Az ortodox kereszténység

– Szegedinácz Anna –

Kezdet és az első hét egyetemes zsinatok kora – I. rész

Százhalombattán a kereszténység szinte minden vallási felekezetének vannak hívei. Az elmúlt években számos cikkünk jelent meg azokról a szép szokásokról, hagyományokról, melyeket az ortodox vallású szerbeknél találhatunk meg. Írásaink talán nem tárták fel kellő mélységben azt a kereszténységet, melyet hívei „orthodoxnak” neveznek, ezért ismerkedjünk meg közelebbről azzal a hittel és vallási irányzattal, melyet az óvárosi szerb közösség követ.

D. Dr. Berki Feriz szerkesztésében, 1984-ben – másodízben – jelent meg az a kötet – Az orthodox kereszténység, melyet szerzői, Berki Feriz, Berki Zuárd Illés, Imrényi Tibor, Patacsi Gábor, Pikó Mózes és Popovits István – ortodox papok, teológusok – közösen írtak. Ez a kiváló mű részben az ortodoxvallás híveinek íródott, másrészt minden érdeklődő ember számára is, aki szeretne megismerkedni a kereszténység ortodox ágával. A kötet nem csak történeti áttekintést ad. A vallási szervezet felépítése mellett megismerkedhetünk a mindennapi vallásosság minden rétegével.

Igazán olvasmányos, miközben szakavatott írói választ adnak arra a kérdésre is, miben különbözik, miben más, miben azonos a kereszténység többi ágával. Hol és mikor váltak el útjaik, milyen most a kapcsolat közöttük.

Az általam feldolgozott első rész az ortodox vallás történetének első ezer évéről szól. Itt alakultak ki a gyökerei, itt szökkent szárba, rakta le azokat a vallási alapelveket – dogmákat -melyeket a mai napig vall, hisz és normaként követ. Melynek ma 200 millió híve van.

A könyv célja – írja Berki Feriz – magyar nyelvű, átfogó tájékoztatást nyújtani a hazai olvasó közönségnek az Orthodox Egyházról, mert nincs még egy olyan keresztény egyházi közösség, amely ezer éves magyarországi múltja ellenére is annyira ismeretlen lenne a hazai közvélemény előtt. Önvizsgálat és önvallomás ez a könyv, orthodoxok és nem orthodoxok előtt egyaránt.

Az egyházat és a hitet a világon mindenütt orthodoxnak, szláv nyelvterületen pravoszlávnak nevezik, ami ugyanazt jelenti. Semmiféle kapcsolatban nincs a nép- és nyelvcsaládot megjelölő „szláv” szóval. A félreértelmezés alapja a rosszul sikerült szó szerinti fordítás.

A fogalom maga görög eredetű, használata a keresztényeknél az első századokra vezethető vissza. Az orthodox összetett szó, helyesen gondolkodót, theológiai értelmezésben „igazhitűt”- igaz hitet jelent. Az Egyházat görög nyelvterületeken nem csak orthodoxnak, katholikusnak is nevezik, melynek jelentése: általános, egyetemes. A hit tisztaságát hangsúlyozó „orthodoxal” szemben a „katholikus” inkább egyházszervezeti szempontokat domborít ki. A Római Egyház a nagy egyházszakadás óta (1054) a „katholikus” jelzőt használja.

A magyar szóhasználatban hibásan nevezik –„óhitűnek”, „schizmatikusnak” (ami szakadárt jelent), „görög rítusúnak”, „görög keletinek”. Az orthodoxokat még a törvények is gyakran nem vallási, hanem pusztán nemzetiségi nevükön említik – hibásan. Hazánkban az orthodox egyház neve: Magyar Orthodox Egyház.

Az Ősegyház kialakulása

A kereszténység egy társadalmi kisebbség vallásaként indult.
„Amikor betelt a pünkösd napja, mind (a tanítványok) egy helyen voltak együtt: és hirtelen zúgás támadt az égből, mint egy hatalmas szélrohamé, és betöltötte az egész házat, ahol ültek, és megteltek mind Szent Lélekkel …” (Apostolok Cselekedetei 2,2-4.) Így kezdődött meg a keresztény Egyház története. Ugyanezen a napon Péter apostol lelkes beszéde nyomán háromezren keresztelkedtek meg, és megalakult Jeruzsálemben az első keresztény közösség. A közös vasárnapi úrvacsorán az Egyház örömhirdetése (evangelion), s a kenyérszegés (artoklaszia, eucharisztia) volt belső életének központja. Ezt megelőzően történt a hittanítás, keresztelés, elöljárók megválasztása, a közösség problémáinak megbeszélése.

