Instától a kiállításig

Beszélgetés Tóth Erzsébet fotóssal

– Nádas Gyula –

Szomorú apropója volt egy érzelmekkel teli kiállításnak a közelmúltban Százhalombattán. A kulturális központ Minigalériájában a fiatalon elhunyt battai fotós, Bicskei Bence emlékére szerveztek tárlatot. A kiállított képek közül kettő alatt Tóth Erzsébet neve volt olvasható. Az ugyancsak százhalombattai fotós közeli ismerőse volt Bencének. Képeit azért küldte be, hogy ezzel is az emlékének adózzon. Erzsébet képeit most állították ki először, bár az interneten százakhoz, ezrekhez jutnak el képei, idézetei. Vele beszélgettem arról, hogyan lesz egy óvónőből fotós és hogy hogyan tud időt szakítani hobbijára négy gyermek édesanyjaként.

– Az Instagramon már régóta megtalálhatók a képeid és a követőid száma is szépen gyarapszik. Bár egyszer már törölted a profilodat. Miért?

– Az egy fogadásnak indult. Van egy nagyon kedves ismerősöm, aki instagramos marketinggel foglalkozik és ő mondta még tavaly, hogy képes vagyok arra, hogy fél év alatt elérjek 500 követőt. Szóval töröltem a profilom, amit akkor már 1700 ember követett. Végül az 500 követőt negyed év alatt sikerült elérnem és most már 1600-nál tartok hét hónap alatt. Most az új cél az 5000.

– Amikor legelőször döntöttél úgy, hogy megmutatod a képeidet az interneten, akkor mi motivált leginkább?

– Elég sokan mondták, hogy jó volna, ha ezzel is foglalkoznék és hogy örülnek, hogy van egy fényképezőgép a kezemben. Nagyon hamar beleszerettem a fotózásba. A minap került elő egy régi kép, még 11 évesen készítettem. A balatoni naplemente látható rajta és már akkor sajátos látásmódom volt. A párizsi Eiffel-tornyot is már úgy fotóztam, hogy más valószínűleg nem úgy látta volna meg. Onnantól kezdve jött ez a látásmód. Aztán ugye jött az élet, a gyerekek, sokat tanultam és most jött el az ideje, hogy ezt megmutassam. De engem ezen az úton, hogy valóban komolyabban foglalkozzam vele, Pap Miklós indított el. Ő mondta, hogy ne mindig csak telefonnal fotózzak, nekem gép kell a kezembe. Ő meglátta benne, hogy úgy látom meg a dolgokat, ahogy nem sokan. Ő volt az első, aki leült velem, elkezdett velem foglalkozni és az alapokat tőle tanultam meg.

– Sokat tanultál a tragikusan elhunyt Bicskei Bencétől is. Milyen volt vele a kapcsolatod?

– Nagyon sokat fotóztam Bencével anno, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Nagyon szerettem őt, fantasztikus személyiség volt és ő is nagyon sokat segített. Az utolsó rendezvény, amit együtt fényképeztünk, egy táncgála volt. Majdnem egy helyen álltunk és majdnem ugyanazokat a képeket készítettük el, ami számomra hátborzongató volt. Az utolsó beszélgetésünk pedig épp erről szólt, hogy hihetetlen, hogy ugyanazokat örökítettük meg.

– Amikor megtudtad, hogy lesz egy emlékkiállítás a tiszteletére, rögtön úgy döntöttél, hogy szeretnél részt venni rajta néhány képeddel?

– Nem. Először épp az emléke miatt nem akartam képet beküldeni, de az óvodában az egyik gyermek édesanyja kérdezett rá, hogy miért nem, hiszen közel álltunk egymáshoz. Otthon aztán a két kislányommal válogattuk a képeket és ők mondták, hogy melyiket kellene. Egyiküknek nagyon jó érzéke van ehhez. Mindkét kép olyan, amit Bence is szívesen fotózott volna. Az egyik a szilveszteri tűzijátékról készült, a másik pedig a Kowalsky meg a Vega koncertjén.

– Ez volt az első kiállításod. Tervezed, hogy lesz még, vagy megmaradsz az interneten?

