenfelé, feketefenyők uralják a dombok oldalát. Leginkább azért, mert történelmünk számtalan meghatározó szála fonja be ezt a tájat.

Aki ide jött élni, birtokba vette, maga is részévé lett ennek a tájnak, történelemnek. Aki végigjárta a Mély út pincesorát, kipróbálta a Gyorma hosszan benyúló, agyagos- mészköves pincejáratait, találkozik az itteni táj egyediségével. Ma már ismét vannak, akik tudják, Bógner Mária Margit vizitációs nővér itt élt, a gyönyörű hegyoldalban temették el fiatalon, Istenhez hű élet után. A Sina-palota, ahol Széchenyi István is többször megfordult a Lánchíd építése idején, a ház vendégeként, adott otthont az első magyarországi régész kongresszus résztvevőinek 1876-ban.

Miközben a kutatók a magyar őstörténet emlékeiről vitáztak, a vendéglátó, kastélya félreeső szobájában csendesen készülődött, hogy elhagyja ezt a világot. Állapotát mély diszkréció fedte, hogy az ország ügyéről semmi se terelje el a figyelmet. Az érdi nagy árvíz után Batthyány Fülöp területeket ajándékozott a városnak, hogy új helyen épüljenek föl a károsult családok otthonai. Úgy számította, hogy a fölépülő gát megvédi a várost a további súlyos veszélytől.

A felvidékről származó Beliczay család a 18. század 2. felében költözött a mai Magyarországra. Békés megyében, Csabaszabadiban települtek meg először. A mezőgazdaság és a kultúra változatos területein tevékenykedtek. Eredetileg az Észak-Kárpátokból származnak a családkutatók szerint. Címerállatuk a hiúz, amely különös módon nemcsak azt a vidéket szimbolizálja, hanem a megbékélést is, mivel nagy alkalmazkodó képessége tartja életben.

A család változatos tevékenysége során eljutott Érdre, ahol sajátos módon, az ártéri területen építette föl otthonát. Bármilyen különös, az épületet a beáramló dunai árvizek nem károsították egészen a kétezres évek áradásait megelőző időkig. Igaz, ekkor már nem a család tulajdonában volt a ház, avatatlan kezek átalakító tevékenysége következtében ez a védettség megszűnni látszott. A Duna kapujában, az építtető családról elnevezett sziget bejáratában áll, őrként, a békebeli otthonok egyik utolsó föllelhető példánya.
Létezett egy várostervezési koncepció, amely a több településből összeolvadt Érdet, egységként kezelte. Határozott stílust kívánt adni építészetének. Jelzi ezt néhány igényesen készült épület a város meghatározó pontjain. Ebbe a környezetbe helyezték volna el azután a középületeket és a növekvő saját lakosság házait, ha a folyamat a két háborúval meg nem törik. Nem agglomerációs tucat várost, hanem arculattal rendelkező települést képzeltek el.

A kérdés ma már az, meg akarjuk-e hallani a saját szakrális tér üzenetét, vagy a milleneumi és azt követő generációk szupereszközeikkel fogékonyabbak távoli bolygók kétes jeleire.