Semmi, még a későbbi keresztényüldözések sem tudták megzavarni a közös vasárnapi eucharisztiát, mert a keresztények mindennél jobban ragaszkodtak az istentiszteleti találkozásokhoz, „úgy amint az Úr (Jézus) meghagyta”. A liturgikus alkalmakat mindig hitéletük lényegének érezték.

Az üldözés nemsokára szétszórta a jeruzsálemi egyházközség tagjait, mindjárt Szt. István diakónus vértanúsága után. „Menjetek el tehát” – mondta meg előre Krisztus -, tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Ennek a parancsolatnak engedelmeskedve prédikáltak az apostolok mindenfelé, amerre mentek. Először a zsidóknak, majd nemsokára a pogányoknak is.

Rendkívül rövid időn belül keletkeztek kisebb-nagyobb keresztény közösségek a Római Birodalom minden fontosabb pontján, sőt annak határain túl is. Minden város egyházközségét saját püspöke kormányozta a presbiterek (papok) és a diakonusok segítségével. A környező vidék a város egyházától függött. Ez a hierarchikus felépítés az első század végére elterjedt. Alapjaival már a jeruzsálemi apostoli egyházban is találkozunk, melyet még az apostolok testülete kormányzott, a Mester szándékainak megfelelően. 

Ez a szinodiális és nem monarchikus szellem jellemezte, jellemzi ma is az Orthodox Egyházat.
Az Orthodoxia alapvetően eucharisztikus közösségnek tekinti az Egyházat, melynek külső szervezete bármennyire szükséges legyen is, mégis másodrendű dolog a belső, szentségi élethez képest. Ugyanúgy változatlanul hangsúlyozza a helyi közösség fontosságát az Egyház szervezetében. A sok helyi egyházat egy egyetemes Egyháznak tekinti. Sok a püspök, de csak egy közös püspöki hivatal van. A közös problémák megvitatására, püspöki zsinatokat tart, melynek az Orthodoxia nagy fontosságot tulajdonít. A zsinat az a legfelsőbb szerv, melyen keresztül „Isten vezeti a népét”. Ezért az Egyetemes Egyházat zsinati Egyháznak tekinti. Vallja, az Egyházban nincs helye az egyeduralomnak, csak a harmóniának, egyetértésnek. Tagjai szabadok a hitben, szeretetben, és a Szent Eucharisztiában egyesülnek egymással.
Az igazi zsinaton egyetlen tag sem erőszakolhatja rá saját akaratát a többiekre, hanem sokoldalú tanácskozás révén jön létre a közös akarat.

Az egyháztörténet első zsinatát még maguk az apostolok tartották meg Jeruzsálemben, Kr. u. 52-ben vagy 48-ban. Arról döntöttek, hogy a pogányokból lett keresztények milyen mértékben legyenek kötelesek megtartani az ószövetségi törvényeket. Csak az egyetemes zsinat tagjaiként élvezhetik az Egyház vezetői együttesen azt a tekintélyt, amellyel egyenként senki sem rendelkezhet közülük. 

A jeruzsálemi apostoli zsinat a maga nemében egyedülálló volt, mert az egész akkori Egyház vezetőit egybegyűjtötte. Hozzá hasonlót nem találunk egészen a 325. évi nikeai I. egyetemes zsinatig. Helyi zsinatok egy-egy tartomány püspökeiből azonban voltak. A helyi zsinatok intézménye megmaradt továbbra is, párhuzamosan az egyetemes zsinatokkal.
A IV. és IX. század között 11 olyan helyi zsinat volt, melyeken kánonokat hoztak, melyeken a döntések kánoni érvényűek voltak.

Az egyetemes zsinatok kora

Új korszakot nyitva az Egyház történetében, Nagy Konstantin császár vetett véget az üldözések korának. A katakombák Egyházából fokozatosan a Római Birodalom Egyháza lett. 313-ban Licinius társ-császárral együtt bejelentette a keresztény hit megtűrését (milánói ediktum). Hamarosan kiderült a kereszténységet akarja támogatni a többi megtűrt vallás fölött.
Ötven év múlva Nagy Theodosziosz császár a birodalom egyetlen elismert vallásává tette.

