Dubeczné András Julianna óvónő, a díszpolgár

– Jankovits Márta –

Nemzeti ünnepünkön március 15-én kapja meg egyvalaki városunk legmagasabb elismerését a Díszpolgári címet. Ebben az évben egy nyugdíjas óvónőt, Dubecz Lászlóné András Juliannát érte a megtiszteltetés, hogy az ünnepség keretében átvegye az ezzel járó gyűrűt a város címerével, az oklevelet és a virágokat. Jutka nénit, ahogy a faluban szólítják András Julcsit megkértem, hogy üljünk le beszélgetni, meséljen az életéről, a hivatásáról, amelyet sok – sok évig nagy szeretettel végzett.

– Jutka néni, az ember nem sokszor éri meg, hogy hivatalos ügyben keressék a Polgármesteri Hivatalból. Hogyan tudtad meg, hogy az idén Te fogod megkapni a városi ünnepségen ezt a címet, és mit gondoltál róla?

– Kaptam egy levelet pont Julianna napon, amiben Sinka László alpolgármester úr gratulált a címhez. Igazából nem voltam tisztában vele, hogy ez mit is jelent. Nem kérdeztem semmit csak vártam, gondoltam keresni fognak és akkor a részleteket is megtudom. Így is lett. Telefonáltak, hogy amikor jó nekem, valaki jön a gyűrű mérete miatt. Aztán megkaptam a hivatalos értesítést is a polgármester úrtól.
Mit gondoltam? Azt, hogy soha eszembe sem jutott volna még álmomban sem, hogy egy nem közismert embert, aki tette a dolgát, ahogyan mindenki más kiválasztanak erre a címre. Soha nem szerettem szerepelni nyilvánosság előtt, így aztán egy jó adag ijedséget is éreztem.

– Sokaknak talán meglepetés lesz a kitüntetésed, ahogy saját magadnak is. Ezért szeretnénk az újságon keresztül bemutatni, milyen út vezetett ahhoz a naphoz, mikor átveheted a Díszpolgári címet. Aki közelebbről ismer nem csodálkozik, ismerve, hogy most 86 évesen is fiatalokat megszégyenítő energiával, kíváncsisággal éled a napjaidat. Sokszor hallottam tőled azt a szót, hogy szerencse. Szerencsésnek érzed magad?

– Igen, nagyon szerencsésnek. Úgy gondolom, hogy nem az a szerencsés, akinek sok pénze van, hanem aki szerető családban nő fel, apával, anyával, testvérrel, rokonokkal. Ez nevezték valamikor nagy családnak. Akármi baj volt és ez nem ritkán történt meg, számíthattak egymásra. Így ennyi évtized távolából is hatással van rám, hogy beletartozhattam ebbe a családba, de volt egy másik is ahol otthon érezhettem magam és ez a falu közössége. Tudom, hogy a távolság mindig megszépíti az emlékeket, de ez a tényeken nem változtat. Nem voltunk gazdagok, de ennivalónk, ruhánk volt, anyánk meleg ebéddel várt.

Nemcsak a felnőtteknek, de nekünk gyerekeknek is megvolt a korunkhoz illő munkánk. Ezt el kellett végezni ezért nagyon hamar beleszoktunk. Amikor készen voltunk, a leckét is megtanultuk mehettünk játszani. A munka nem volt kevés, az állatok ellátása, a kert a földek művelése igen sok munkát adott felnőttnek, gyereknek egyaránt.

A munka mellett azonban volt egy nagyon fontos dolog: a biztonság. Mindennek megvolt a maga ideje és helye, tudtunk mihez viszonyítani. Ezt a háborús évek ugyan megszakították, de ez egy különleges helyzet volt mindenki számára.

– A gyerektől gyakran kérdezik a felnőttek, hogy „és mi leszel ha nagy leszel?” Te mi szerettél volna lenni? Mi volt a kedvenc tantárgyad az iskolában?

– Még egész kislány voltam, amikor a szomszédunkban született egy baba. Talán 4-5 éves lehettem mikor közöltem az édesanyámmal, hogy „megyek a babához” Bölcsőben feküdt én meg ringattam. Akkor de még sokkal később sem tudtam, hogy léteznek óvodák és óvónők. Nem jártam óvodába, hiszen édesanyám otthon volt Azt viszont tudtam, hogy nagyon szeretem a gyerekek társaságát. A falu végi keresztnél játszottunk legtöbbször. Még ma is emlékszem az összes játékra, amikről ma már sajnos senki nem tud.

