Komáromban jártunk

Óvárosi Nyugdíjas Klub

– Szegedinácz Anna –

Kora reggel 7 órakor indult az autóbusz, az óvárosból, mely a klub tagjait Közép-Európa legnagyobb újkori erődítményéhez vitte. Kiválóan felkészült idegenvezetőnk először arról beszélt, milyen védelmi szükséglet hívta életre az erőd megépítését, majd hogyan változott maga az erőd épületegyüttese az idők folyamán.

Végig kalauzolt bennünket azokon az épületrészeken, bemutatóhelyeken, kiállításokon, melyek a Monostori Erődöt megismertették velünk. Megtekintettük az udvari ágyút, az istállókat, legénységi és tiszti szállót. Életképeken ismerhettük meg a monarchia és a szovjet megszállás időszakának jellemzőit.
A komáromi erődöt a nyugatra – keletre irányuló hadiút tette fontossá. A komáromi erődrendszer legnagyobb elemeként a Monostori erőd 1850-1871 között épült. Az erőd kora, típusa, mérete mérnöki értékei alapján egyedülálló példája a közép-európai katonai építészetnek. Falait szabálytalan alakú, mészkő ciklopkövek alkotják, ezáltal jóval erősebb. Az alacsony falakat, bástyákat, az épületek tetejére felhordott több méter vastag földréteg védte az ágyúzástól. A monarchia idején főleg igáslovakat tartottak benne. A 155 etetőből a kivonuló Szovjet Hadsereg pusztítása után csupán 12 maradt épen. A hadvezetés lőszerraktárnak használta. Többezer vagonnyi hadianyagot tároltak itt. 1945-1990-ig használták. A lőszert vasúti pályán szállították az erőd udvarába. 156 méteres folyosó kötötte össze a legénységi szálló körleteit.

Mivel az épületnek ezen a részén fűtés nincs, csak márciustól-novemberig tekinthetik meg a látogatók a monarchia-korabeli és a szovjet időszak alatt szolgáló, a katonák lakóterét bemutató „élettér” kiállítást. A szobákban 20-30 „bakát” szállásoltak el. Ágyaik párosan álltak egymás mellett. Egyetlen vaskályhával fűtötték. Minden második körlethez egy zárka is tartozott a „renitens” katonák megbüntetésére.

A Monostori erőd megtekintése azok számára is különleges élmény, akik idegenkednek minden olyantól, amely a háborúkkal, háborúskodással kapcsolatos dolog. Ebben az esetben külön jó hír számunkra, már múzeumként, kiállítóhelyként funkcionál csupán.

Az erőd belső megtekintése után végigsétáltunk a tetején, majd a fogadó épületrészben megnéztük hajótörténeti kiállításukat. Benne az „Aranyember” filmjében használt hajó makettjét, a Szent István hajó modelljét és másokat. Láthattunk itt életképeket a polgári Komáromról is. Mire végignéztük az erőd látnivalóit, alaposan megéheztünk. Étvágyunkat egy igen kellemes, nagyon jó színvonalú önkiszolgáló étteremben csillapíthattuk.

Délután átmentünk a Duna túloldalára. Rév-Komárom (Komarno) belvárosa – városközpontja – olyan csodálatosan megújult, igazi meglepetés volt számunkra. Szabad programként mindenki választhatott, mivel tölti el a rendelkezésünkre álló három órát.

Először a Selye János Egyetem gyönyörűen felújított épülete nyűgözött le, melyet több célra használnak. A mellette lévő hangulatos kertben van az a csepp alakú különleges épület, amelyben az üvegfelület – mintegy építészeti tréfaként – szabadtéri színpadot rejt. A nézőtér alatti kapun átsétálva jártam körbe.
Miközben körbe csavarogtam a belső városrészt, megcsodálva a szépen, színesen helyreállított régi épületeket, köztereket, jutott idő arra is, hogy besétáljak az Európa udvar hangulatos közegébe. Megtekintsem a Duna Menti Múzeum számos kiállítását.

A múzeum – állami intézmény lévén – nem fogad el forintot. A belépőjegyet csak euróért lehet megvenni. Gondoltam visszatérek ezért a főtérre, az enyéimhez – mert nem váltottam itthon eurót –, hátha el tud nekem valaki adni 1-et, mert ennyi lett volna a belépő, amire kedvesen, sajnálkozva a múzeum magyarul beszélő munkatársa figyelmeztetett. Miközben mentem lefelé a lépcsőn, a padlón heverve egy 100 eurós pénz ütötte meg a szememet. Gondoltam, milyen peches lehetett, aki elhagyta, visszamentem a múzeum pénztárosához és átadtam neki a pénzt, hogy a lépcsőházban találtam. A kis hölgy megfordította. Nem volt azon semmi. Mosolyogva mondta: – Üres. Játékpénz.

Ezek után visszatérve a csoporthoz és euróhoz jutva, újfent a múzeumba mentem. Akkor megkérdezte tőlem a hölgy, hány éves vagyok, mert 70 felett a belépés ingyenes. Mivel a nyáron elmúltam 71, így fizetnem sem kellett, beléphettem a kiállítások területére és megmaradt a valutám is. Jókairól, Lehár Ferencről, Komarno történetéről nézhettem végig a gazdag időszaki és állandó kiállításokat.
Megjegyzem, ennek a pénzes tréfának Klimsa Györgyi is áldozata lett, de ő időben felismerte, és az „álpénzt” a szemetesbe dobta.

Mivel a kiállítás megtekintése után még bőven maradt szabadidőm, besétáltam az Európa udvarba, ahol néhány társam egy söröző előtt pihente ki fáradalmait. Az Európa udvar egészen elbűvölő látnivalókat fed fel számunkra. Apró építészeti csodákat, amiért az ember képes visszamenni ugyanarra a helyre – újra és újra. A főtéri csatangolás fagyizással kezdődött – forinttért – és fagyizással zárult. Aztán, ahogyan lenni szokott, a csatangoló társaság, sok élménnyel gazdagodva, hazafelé vette az irányt.