Konstantin uralkodása alatt még két nagyon fontos esemény történt, melyek jelentős hatással voltak a kereszténység további fejlődésére:
324-ben a császár elhatározza, hogy a Római Birodalom fővárosát Itáliából keletre, a Boszporosz partjára helyezi. Bizánc (Byzantion) kis városa közelében – részben gazdasági, részben politikai okokból – új birodalmi fővárost épít, melyet önmagáról – Konsztantinupolisznak – nevez el. Az áthelyezésben szerepet játszott az is, hogy Róma túlságosan pogány volt. Az „Új Rómának” másmilyennek kellett lennie.
A város felavatása után – 330-ban – betiltották benne a pogány szertartásokat.

A másik fontos esemény az I. egyetemes zsinat volt, melyet a császár 325-ben hívott össze a kisázsiai Nikeában. Hatalmát az orthodox hit szilárd alapján kívánta belsőleg megújítani. A zsinatnak összefoglalni, a vitás pontokban tisztáznia kellett a keresztény hit lényegét. Az állam és az Egyház viszonyát jellemzi, hogy a hittételeket, kánonokat a zsinati atyák – a püspökök – fogalmazták meg, melyen az akkor még pogány császár elnökölt, mint az ”Egyházon kívüli alattvalók püspöke”, ahogyan magát nevezte.

Az új vallás befogadásával utódai tudatosan törekedtek arra, hogy új életet öntsenek hanyatló birodalmukba, biztosítsák annak belső, társadalmi egységét.
A császári támogatást élvező Egyház pedig szélesre tárta kapuit a belépni kívánó tömegek előtt.

Jusztinianosz császár 529-ben Athénben bezáratta az utolsó pogány filozófiai iskolát. Büszkén mondhatta magát egy teljesen keresztény állam fejének, melynek politikai határai nagyjából egybeestek az akkori Egyház elterjedésének határaival.

A kora-bizánci időszakban hét egyetemes zsinat határozta meg az Egyház életét. Ezek tisztázták, rögzítették az Egyház külső, látható szervezetét, másrészt pedig lefektették az Egyház helyes tanítását, a keresztény hit alapvető dogmáit a Szent Háromságról, valamint Krisztus Istenemberi Személyéről.
Minden orthodox keresztény misztériumnak – titoknak – tekinti ezeket a dogmákat, mert – nézetük szerint – meghaladják az emberi értelmet. Nem arra törekedtek, hogy megmagyarázhatják a hit titkait, csupán arra, kizárják hamis értelmezésüket.

A Szentírás tanítása szerint az embert a bűn távolítja el Istentől. A köztük támadt szakadékot pusztán emberi erőfeszítéssel nem lehet áthidalni. Ezért lett Isten a kezdeményező fél, lett Emberré. Ezért volt a keresztáldozat és a feltámadás. Az emberiség Őhozzá kapcsolódva megszabadulhat a bűn és a halál rabságából. Ez a keresztény hit legfőbb tartalma, melyet megkívántak őrizni az eretnek torzításoktól.
Az eretnekséget azért tartja veszélyesnek, mert megmásítva az Egyház tanításait, lerombolja az Istenhez vezető hidat, lehetetlennek téve az ember üdvözülését. Az embert csak Isten emelheti magához, ezért az Üdvözítőnek is teljes Istennek kellett lennie.

Mivel az ember csak emberileg járható úton juthat el Istenhez, a Megváltónak egyben emberi természettel is kellett rendelkeznie. A Messiás-Krisztus istenemberi természete maga a híd Isten és ember között. Ha csak Isten vagy csak Ember volna, nem juthatnánk el általa Istenhez, nem valósulhatna meg az Istennel való teljes egységünk, melyet Krisztus is kért a Mennyei Atyától.
A 325-ik nikeai I. egyetemes zsinat megcáfolta, elítélte az arianizmust. A névadó Áriosz – alexandriai pap – azt hirdette, hogy a fiú – Krisztus – kisebbrendű az Atyánál. A fiút teremtménynek gondolta. Azt tanította, volt idő, amikor nem létezett. Tanításával lehetetlenné tette az ember számára, hogy fölemelkedjék Istenhez, – átistenülön, megistenüljön. Az I. zsinat szerint, csak akkor tud bennünket Istennel egyesíteni, ha Ő is valóságos Isten, egylényegű az Atyával.

