Anyám hangja

Rendhagyó találkozás

– Szegedinácz Anna –

Dr. Poroszlai Ildikó 1987-ben jött vissza GYES-ről. A Barátság Művelődési Központba került a státusza, ott találkoztunk, beszélgettünk terveiről. Rábeszéltem, vegyen maga mellé munkatársnak, mert itt születtem, van helyismeretem, ismerem a falusi embereket, hasznos segítője lehetek munkájában.

Így történt, részese lehettem első állandó kiállítása előkészítésének, ahogyan Holport Ágnes, Soproni Sándor régészek és mások is, az akkor még Helytörténeti Gyűjteménynek. Csodálatos év volt, bár kevés időnk maradt az írott források kutatására. Kész anyag egyedül Ferenczi Illés erősen szocialista világlátással készült dolgozata volt. Nem voltak falusi krónikák, az egyházi anyag kutatása is hosszabb időt vett volna igénybe. Azt nem is tudtuk, hogy a Pest Megyei Levéltárban milyen gazdag kutatni való anyagot találunk majd Százhalombattáról.

Kósa Lászlónál hallgattam néprajzot a főiskolán. Felajánlottam Ildinek, gyűjtök hanganyagot a falusi öregekkel, bizonyára lesz belőle hasznosítható információ. Legyen kép az utolsó száz év történéseiről, szokásairól, hagyományairól, kereskedelemről, kézművességről, mezőgazdálkodásáról, mindarról, ami az emberi életet jellemezte abban a kis faluban, amely nagy hirtelen, tíz év alatt lett város.

Vett nekem egy jó nagy magnót, azzal jártam a faluba hanganyagot gyűjteni. Szerettem ezeket a találkozásokat azokkal az emberekkel, akik között felnőttem. Sok értékes beszélgetés, mélyinterjú került a hangszalagokra.

Talán 1990-ben történhetett, a Pest Megyei Levéltár felkért bennünket, készítsük el a település földrajzi neveinek gyűjtését. Megkaptam a feladatot. Volt benne kérés a falucsúfolók kutatására is. Szilágyi Józsi bácsihoz mentem Érd Óvárosába, aki nagyszerű történetekkel ismertetett meg. Jó idő volt, hazafelé a hegyen jöttem vissza. A halmok környezetében kerítéseket, tetején házakat vagy bennük pincéket találtam. Annyira megdöbbentett, hogy ez a betelepülő népesség ennyire semmibe veszi a falu történelmi értékeit, visszatérve a múzeumba Ildinek elmondtam a látottakat, elhatároztuk, mindent megteszünk a megmentésükért.

Miközben a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságánál begyűjtöttem az addig Holport Ágnes régész által őrzött, készített dokumentumokat –, Ágnes akkor már a Művelődési Minisztériumban dolgozott – felmerült bennem egy nemzeti park ötlete, hiszen itt minden adott volt hozzá, de Ildi régészeti parkot akart. Arra voltam kíváncsi, vajon milyen értékek vannak a közvetlen környezetünkben, melyek a turizmus figyelmét szűkebb pátriánk felé fordíthatnák. Felkerestem a települések polgármestereit és segítséget kértem tőlük.

A Régészeti Topográfia – mint írott forrás – a települések értékeinek a megismerése és a szájhagyomány állt rendelkezésemre, mert írott források abban az időben csak elvétve – talán Tökölön és Martonvásáron álltak rendelkezésemre. Sok hanganyagot gyűjtöttem – Diósd, Érd, Tököl, Ercsi, Martonvásár, Tárnok, Sóskút, Pusztazámor – településeken. Gyűjtéseimet később is folytattam, amikor a múzeum megbízást kapott Diósdon egy helytörténeti kiállítás, Tökölön és Ercsiben Helytörténeti Gyűjtemény létrehozására. Gondoltam, jó haszonnal használják majd fel ezeket az anyagokat történészek, néprajzos kollegák.

Történt pedig egy reggelen, megyek az én munkahelyemre, a bejárati ajtó nyitva. Gondoltam, Ildi megelőzött engem. Ahogy a folyosóra értem és megláttam az irodája ajtaját,azon egy hatalmas tátongó lyukat – ijedtségemben olyan gyorsan fordultam vissza a bejárat felé, ahogyan bírta a lábam.
Igen, jól sejtették, betörtek az épületbe. Mit vitt el a tolvaj?: a lemez szekrényt felfeszítette a kiállításban talált szerszámmal – azt ott is hagyta a tett színhelyén –, némi készpénzt és a magnómat! A kiállításból szerencsénkre semmit. Lucifer tehát betette mocskos patáját az én történetembe – először.

