„Volt egyszer egy Százhalom…”

– Jankovits Márta –

Ebben az évben a Kalendárium mellett megjelentetjük Száz­halombatta történetét feldolgozó „Volt egyszer egy Száz­ha­lom” című kiadványunkat. Ezúttal a település XX. századi portréját családtörténeteken keresztül mutatjuk be olvasóinknak. A kiadvány érdekessége, hogy a történeteket többnyire a család valamelyik tagja írta meg.

Kezdetben többen bizonytalankodtak, mert úgy vélték, hogy nem tudnak mit írni, de kiderült, sokkal több a megmaradt emlékük, mint gondolták volna. Vannak családok, ahol minden régi iratot megőriznek visszamenően, akár több száz évre is. Van, ahol a nagyszülők, szülők szívesen meséltek, még a televízió megjelenése előtt, így sok családi történés, legenda öröklődött nemzedékeken keresztül.

Előfordul, hogy mesélés közben a történet változik, alakul, de az alapja mindig igaz. Ezek éppen olyan értékesek, mint a leírt dokumentumok a család számára. Mi szerettük volna mindezt megörökíteni, hogy fennmaradjon az utókor számára, egy-egy családtörténeten keresztül megismerve a falu múltját.

*

A következő részletben megtudhatjuk, hogy nemcsak Szerbiából, hanem Bulgáriából is érkeztek menekültek az akkori Százhalomra. Miként boldogultak egy idegen országban a magukkal hozott tudással kiderül az alábbiakból.

„Nagyapánk a bulgáriai Pusevoban született, 1878. 07. 05-én. A török megszállás utáni időszakkal beköszöntött a nagy szegénység Bulgáriában. Ennek következtében sok ezer bolgár fiatal indult szerencsét próbálni Európába, többek között Magyarországra, az egyik közülük a Nagyapám volt. Megérkezésüket követően a Duna-menti kertészetekben vállaltak munkát, majd később maguk is földbérlővé váltak, ezzel meghonosították az úgynevezett bolgárkertészetet. A Nagyapám a Nagyanyámat egy Csepel szigeti bolgárkertészetben ismerte meg, mivel akkoriban a battai szerb lányok oda jártak dolgozni. Abban az időben Százhalombatta természeti adottságai (Duna közelsége) és a főváros közelsége tökéletesen megfelelt egy bolgárkertész számára. Adott volt a lehetőség Nagyapám számára, hogy Százhalombattán telepedjen le. A Duna vize locsolásra alkalmas volt és a Nagyanyám révén hozományba kapott föld minősége megfelelt a zöldségtermesztésre, melyet főleg a budafoki gyárak dolgozói számára termesztett.

Sokszor arra gondolok, hogy mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy valaki elhagyja a hazáját és több mint 1200 kilométerre telepedjen le. Sokszor látok párhuzamot a mai világgal, amikor magyar fiatalok ezrei hagyják el hazájukat egy jobb élet reményében. Felteszem magamnak azt a kérdést, hogy Nagyapám visszavágyott-e Bulgáriába? Vajon ezek a magyar fiatalok, akik nyugatra vándoroltak, hogyan gondolnak a hazájukra? Akkoriban bolgárkertésznek lenni életformát jelentett.”

Olvasva a már kész írásokat, kiderül, hogy a hatvanas évekig a falu egy zárt közösség volt. Földrajzi helyzeténél fogva, be volt zárva a hegy és a Duna közé.

*

A következő írás részlet a nagypapáról szól, aki több évtizeden keresztül meghatározó személyisége volt ennek a közösségnek.

„Nagypapa rendkívüli ember volt, azt hiszem mindenki szerette és tisztelte. Jó humorú, megnyerő – szép kék szemű – jóképű ember volt. Emellett szorgalmas és jó eszű parasztember is volt, aki mindig képezte magát. 1928-ban „Rét- és legelőgazdasági alsófokú tanfolyamot” végzett, később „aranykalászos” mezőgazdasági továbbképzésekre járt. 1923-tól tagja volt a „HANGYA” szövetkezetnek 26 000 Korona üzletrésszel. 1941-ben még 10 P „rendes” és 1943-ban még 100 Pengő „alapítványi” üzletrészt vásárolt. Magyar anyanyelve mellett jól beszélt szerbül, hiszen szomszédjai szerbek voltak, velük együtt nőtt fel. A K.U.K hadseregben megtanult németül is. Még cigányul is tudott – hiszen később bíróként velük is tárgyalni, egyezkedni kellett. A szovjet megszálláskor az oroszokkal is szót értett, hiszen szerbül beszélt.”