A zsinat az Egyház szervezetével is foglalkozott. Három nagy keresztény központot jelölt meg: Rómát, Alexandriát, Antióchiát, melyek püspökeinek tiszteletbeli elsőbbséget biztosított. A keszáriai metropolitának alárendelt – Szent Város – Jeruzsálem püspöksége tiszteletben az első három után következett.
A zsinat idején rakták le Konstantinápoly alapjait. Csak öt évvel később lett a birodalom fővárosa. Püspöke még ötven évig a hekáriai metropolitának volt alárendelve.

Az I. egyetemes zsinat munkáját a – konstantinápolyi II. egyetemes zsinat folytatta, melyet Nagy Theodosziosz császár hívott össze 381-ben. A zsinat kibővítette a Szent Lélekről szóló hitvallást részletesebb tanításokkal. Az új eretnekség -Makedóniosz tanítása – a Szent Lélek kisebbrendűségét tanította a másik két Isteni Személlyel – Istennel és Krisztussal – szemben. Az orthodox Egyház máig változatlan formában azt vallja a Szent Lélekről: Az Atyától ered, Őt, az Atyával és Fiúval együtt imádja, dicsőíti.

A II. egyetemes zsinat – az Új Róma – Konstantinápoly püspökét a második tiszteletbeli elsőségre helyezte Róma püspöke után. A zsinat kiemelkedő theológusai: Nagy Szent Athanásziosz (Alexandria érseke), Szent Gergely, Nagy Szent Vazul és testvére Nysszai Szent Gergely. Tőlük ered a Szent Háromság klasszikus megfogalmazása, mely finom egyensúlyt tart fenn Isten egysége és háromsága között. Ő három személy egy lényegben.

Róma és Alexandria féltette kivételes helyzetét az Egyetemes Egyházban, ezért Róma nem ismerte el Konstantinápoly második helyét a főpapok tiszteletbeli sorrendjében, egészen 1215. évi lateráni zsinatig, amikor a város a keresztesek kezén volt. A trónon latin patriarcha ült.

A 3. kánon – törvény – sértette Alexandria előjogait, mivel addig az volt az első püspöki székhely keleten.
Ennek az antagonizmusnak volt az oka, hogy az Egyetemes Egyház egyik legnagyobb alakja – Aranyszájú Szent János, Konstantinápoly érseke – száműzetésben fejezte be életét 407-ben.
Másik ok, keményen harcolt a társadalmi igazságtalanságok ellen és szembekerült a császári udvarral.

A III. egyetemes zsinat 431-ben Efezusban ült össze. Szent Kyrillosz Alexandria érseke elítélte Nesztóriosz konstantinápolyi érsek eretnek tanításait. A vita Krisztus személyéről szólt. Mindketten másképpen magyarázták Krisztus isteni természetét. Egyetértettek teljes isteni természetével, de másképpen gondolkodtak emberi természetéről. Nesztóriosz(nesztoriánizmus tana) a kettő jelenlétét hangsúlyozta – isteni és emberi -, Kyrillosz pedig a kettő egységét hangsúlyozta.

Nesztóriosz megtagadta továbbá a Szűzanyától az Istenszülő – Theotokos- nevet, Máriát legfeljebb Krisztusszülőnek – Christotokosnak – volt hajlandó nevezni. Nézete szerint emberi lény nem szülhette az Istent. Kyrillosz szerint pedig „a megtestesülő Isteni Igét szülte”.
Nézete szerint, ha kettéválasztjuk Krisztus két természetét – istenit, emberit –leromboljuk a hidat Isten és ember között.

A másik eretnek irányzat a monofitizmus volt, amely csak Krisztusnak egyik – isteni természetét – fogadta el, amely jórészt félreértésekből keletkezett. Abban a korban még nem tisztázódott theológiailag a különbség a személy – prosopon – és természet – fysis – között. A 449. efezusi zsinaton a monofiziták győzelmet arattak, melyben döntő szerepe volt a fizikai erőszaknak Dioszkuroszalexandriai érsek vezetésével az orthodoxok fölött.

Két év múlva, – 451-ben – Markianosz az új császár Chalkédónba hívta össze a IV. egyetemes zsinatot, amely elítélte a monofizitizmust. Megállapította, hogy Krisztus egyetlen személy, akiben két természet kapcsolódik össze. Szent Leó római pápa dogmatikai tanítását fogadták el. Krisztus egy és ugyanazon Fiú, tökéletes az Istenségben és tökéletes az emberségben. Igaz Isten és igaz Ember. Akit két természetben összevegyítetlenül, változatlanul, szétválaszthatatlanul és oszthatatlanul ismerünk. A két természet közti különbséget nem homályosítja el ezek egysége. Mindkettő egy Személyben fonódik össze.