A rendszerváltás idején találkoztam a Kisgazdapárt vezetőjével, aki éppen Hangya Szövetkezetek újra szervezésén gondolkodott. Kölcsönadtam meghallgatni azt a kazettát, amit Pfeiffer Ádám bácsival készítettem, aki egy ilyen bolt vezetője volt a háború előtt és fontos ismeretekkel rendelkezett a témáról.
Bosszúságomra a hanganyagot sohasem hozta vissza, hiába kértem, fenyegettem. Ádám bácsi pedig meghalt. Hogy mégis valahogyan „mentsem a menthetőt”, megkértem a feleségét, Ibi nénit, meséljen nekem arról, amire még emlékszik, hiszen férje mellett dolgozott ő is a boltban –gyermekkoromban -, az üzlet államosítása után is. Egy délelőtt mentem el hozzá. Mielőtt bementem volna a múzeumba, gondoltam veszek két zsömlét, ne haljak éhen.

A Gesztenyés úti ÁBC-be sem lehetett csomagot bevinni, ezért hát a szatyromat a kicsi riportermagnóval a megőrzőbe tettem le. Talán két percig tartott a vásárlás. A csomagom kámforrá vált, eltűnt!
Nem hiszem el, gondoltam. Ez a patás már megint betette mocskos lábát az én gyűjtéseim történetébe.
Készítettem egy hatalmas „tacepaót” és ráírtam: Kérem, aki elvitte a szatyromat, benne a riportermagnómat a hanganyagommal, szíveskedjen visszahozni, mert neki ez nem érték, nekem pótolhatatlan! Talán öt nap után szóltak a boltban, megvan a csomagom. Zárás után találták meg a bolt munkatársai. Áldottam az Eget és őket is.

Évtizedek múltak el. Lehoczki Zsuzsi néhány kazettát visszahallgatott, kijegyzetelte, amikor még megbízása volt erre a múzeumtól. 2013-ban keresett meg Jankovits Márta, írjak egy úti beszámolót amerikai utamról. Felvetődött, további cikkeimhez használhatnám ezeket az anyagot is, hiszen azok az emberek, akikkel készítettem, már nem éltek. Hasznos forrásnak bizonyultak. Anyámmal készített három kazettán kerestem egyik írásomhoz forrást. Meghallgattam az elsőt, nem volt rajta. Nagyszüleimről, gyermekkoráról, a tanyáról mesélt, ahol éltek. Gondoltam kijegyzetelem, mielőtt áttérnék a többire.

Amikor vissza akartam hallgatni, a kazetta néma maradt. Pont az anyámnál. Nem akartam elhinni, hogy ez a mocskos patás, már megint beletette lábát a történetbe! Nagyon elszomorított. Betettem a kazettákat az éjjeliszekrényem fiókjába és vártam a csodára. Néha rájuk néztem és lelkiismeretfurdalásom volt, hogy még nem vittem vissza Balpataki Katinak.

Idén tavasszal találták ki Jankovits Márta és Jován Laci, hogy családtörténeteket írjunk. Bár elkezdtem az apai ág történetét, aztán abba is hagytam, nem volt rá sem időm, sem ihletem igazán.
Kiállításon futottam össze Buzay Jóskával. Szegről-végről rokonok is vagyunk – harmadik unokatestvérek -, az öregjeinkről beszélgettünk. Elmeséltem Jóskának, hogyan jártam anyám hanganyagával. Felhívta a figyelmemet, van egy cég, aki profi módon tud régi hanghordozókról információt visszamenteni. Gondoltam nagyon sokba kerülhet ez. Ennek ellenére tervem volt, utánajárok a dolognak.

Történt pedig, füvet nyírtam a kertemben. Két pasit láttam megjelenni a kapunál. Az egyik magas, jóvágású férfi volt. Bemutatkozott. Elmondta, házat szeretne venni, látta a kiírást. Felvilágosítottam, nem a ház, csak a kert egy része eladó. Ismerős volt a név, megkérdeztem, az ő cége foglalkozik információk kimentésével? Ráhibáztam, valóban. A cég tulajdonosa a testvére. Ő volt a harmadik társuk. Elmondtam szívfájdalmamat, hogy újságírásra adtam a fejem és éppen az édesanyám kazettájánál mondott csütörtököt a technika. Felajánlotta, próbaképpen megnézné, ha tudnék neki legalább egyet adni.

Sosem örültem még ennyire a mulasztásomnak, mert a kazetta még mindig a fiókomban lapult. Átvételi ellenében átadtam a három anyagot. Nem ígérte, talál rajta valamit, de megpróbálja. Izgatottan vártam a visszajelzést. Megcsörrent a telefon és közölte a legjobb hírt. Sikerült kimenteni anyám felvételét. Augusztusra ígérte, elhozza, mert hosszabb nyaralásra készül.

Aztán eljött, rámentette a hanganyagot a laptopomra és meg volt a forrás a családtörténetemhez.
Amikor elindítottam a dokumentumot és megszólalt benne anyám hangja, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nem titkolom könnyes lett a szemem, mert ezeket a felvételeket még 1988-ban készítettem vele, amikor már öregen, betegen azon a télen dunafüredi nővérem lakásában tartózkodott, és nekem az életéről, az életünkről mesélt úgy, ahogyan én már nem tudtam volna mesélni nektek róla.