Mi szerettem az iskolában? Nem voltam az a nagyon jó tanuló de rossz sem. Amit a mai napig is nagyon szeretek az irodalom – főleg a versek – és a történelem. Szerintem az irodalom nagyban meghatározza a történelmet. Abban is szerencsém volt – nemcsak nekem, hanem az osztálytársaimnak is – hogy nagyon jó tanítónőnk volt a Bodon Róza. Nyolcadikban, ez az 1949-es tanév, tízen voltunk. Hét lány és három fiú. Ebből négyen lettünk pedagógusok. Kaposvári Mariska, Tóth Manya és a Jankovits Gizi tanítónők és én óvónő. Egy ilyen kis faluból. Azért írom így a nevüket, mert ezen a néven ismerte őket a falu. Tóth Mária lehetett több is de Manya csak egy volt. Nagyon fontos, főleg manapság, hogy mi tiszteltük a tanítóinkat, tanárainkat.

Még a háború alatt egy nap úgy kezdődött az iskolában, hogy imádkoztunk. Persze ez később már nem volt lehetséges. Önképző körünk is volt, emlékszem egyszer Adyról szólt az előadás. Nagyon jó osztály voltunk, de kellően csibészek is. Minden mókában benne voltunk. Még ma is nevetek ha eszembe jut egy-egy történet.

– Ezek szerint a nyolcadik után sem jelentkeztél óvónő képzőbe? Ti négyen nem beszéltetek arról, hogy ki hova jelentkezik? Végül mi döntött, hogy mégis óvónő lettél?

– Nem volt ilyesmiről szó. Útjaink elváltak. Ők mentek a tanítónőképzőbe, én gyors- és gépíró lettem Dunaújvárosban egy hivatalban. Nagyon nem szerettem ezt a munkát, távol is volt az otthonomtól.
Meggyőződésem, hogy a Jóisten vezetett a hivatásomhoz, mert ez számomra nem volt munka, hanem napról-napra egy örömforrás. Mi döntött? Na ez egy nagyon érdekes történet. Eljöttem Dunaújvárosból és Fiumei úti SZTK-ba kerültem gyors- és gépírónak. Ott nagyon jó volt a főnököm – nem mint Dunaújvárosban – a vezetéknevét – Ganz – mai is udom. A kisfiát – négy-öt éves lehetett – néha behozta a hivatalba, amikor az anyja már otthon nem bírt vele.

Az apa sem, így aztán rám bízta, hogy foglalkozzam vele. Másnap jött, hogy mit tettem a gyerekkel, mert nem lehet ráismerni. Egész este másról sem beszélt csak az előző délutánról. Akkor hangzott el a számomra sorsfordító mondat: „…ha ennyire ért a gyerekekhez, miért nem megy óvónőnek?” Akkor még azt sem tudtam, hogy létezik óvónőképző. Tényleg, miért nem? – gondoltam. Utánajártam és felnőtt képzésben beiratkoztam a Rózsák terére a képzőbe. Szerettem oda járni.

A hároméves képzés második évében már az iskolában működő mintaóvodában végeztük a gyakorlati időt. A foglalkozásvezetőnk egy alkalommal az egész osztály előtt azt mondta, hogy „született óvónő vagyok”. Persze ez nagyban növelte az amúgy nem túl nagy önbizalmamat. Akkor és ma is az a véleményem, hogy a gyereknek akkor kell válaszolni, amikor kérdez. Ezt ott is elmondtam és ez nagyon tetszett a vezető oktatómnak.

– Elvégezve az óvónőképzőt egyenes út vezetett a későbbi munkahelyeidhez?

– Talán kicsit kacskaringósan. Egy rokonom hathatós segítségével Csepelen helyezkedtem el az Április 4. óvodában. Rögtön egy 34 fős nagycsoportot kaptam, tehát bedobtak a mélyvízbe. Jó is volt ez így, mert minden ötletemet megvalósíthattam, és abból nem volt kevés. Kissé nehezítette, hogy napi öt órát utaztam oda – vissza. Egyszer Kelenföldön a vonatra várva nagyon megfáztam. Sokáig álltam gumicsizmában az esőben, mert a váróban nagy volt a füst. A vége egy csúnya vérhas lett, de itt is szerencsém volt, megúsztam.