A IV. egyetemes zsinat megerősítette Konstantinápoly második helyét a püspökök tiszteletbeli sorrendjében, Róma után. Továbbá kiterjesztette joghatóságát Pontuszra, Kis-Ázsiára, Thrákiára, és a birodalmi határok mentén élő barbár népekre is.
Míg nyugaton csak Róma helyi egyháza mutathatta ki hitelt érdemlően apostoli eredetét, keleten úgyszólván valamennyi jelentősebb város egyházai elmondhatták magukról ugyanazt.
Róma a maga kánoni elsőségét kizárólag a császárvárosi jellegének köszönhette.

A zsinat Jeruzsálemet kivonta a keszáriai metropolita joghatósága alól, a nagy püspökségek között az ötödik helyre sorolta. Így alakult ki a pentarchiának nevezett rendszer, mely a többi fölé emelte Rómát, Konstantinápolyt, Alexandriát, Antióchiát és Jeruzsálemet. Ebben a rendszerben Róma félúton egyesítette a neki alárendelt monarchikusan felépített nyugati egyházat, az egymásnak nagyjából mellérendelt keleti egyházakkal.

Elvi, szentségi szempontból minden püspök egyenlő, bármilyen eredetű és bármekkora legyen is az egyház, amelyet kormányoz. Ezt az egyenlőségeta püspökök közti egyházszervezeti, egyházigazgatási funkciókülönbségek nem szüntethetik meg. Minden egyes püspöknek joga és kötelessége részt venni, szólni és szavazni a megfelelő zsinati fórumon.

Az V. (553) és VI. (680-681) egyetemes zsinatot Konstantinápolyban tartották meg. A VI. zsinatot megelőzte az az ötven év, amikor Bizáncnak váratlanul szembe kellett néznie az iszlám viharával. A mohamedán terjeszkedés legszembetűnőbb sajátsága a gyorsasága és agresszivitása volt. Mohamed halálakor (632) alig terjedt a Hedzsaszon túlra. Tizenöt év múlva arab követői elfoglalták Szíriát, Egyiptomot. Ötven év múlva már Konstantinápolyt ostromolták. Miután nem sikerült elfoglalni végigsöpörtekÉszak-Afrikán, elfoglalták Spanyolországot. 100 évvel Mohamed halála után (732-ben) Nyugat-Európa a Poitiersi csatában a fennmaradásáért harcolt. A kereszténység keleten és nyugaton csak nagy veszteségek árán vészelte át az arab hódításokat. Bizánc elvesztette dél-keleti tartományait és nem tudott megszabadulni az egymást követő mohamedán támadásoktól. Nyolcszáz évig még kitartott. Végül el kellett esnie egy keresztény Nyugat részéről reá mért csapástól.

A VIII. és IX. században a Krisztus Személyével kapcsolatos dogmatikai viták új formát öltöttek.
A harc Krisztus, Szűz Mária, a szentek képei, az ikonok körül élesedett ki. Az „ikonrombolók” bizalmatlanok voltak minden olyan alkotással szemben, amely Istent vagy szenteket ábrázolt, szimbolizált. Követelték az ilyen képek elpusztítását. Az istentisztelők viszont védték ezeket. A több mint egy évszázadig folyó harc felvetette és felszínre hozta Krisztus emberi természetének, az anyagi világhoz való keresztény kapcsolatnak, valamint az üdvözülés igazi jelentőségének kérdését.

Az ikonrombolókat kívülről zsidó és mohamedán nézetek befolyásolták. Három évvel az első bizánci ikonrombolás előtt Jezid mohamedán kalifa elrendelte az országban található valamennyi ikon eltávolítását. A rombolásnak voltak belső gyökerei is. A puritán szemléletmód, amely minden képben bálványimás veszélyét látta. A rombolást két kis-ázsiai származású császár is pártolta – III. és V. Leó. Két szakaszban zajlott le 726-787-ig, a niceai egyetemes zsinatig tartott. Majd 815-843-ig, mely a konstantinápolyi helyi zsinaton ért véget, amely helyre állította az ikonok tiszteletét. Erről Nagyböjt első vasárnapjánemlékezik meg az orthodox Egyház. Damaszkuszi Szent János és Sztudita Szent Theodorosz vették védelmükbe az ikonokat.
Művészettörténeti szempontból jóvátehetetlen károkat okozott az emberiségnek a fölbecsülhetetlen értékű ősi ikonok elpusztítása.

