Ázsiai útinapló: Vietnam

Battaiak a nagyvilágban

– Nagy-Rakita Melinda –

Lassan végére érünk ázsiai élményeinknek – sajnos minden jónak vége szakad egyszer. Utunkat a Vietnami Szocialista Köztársaság északi részén zártuk, amelynek 1976 óta Dél-Vietnam is része. Észak- és Dél-Vietnam együtt közel kilencven millió lakosával a világ tizenkettedik legnépesebb országa, miközben területe alig három és félszerese hazánkénak.

A délkelet-ázsiai ország történelme több mint 2700 évre nyúlik vissza, de a tizedik század elejéig a Kínai Birodalom kormányzása alatt állt. A modern világban pedig a franciák uralták egészen 1945-ig, amikor kikiáltották a függetlenséget. De ezzel még nem volt vége azoknak a véres harcoknak, amelyek meghatározták az ország modern kori létét. Először a franciákkal, majd az amerikaiakkal folytatott harcok emléke még ma sem halványult el. A korosztályomhoz tartozók számára Vietnam neve ismerősen csenghet, hiszen hallottuk ezerszer a hírekben anno. Akkortájt véres harcok, bombázások, kemény csaták révén vált ismerté, ma pedig az ún. „ázsiai kistigrisek” egyikeként jegyzik a világgazdaság színpadán évi 8-9%-os gazdasági növekedésének köszönhetően.

Vietnam a meleg mérsékelt övi monszun éghajlat alá tartozik, a páratartalom egész évben 84% körüli. A hőmérsékletről csak annyit mondanék, egyszer sem jutott eszünkbe kabátot vagy pulóvert felvenni. Az északi országrészben kétezer méternél magasabb hegyeket is találunk, délen – mint az eddig ismertetett országokban – meghatározó jelentőségű a Mekong folyó.

Nem tudom említettem-e már korábbi írásaimban, hogy ezen az utazáson az odavezető út háromszori felszállását nem számítva kilenc alkalommal repültünk különböző helyi és helyközi kisebb-nagyobb repülőterekről országokon belül és határokon át. Nos, Dél-Vietnamba – ehhez képest rendhagyó módon – hétórás autóbusz utazás után érkeztünk meg. Utunk végtelen rizsföldek között, falvakon, kisebb váro­so­kon haladt keresztül. A rizsföldek egyhangúságát égbenyúló cukorpálmák és vízben heverésző bivalyok látványa törte meg. A falvak képe nem feltétlenül mutatja még azt a gazdasági pezsgést, amely a nagyvárosokban már mindenki számára jól látható.

Útban Saigon (Ho Chi Minh-város) felé megálltunk, hogy megnézzük a vietnami háború alatt fontos szerepet játszó, 200 km-nél hosszabb és sok helyen háromszintes mélységben futó Saigon és Kambodzsa között húzódó alagútrendszer egy szakaszát.

A vietnami háború alatt a gerillák (Viet Cong) földalatti bázisába csapdákkal ellátott lejáratok vezettek. Lent kórházak, műhelyek, fegyverraktárak, pihenő helyek, konyhák szolgáltak a harcosok menedékéül, életteréül. Az erdős felszín természetes elemeit kihasználva rejtették el a lejáratokat, amelyekben néhány másodperc alatt nyomtalanul el tudott tűnni egy vietnami harcos. Néhányan közülünk megpróbáltak hasonló módon lejutni az alagútba, de persze csak a karcsúbbak. Mondhatom keveseknek sikerült és persze nekik is igen lassan.

Az alagútrendszernek a haditechnikai mellett jelentős pszichológiai szerepe is volt. Az amerikai katonák állomáshelyei alá is bekúszó alagutakból előbukkanó majd eltűnő gerillák harci tetteinek hatását a meglepetés és az ezzel járó rémület is fokozta, rombolva az amerikai katonák harci morálját.
A Cu Chi (ejtsd: kutyí) labirintusrendszer látogatóközpontjában vetített kisfilmeken láthattuk azokat a hátborzongató módszereket, amellyel megakadályozták az ellenség behatolását az alagutakba. A filmek minden kockáján átsüt a győztes harcosok büszkesége.