– Szeretnék egy saját jótékonysági kiállítást szervezni. Ezzel szeretném megköszönni a Szülők Fóruma Egyesületnek azt a rengeteg támogatást és segítséget, aminek köszönhetően a két lányom ma itt tart, hogy önellátóak és bármire képesek. Annak idején úgy engedtek ki a kórházból, hogy inkább hagyjam bent a gyerekeket, mert egész életükben ágyhoz lesznek kötve. Amikor ide kerültünk Százhalombattára fejlesztésre, a Szülők Fórumánál mondták, hogy milyen szakemberekhez és hová menjünk. Úgyhogy nagyon hálás vagyok nekik és szeretném őket támogatni.

oznor

– Mostanában egyre gyakrabban nemcsak képeket osztasz meg, hanem a képekhez idézeteket is csatolsz. Ezek olykor híres emberek híres mondatai, máskor pedig saját gondolatok, saját költemények. Mi ad ihletet?

– A kép maga. Egyébként érdekes, már bármikor képes lennék bármilyen képhez néhány sort, akár verset is írni.

– Úgy tűnik, hogy van benned művészi hajlam. A családban egyedül vagy ezzel?

– A nagymamám fantasztikusan tudott bármilyen hangszeren játszani. Mintha az emberek szívébe látott volna. A húgom is fotós, az öcsém pedig kiválóan rajzol, az anyukám pedig formatortákat készít és profi módon köt és horgol.

– Kanyarodjunk vissza a képeidhez. Az interneten megosztott fotók alatt mindig kiírod, ha telefonnal készült. Mitől függ, hogy egy kép telefonos lesz, vagy a fényképezőgépet kattintod el?

– Attól, hogy éppen akkor mi van nálam. De egy telefon soha nem lesz olyan jó, mint egy fényképezőgép. Mostanában egyre több profi fotós mondja, hogy Nem az a lényeg, hogy mivel fotózol, hanem, hogy hogyan és hogy látod-e azt, amit látni kell. Egyébként, ha tehetem, fényképezőgéppel készítem a képeket, de mivel a telefon állandóan kéznél van, a gép meg nem, így előfordul, hogy azt veszem elő. Ha kérik, hogy fotózzak, akkor természetesen csak géppel készülnek a képek.

– Magadat amatőr fotósnak mondod, de ennél azért többről van szó, hiszen már a National Geographic Magyarország is megosztotta egy képed az Instagramon és a Facebookon is. A Dunáról készítetted naplementekor. Vannak felkéréseid? Esetleg olyanok, akik az Instagramon akadnak rád?

– Igen, akadnak. Az első rendezvény, amire felkértek, egy battai alapítványi bál volt. A rendezvényfotózásba az első bálon szerettem bele, amikor megéreztem, hogy lüktet az egész és az eseményekkel együtt kell élni. Azóta folyamatosan hívnak és most már elértem oda, hogyha valamilyen programon szeretnék fotózni, akkor is mehetek, ha egyébként nincs felkérés. Az Instagram meg a Facebook egyébként nagyon jó hirdetési felület. Szóval, ha több energiát fektetnék bele, akkor keresettebb lennék, de nem ez a célom. Én élményt szeretnék nyújtani az embereknek. Ha arra mennék rá, hogy minél több felkérésem legyen, akkor épp az emberi oldala veszne el, amit nem szeretnék.

– Ez egy küldetéstudat is, hogy megmutasd az embereknek a szépet, a mindennapi értékeket, amik felett a legtöbbek figyelme átsiklik?

– Rengeteg csoda van körülöttünk és hihetetlen jót tesz, ha ezeket észrevesszük. Nagyon jó terápiás jellege van annak, ha az ember lelassít, megáll és körülnéz. Ilyenkor kitágul a világ és észre lehet venni az olyan apró pillanatokat, amikor például egy gyermek mosolyog, vagy ahogy felnéz az édesanyjára, édesapjára. Ha erre képes valaki, akkor arra is képes, hogy saját magát is meglássa a tömegben és dolgozhat az őt körülvevő világon. Ezzel bárki jobbá válhat és jobbá teheti a világot is. … A célom pedig, amit a képeim által is közvetíteni szeretnék, hogy a lényeg az, hogy önmagadból mit hozz ki és nem az, hogy a külvilág mit hoz ki belőled.