A megélt történetek ismétlődnek, csak más szempontból, és ez teszi igazán izgalmassá.
Már a szülők, nagyszülők és maguk az írók is együtt jártak iskolába, együtt töltötték napjaikat. Találkoztak a téglagyárban, a földeken, a boltokban, a templomban, a postán, az orvosnál, a moziban, az utcán, az ünnepeken, a bálokon. Kiderülnek a kusza rokoni szálak, amelyek lassan már a feledésbe merülnek.

*

Ez a részlet egy családi „vállalkozás története, amikor még az emberek otthon sütötték a kenyeret, vagy a nyers tésztát elvitték a pékhez.

„Ha ezt így mai fejjel olvassuk, akkor azt gondoljuk, hogy ez semmi, hiszen aki ma építkezik az is megpróbál több munkahelyből megélni. De amit apu és a bátya csinált azt nem is tudom hogyan lehetett kibírni. A pékség egy kicsi üzem volt, de csak hárman dolgoztak benne. A vizet a Dunáról vácskával (vállon átvetett rúdon két nagy vödörben) hordták fel. A sütéshez szükséges fát a Dunából árvíz idején kifogott tuskókból vagy az ártéren kidőlt, elpusztult fák hasogatásából nyerték.

A lépcső a meredek oldalba vájt kis belépőket jelentett, amin még üres kézzel is nehéz volt feljutni. De a két fiú mindig fütyörészve, tréfálkozva vidáman tette a dolgát. Délben ebéd után esetleg aludtak egy kicsit, majd kezdődött a dagasztás, ami bizony megint csak kemény munka volt. Azután szakajtókba került a tészta, majd egy kis alvás után be kellett fűteni a kemencét, és reggelre ki kellett sütni a kenyeret. Peti bátya sütött, apu meg halászni ment a halászokkal. A cséplőgép mellett is nagyon nehéz volt a munka. Ezt akkor láttam, amikor ebédet vittünk Lacival és más falubeliekkel az akkori Bara (Benta patak) hídon keresztül apunak. A borzasztó hőség, a cséplőgép zaja és a rettenetes por csak kísérői voltak a hajnaltól estig tartó robotnak.

Hát innen hoztuk mi leszármazottak a kemény munka szeretetét és a kitartást minden körülmények között.”

Mi vagyunk az utolsó generáció, akik még tudjuk és számon tartjuk a közel vagy távolabbi rokoni, baráti szálakat. Ezért fontos ez a kiadvány, mert lehet, hogy a fiatalabbakat most még nem érdekli, honnan jöttek, kik voltak az elődei, de majd egyszer idősödve, jobban ráérve kíváncsiak lesznek rá.

*

Az alábbi történetben a családfőt bevonultatták katonának a II. világháborúban. A családanya egyedül marad a gyermekeivel, aki emberfeletti erővel igyekezett pótolni az apát, biztosítani, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt.

„Apám, fogsága idején anyám egyedül maradt a kicsi és a pici gyerekekkel. Soha nem láttam rajta a fáradság jeleit, vagy türelmetlenséget, pedig így vissza gondolva iszonyú nehéz dolga lehetett a nagy családról gondoskodni. Akkor tanultam meg, hogy mit jelent nagy családban felnőni. Ma úgy mondják belénk ivódott a szociális érzékenység. Soha nem éreztük, hogy hiányunk lenne valamiben, anya naponta előteremtette az ennivalót, a ruhákat, ami kellett az iskolában minden tanszert. Amink volt igazságosan elosztottuk. Nekem ugyan egy lányom van, de ezt a szociális érzékenységet bele neveltem.

Emlékszem, hogy karácsonykor olyan szolidárisak voltunk szegényebb nagy családosokkal, hogy mi a fát január 6-án szedtük le, nem február 2-án, így a karácsonyfát átadtuk, hogy nekik is legyen szerb karácsonykor. Ma sokat beszélnek a nemzetiségi ellentétekről, de legalábbis én ilyet a környezetemben nem igen tapasztaltam. Vegyes osztályokba jártunk és nem néztük, ki milyen nemzetiségű.”

*

Az eddig kész írásokból szemezgetve szeretnénk kedvet csinálni azoknak, akik ezt olvasva szánják rá magukat, hogy megörökítsék családjuk történetét. Terveink szerint a kiadvány megjelenése 2018. novemberre várható.