Három és fél év után elmentem a régi általános iskolai tanítómhoz, Pável Nándorhoz, aki akkor a Pest megyei Oktatási Osztályon dolgozott. Kértem az áthelyezésemet Battához közelebbi helyre. Így kerültem pár hónapra Érdre az ófalusi óvodába. Ide télen-nyáron biciklivel jártam.

Idővel átkerültem a battai óvárosi óvodába, ahol több hónapot töltöttem. Akkor az óvónő legkevesebbet a gyerekekkel tudott foglalkozni, mert inkább az óvoda üzemeltetése volt a feladata. Beszerezni a főzéshez valót és számtalan ilyen tevékenység. Ezt nagyon nem szerettem. Én a gyerekekkel szeretek lenni, ami a lányom születése után megadatott nekem.

Akkor már épült az erőmű és szükség volt a sok ideköltöző gyerekes szülőknek óvodákra, iskolára. Először egy barakkban nyílt meg az erőmű óvodája, majd a mostani helyére költözött a Posta-közbe. Itt töltöttem 28 évet.

– Eddig a hivatásodról beszélgettünk, de mint fiatal lánynak nyilván voltak udvarlóid. Szívesen beszélnél róla?

– Udvarlóim az erős túlzás, mert egyetlen emberről volt szó, Dubecz Lászlóról a későbbi férjemről. Ma már az ilyesmi elképzelhetetlen, de az esküvőig öt évig udvarolt, míg végül 1956-ban azon a hétvégén volt az esküvőnk szombaton, amikor a forradalom szerdán október 23-án kitört.

Először a férjem nővérénél laktunk a mai Szent László utcában, majd építkezni kezdtünk, ahol ma is lakom a Kossuth Lajos utcában. 1960-ban megszületett a lányunk, Piroska. Itt is óriási szerencsém volt, mert megkaptam a legjobb férjet, aki valaha létezett, legalábbis számomra. Sajnos ő már sok éve itt hagyott bennünket. A lányom Dél-Amerikába költözött a férjéhez, de hazajöttek családostól. Itt építkeztek az Óvárosban. Két fiú unokám van, már felnőtt férfiak.

– Több mint 30 éve, hogy nyugdíjba vonultál, de amit én látok belőle, mintha nem is hagytad volna abba a gyerekekkel való foglalkozást.

– Hiányoztak a gyerekek ezért úgy gondoltam kitalálok valami, ami érdekelheti őket és itthon is van rá lehetőség, ez a bábozás lett. Elmentem Budapesten egy bábokkal is foglalkozó tervezőhöz, elmondtam a kérésemet, ő megvarrta a bábot. Annak mintájára én itthon megvarrtam a többit.
Meséket kerestem hozzá vagy én találtam ki. Itthon is de az óvodákban is báboztam, amit nemcsak a gyerekek, de a szülők is nagyon élveznek. Közben meséket, verseket, összekötő szöveget mondok.

– Foglaljuk össze, hogy 86 évesen, hogyan telnek a napjaid! Bábozol, műveled a hatalmas kerted, autót vezetsz és a háztartási munka. Honnan veszed hozzá az erőt? Gyanítom, hogy ennek nagy része földet művelő őseid genetikai öröksége.

– Igazad lehet, mert nagyon szeretem a földet. Sokszor eszembe jut apám mondása, mikor vett egy darab földet: „mögszereztem” – mondta. Föld nélkül éhen halt volna a család. Apám olyan ember volt, akinek nem kellett hivatalos papír, egy számított, az adott szava. Még most is hallom, ahogy mondja: „mögígértem”. Én is eszerint élek. A bábozás, a mesék a versek szeretete onnan eredhet, hogy úgy érzem a szívemben ma is gyermek maradtam.

– Van-e olyan vágyad, amit még meg szeretnél valósítani?

– Egyik évben ellátogattam Sárospatakra, hogy megnézzem a Rákóczi várat. Nagyon szeretném megépíteni gyerekekkel szülői segítséggel, vagy ha olyan szerencsém lenne, hogy segítene egy hozzáértő kőműves mester, itthon a kertemben. Téglám, anyagom van. Amikor készen van írnék szöveget és a gyerekek jelmezben eljátszanák a szerepeket. Így játszva tanulnák a történelmünk ezt a fontos állomását. Talán megszeretik és az iskolában szívesebben tanulnának a történelem órákon.

*

Jutka néni kissé fáradtan, de boldogan köszönt el, mert arról beszélt, amit a legjobban szeretett a családjáról, a gyerekekről, a hivatásáról.