A tizenhatezer gerilla közül, akik az ala­gút­harcokban vettek részt, hatezren érték meg a háború végét. Sokan nem is harcokban estek el, hanem az alagútélet különböző nehézségei miatt szerzett betegségekbe haltak bele. A tiszta levegő-, víz- és élelemhiány mellett az alagutakban mászkáló fertőzött hangyák, mérgező százlábúak, skorpiók, pókok és férgek nehezítették a harcosok életét, akik többnyire csak éjszaka merészkedtek elő, de gyakran akkor sem. Amerikai csapatmozgások és nehéz bombázások alkalmával akár napokig nem jöhettek a felszínre. Az olyan betegségek, mint a malária, vagy a harctéri sebesülésekből adódó fertőzések és különböző járványok voltak a halálozások fő okozói.

Beérkezve Saigonba első meghökkentő élményünk az elképesztő mennyiségű motorkerékpár volt. A tizenkétmillió lakosú városban hétmillió motorkerékpár fut az utakon. Míg gépkocsit viszonylag keveset láttunk, addig a motorosok egymás mellett hat-hét sorban és végeláthatatlan hosszan várakoztak a piros lámpák előtt, és hömpölyögtek az utakon. A motorosok papucsban, gyakran mezítláb, helyi viseletben vagy akár kiskosztümben, öltönyben csomagjaikat maguk előtt, mögött felhalmozva közlekednek. Családok ülnek egy kismotoron egy-két gyerekkel és a bevásárlásból származó csomagokkal.
Sokan viselnek arcmaszkot a szmog elleni védekezésül. Ezek rongyból készülnek, és a nap végére sötétre szürkülnek a kipufogó gázok füstjétől. Este kimossák, hogy reggel újra használható legyen.

Ugyanakkor ebben a számunkra káosznak tűnő forgatagban egyetlen balesetet sem láttunk. Dacára annak, hogy a motorosok gyakran a járdát is igénybe veszik céljaik eléréséhez, mégis úgy tudnak közlekedni, hogy vigyáznak egymásra és a járókelőkre is. Ezt lehet, hogy érdemes lenne eltanulni tőlük.
Saigon számomra kissé eklektikusnak tűnt. A toronyházak és a partizánemlékművek nem igazán illeszkednek abba a városképbe, amelyet a városközpontban láttunk, és amely egy száz évvel korábbi gyarmati város arculatát tükrözi. A városháza a cikornyás óratoronnyal, a Notre-Dame székesegyház két égbetörő tornyával és a Főposta épülete mind francia építészek tervei alapján épültek. A Főposta ma is működő hivatal, ahol olyan telefonfülkéket csodálhattunk meg, amelyek egy letűnt világban távolsági hívások fogadására szolgáltak. A középső térben, az ajándéktárgy árusító pultok körül nyüzsgő turistasereg dacára a hátsó pultoknál normál postai élet zajlik.

Saigon szerves része a Cholon, a kínai negyed, amely szinte város a városban. A Bien Tay piacon járva elképesztő mennyiségű áruk bódéi között a szűk utcácskákon bolyongva egzotikus növényekkel, fűszerekkel ismerkedtünk. A szépségipar termékei és a termékenységet és/vagy potenciát fokozó kínai népi varázsszerek mellett voltak itt hihetetlen tömegben órák, ékszerek, ruhaneműk és persze fülledt meleg és levegőtlen járatok, ahol könnyen elkeveredik az európai utazó.

De persze a kínai negyed ennél szebb és különlegesebb látnivalókat is tartogatott számunkra. Ezek közül is kiemelkedik a Thien Hau buddhista szentély, ahol a hívők füstölőket gyújtanak és papírpénzt égetnek az ősök tiszteletére. Ne felejtsük el, Ázsia történelmi területein az ősök és az idősek tisztelete ma is kötelező és egyben természetes.

Észak-Vietnamba repülővel érkeztünk egy Laoszi kitérő után. Elsőként kirándultunk egy csodálatos helyre, a Ha Long-öbölbe, amely egy 1500 négyzetkilométernyi terület a Vietnami-öbölben (vagy Tonkini öbölben). Az egész olyan, mint egy óriások alkotta mesevilág. A közel kétezer különféle formájú, víz és szél által faragott mészkőszikla között hajózva úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas mandarinkertben utaznék. A sziklák többsége lakatlan sziget vagy szirt, sok közülük több száz méter magas. A legnagyobbon tizenkétezer lakos él, halászatból és újabban a turizmusból is tartva fenn magát. A víz és a szél együttes munkája számtalan üreget, barlangot alakított ki, amelyek közül néhány apálykor látogatható is.

