Az eltűnt Rácváros emlékezete

Szerb székesegyház a Tabánban

– T. Németh Gabriella –

2018. novemberében nyílt időszaki kiállítás látható a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában 2019. február 17-ig. A kiállítás a budai szerb székesegyház egykori helyétől kiindulva, időben visszafelé haladva mutatja be a székesegyház és környezete történetét, az épületnek a tabáni szerb közösség életében, illetve a budai városképben betöltött szerepét.

Budán már a török hódoltság alatt is tekintélyes számú és súlyú szerb etnikumú, illetve ortodox vallású közösség élt. A török kiűzését követően folyamatos volt a lakosság beáramlása Pestre és Budára. Németek, magyarok, görögök és délszlávok egyaránt érkeztek. Budát 1686 után nagyobbrészt az Oszmán Birodalom balkáni területéről érkezett, délszláv lakosság népesítette be, akiket a német és magyar források rácoknak neveztek.

Jobbára ortodoxok voltak, de egy részük a katolikus vallást követte. A két közösség már a kezdet kezdetén településileg is elkülönült egymástól. A katolikusok közvetlenül a Duna mellett és a Vár alatt, a mai Szent Katalin plébániatemplom körül telepedtek meg, az ortodox népesség az Ördögárok mindkét partját, valamint a Gellért- és Naphegy közötti területet, illetve a Gellért-hegy északi oldalát foglalta el. A két közösség egyaránt a saját temploma körüli telektömbben helyezte el intézményeit, a városházát, az iskolát, és eleinte ott kapott helyet temetőjük is.

 

A szerb székesegyház

Az 1690 után emelt templom a Duna gyakori áradásai miatt 1738-ra már olyan rossz állapotba került, hogy Vasilije Dimitrijević püspök inkább új templom építését támogatta. A felépült, új tabáni templom a 18. században nem csupán a Budai Egyházmegye, hanem az egész Karlócai Szerb Ortodox Érsekség legnagyobb templomépületének számított, de közvetlen környezete nem volt sokkal rendezettebb a Rácvárosnak is nevezett Tabán többi részénél: 1760 körül is faházak, szűk kis kunyhók vették körül. A templom teljes kiépítése 1775-ben a gazdagon formált, barokk toronysisak felhelyezésével fejeződött be.
Pom­pája azonban rövid életű volt: az 1810. évi tűzvész során teljes berendezése megsemmisült.

 

Az 1810. évi tűzvész – pusztulás és újjáépítés

Az 1810. szeptember 5-én elszabaduló lángok a városrész házainak többségét, mintegy 500 épületet elpusztították. Erre a sorsra jutott a szerb székesegyház berendezése, a paplak, valamint a budai püspök tabáni háza is. Az 1824-re megvalósult újjáépítés részeként készült el az új ikonosztáz, amelynek képeit a jelentős 19. század eleji szerb festő, Arsenije Teodorović festette.

 

A Vitkovicsok

A templom újjáépítésének idején tehát Pest-Buda a szerb kultúra egyik legfontosabb központja volt, a Budára, majd Pestre költözött egyetemnek köszönhetően jelentős értelmiséggel, az Egyetemi Nyomda révén pedig nagyarányú szerb nyelvű könyv- és lapkiadással. Az itteni szerb szellemi életben a tabáni templom karizmatikus papja, Vitkovics János (Jovan Vitković) is meghatározó szerepet játszott. Édesapja, Vitkovics Péter (Petar Vitković) az egri ortodox egyházközség papja, nagy műveltségű teológus volt.  Bátyja, Vitkovics Mihály a klasszicizmus jelentős magyar írójaként vált ismertté, köréhez tartozott Kazinczy Ferenc, Horvát István, Szemere Pál, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály is.

 

A Tabán és a szerb székesegyház pusztulása, lebontása

A Tabán 18. században kialakult szabálytalan városszerkezetét, a környező negyedeknél szegényesebb épületállományát az egyesített, nagyvárosi Budapest vezetése kezdettől fogva méltatlannak érezte egy korszerű metropoliszhoz. 1910 körül, amikor már tudni lehetett, hogy csak idő kérdése a városnegyed felszámolása, a régi Rácváros a következő 25 év egyik legkedveltebb budapesti városkép-témájává vált. A tabáni szerb székesegyház kecses tornya e képeknek és az egykorú fotográfiáknak is kedvelt motívuma volt.

A templomot körülvevő egyedi hangulatú városnegyed bontása az 1930-as évek közepére valósult meg. A lebontott tabáni lakóházak helyén kialakított parkban meghagyták a templomépületet, de az Budapest 1944-1945. évi ostroma során jelentős károkat szenvedett: toronysisakja elpusztult, tetőzete leégett, boltozata néhány helyütt beszakadt. A templombelső és berendezése, illetve legfőbb éke, az ikonosztáz azonban nagyrészt sértetlen maradt. A liturgikus felszereléseket, majd az ikonosztáz képeit a templom papja, Vujicsics Dusán biztonságos helyre tudta menekíteni. Az épületet 1949-ben részben városrendezési, részben politikai okokból lebontották. A politikai döntést a kiépülő kommunista diktatúra egyházellenessége és a Jugoszláviával 1948-tól megromló viszony alapozott meg.

A mai Krisztina körút Döbrentei téri torkolatának helyén állt műemléképület lerombolásával Budapest városi teréből a budai szerb közösség identitásának legfontosabb megjelenítője tűnt el. A templomnak egy 2014-ben emelt 4 méter magas harangláb állít emléket, a Döbrentei utca déli végén.

A templom lebontása ellenére berendezési tárgyainak jelentős részét, s az 1824-ben készült ikonosztáz összes festményét sikerült megmenteni. A túlnyomó részt a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum gyűjteményébe került tárgyak közül a legfontosabbakat, az ikonosztáz festményeit az újvidéki Matica Srpska Képtárának restaurátorai 2017-ben restaurálták. Áldozatos munkájuk révén vált lehetővé az egykori budai szerb székesegyházhoz kapcsolódó művészeti emlékek együttes bemutatása.

A tárlaton az ikonosztáz főbb képei kaptak helyet és a képfal szerkezetét is megidézik. A várostörténeti kontextusba ágyazott kiállítás emlékanyaga szerteágazó: térképek, építészeti tervek, könyvek, kéziratok, portrék, ötvöstárgyak és a templomi berendezés részei is helyet kaptak a tárlaton, amelyen korszerű digitális technikákat is használnak. A kiállításban magyar és szerb nyelvű kísérő szövegek adnak alapos tájékoztatást az érdeklődőknek.

A kiállítás, amelyet a BTM Vármúzeuma az újvidéki Matica Srpska Képtárával, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeummal és a budapesti Szerb Intézettel együttműködve hozott létre, 2019. február 17-ig tekinthető meg.