Az ikonomachiával (ikonok körüli harc) és az Orthodoxia győzelmével lezárult az egyháztörténet második nagy szakasza, az egyetemes zsinatok (I-VII) kora. A hét egyetemes zsinatnak az orthodox Egyház nagy fontosságot tulajdonít. Hittanítása ma is rajtuk alapszik. Ezért hívják a „hét egyetemes zsinat Egyházának” az orthodox Egyházat.

Egyházi élet a bizánci birodalomban

A IV. századtól az Egyházba tóduló tömegek megváltoztatták a keresztény közösségek korábbi belső rendjét. De amennyit veszített a maga morális tisztaságából, annyit nyert az állam a polgári erkölcsök javítása tekintetében. Kötelességszerűvé vált a rendszeres amnesztia, szegények, betegek ápolása, a kegyetlen és erkölcstelen szórakozások betiltása. A vallás behatolt az élet minden területére. Az egyházi ünnepek egyben állami ünnepek is voltak. A kereskedelmi szerződéseket a kereszt jelével látták el. A cirkuszi kocsiversenyeket zsoltárénekléssel kezdték. A theológiai kérdések aktuális beszédtémák voltak a társadalom legszélesebb rétegei számára.

A keresztény bizánci állam feje a császár volt, akit Krisztus Király földi helytartójának, az isteni hatalom földi jelképének tekintettek. Az Egyház és az állam egyensúlyát először az első ikonromboló császárok – III- Leó és V. Konstantin – borították fel, igényt tartva a világi és egyházi hatalom teljességére. Harcuk kísérlet volt a császári ellenőrzés megvalósítására a vallási élet minden megnyilvánulása fölött és egy totális theokratikus diktatúra bevezetésére Bizáncban. Befolyásolhatta őket a mohamedán kalifák példája, ahogyan az ikonromboló mozgalom maga is az iszlámmal rokon indíttatású volt.
Több mint egy évszázados válság után állt helyre az egyensúly az Egyház és az állam között.

A következő évszázadok hatalmas fellendülést hoztak Bizánc számára. Konstantinápoly gazdagsága, kulturális, művészeti, diplomáciai ereje uralta a Földközi Tenger környékét.
A bizánciak úgy vélték Krisztus az emberi lét minden formáját megváltotta. Nem csak az egyéneket, az egész társadalmat. Az egyetlen „keresztény társadalmat” képviselte az állam – a császárság – és az egyház.

Az együttműködés mellett az államnak és az egyháznak is megvolt a maga önálló területe, melyek között elvileg „szimfónia” volt. Egyik fél sem gyakorolt a másik fölött ellenőrzést, melyet kifejezésre juttatott a bizánci jog. Nagy Jusztiniánosz császár idejében (527-565) alakult ki. Cimiszkisz János császár (969-976) az vallotta: A világegyetem Alkotója az Egyház papjaira bízta a lelkek gondozását, a császárra az emberi testek megőrzését.

Szükség esetén a császár feladata volt a zsinatok összehívása, az ott hozott határozatok végrehajtása. A határozatok tartalmát a zsinati atyák – a püspökök – fogalmazták meg.

Az első három évszázadban a kereszteletlenek be sem léphettek a szentségi istentiszteletre. A IV. századtól kezdve pedig az oltárt egyre jobban elkülönítették a világi hívők tömegeitől. A liturgia fokozatosan a papság szertartásává vált. Az Egyház tanítása egyre inkább a benne élő Isten félelmetes Szentségeit, a bennük való méltatlan részesedés veszélyeit és a papság közvetítő szerepét hangsúlyozta ki a nép és a Szentségek között. Vallotta, az Egyház igazi Királya a Messiás újra eljön ama utolsó napon, aki a Szentségek színe alatt kíván megnyilatkozni.

A IV. században jött létre a szerzetesség, amely hű maradt a tiszta ideálokhoz. A szerzetesek a VI. századtól püspöki hivatalt kaptak, melyet csak velük töltöttek be. A szerzetesek erkölcsi tekintélye mindig meg tudta törni az Egyházon belül jelentkező tévtanok, valamint a kívülről jövő elvilágosodás fenyegető veszélyeit. A legválságosabb korokban is virágoztak közöttük a tökéletességre, szentségre vezető lelki élet nagy hagyományai.

(Szerk megj.: A feldolgozásban tiszteletből meghagytam a szerzők által használt helyesírást.)