A legenda szerint az öböl egy a tenger mellett élő sárkánynak köszönhetően jött létre. Amikor a sárkány a parthoz szaladt, farkával mély barázdákat szántott a földbe, amelyet miután a sárkány alámerült elárasztott a tenger. Innen származik a hely neve is „az alámerülő sárkány öble”. A változatos formájú sziklákhoz a vietnami hagyomány számtalan mesét, történetet kapcsol.
Ennek a hajóútnak egyetlen pici szépséghibája volt, hogy a napsütés ezen a napon elkerült bennünket, így a fényképeimre kevés ragyogás jutott. De így is felejthetetlen élményre sikerült szert tennem ezen kiránduláson.

Ázsiai utunktól Ha Noiban, Vietnam fővárosában búcsúztunk. Utolsó napunkon megnéztük a Ho Chi Minh mauzóleumot. /A név jelentése „a felvilágosult”, eredeti nevén Nguyen Sinh Cung (1890-1969) a Vietnami nemzeti mozgalom vezetője, 1954-től 1969-ig Észak-Vietnam, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke és miniszterelnöke volt/.

Meglátogattuk a Ho Chi Minh múzeumot is. Láthattuk a szentélyként tisztelt épületet, ahol „Ho apó” élt és dolgozott. Az utat ahol sétálgatott. Kedvenc székét, amelyben pihent.
Bár egy hatalmas ország vezetője volt, lakhelye és munkahelye minden luxust nélkülözött. Egyszerűsége, közvetlensége miatt rendkívül népszerű volt. Szerény házban lakott, kertjét maga művelte, szeretett horgászni és rendszeresen együtt röplabdázott a katonákkal, de kiválóan eligazodott a nemzetközi diplomácia útvesztőiben is.

A hangulatos kertben sétálva megcsodálhattuk a kistermetű pomelo fákat, amelyeken úgy lógtak a sárgadinnye méretű gyümölcsök tucatjai, mintha valaki műanyagból készült díszeket aggatott volna rájuk. Ezt követően megnéztük az Egy Oszlopú pagodát és a Tran Quoc pagodát, majd biciklis riksába ülve átszeltük a nagyváros útjait. Nem tagadom, időnként némi pulzusemelkedést okozott nálam, amikor a riksás ember az autókat, motorokat kerülgetve áthajtott a forgalmas útkereszteződéseken. De megérte, mert összességében nagyon élveztem ezt az utat.

Délután az Irodalom templomát látogattuk meg, amely egy öt udvarból álló, Konfucius szellemiségének szentelt épület komplexum. 1070-ben Van MIeut Ly Thanh Tong király alapította, majd utódja 1076-ban itt nyitotta meg az ország első egyetemét. A helyet előszeretettel látogatja az ország ifjúsága. Ott jártunkkor az első benyomások alapján azt gondoltuk, hogy éppen diplomaosztást ünneplő végzős diákok tömegei közé keveredtünk. De kiderült, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A fiatalok körében elharapódzott szokás/szórakozási forma tanúi lehettünk. Azért jönnek ide csapatostól, színes ünnepi ruhába öltözve, hogy itt fényképeztessék magukat. Közben pedig láthatóan jól szórakoznak.

Mi pedig megpróbáltuk kiböngészni azoknak a neveit, akik 1484 és 1779 között az itt működő iskolában értek el doktori fokozatot. Neveik kőtáblákba vésve sorakoznak az út mellett. Majd pedig a Nagy Siker kapuján átsétáltunk a Bölcsek udvarára, amellyel szemben a kilencoszlopos Szertartások Nagy Háza áll. Ennek szentélyében helyezték el Konfucius szobrát. Itt egy különleges ázsiai hangszereken játszó női együttes egzotikus hangzású zenéjét élvezhettük.

Este pedig mintegy ráadásként megcsodálhattunk egy valódi unikumnak számító vízi bábszínházi előadást. A színpad egy tó, amelynek két partján, ázsiai hangszereken játszó zenészek segítik a vízen a bábok által előadott történetek megértését. A színpadon a világot jelentő deszkák helyett vízen folyik az előadás és táncoló madarak, hajócsatát vívó harcosok és mókás történetek bűvölik el a közönséget. Fogalmam sincs, hogy csinálják a bábmesterek, akiket csak akkor láttunk, amikor az előadás végén a színfalak mögül előléptek megköszönni a nézők elragadtatott tapsát, de igazán érdekes, felejthetetlen előadás volt. Kár lett volna kihagyni.

Ezzel ért véget ázsiai utazásunk, amelynek során számtalan érdekes, különleges dolgot láttunk, de persze korántsem sikerült teljes mélységében megismerni ezt a világot. Remélem, lesz még alkalmam elmélyíteni ismereteimet.