„Nem a tárgyakért, hanem a tudásért ásunk”

Tudósítás az óvárosi földváron folyó ásatásról

– Nagy-Rakita Melinda –

Huszadik éve hogy elkezdődtek az ásatások a százhalombattai Földváron, ahol idén is, mint az elmúlt húsz évben minden nyáron serény munka folyt július végéig. Ahogy azt már korábban is megírtuk ez az ásatás több szempontból rendhagyó. Egyrészt, mert ez egy rendkívül összetett lelőhely, amely óriási régészeti anyagot rejt magában, másrészt, mert a 20×20 méteres kutatási terület sokszorosa a szokásos 4×4 méteres méretnek. Ezáltal egészen különleges mennyiségű és minőségű információ gyűjtésére teremt lehetőséget.

– Azért, hogy egy kicsit közelebb hozzuk az Olvasóhoz ezt az egyedi értéket, amely az Óvárosban található, megkértük Takácsné Németh Gabriellát meséljen nekünk arról, mi az, amiben tényleg egyedülálló ez a munka és hogyan, mit remélünk megtudni a feltárt anyagok feldolgozása, elemzése után. Mi az, ami már most is tudható?

– A településen itt élt emberek az elődeink. Genetikusan talán nem a rokonaink, de mindenképpen úgy tekinthetünk rájuk, mint olyan emberekre, akik a bronzkorban előttünk éltek itt ezen a területen, megelőzve a rómaiakat. Számomra a bronzkoriak azért izgalmasabbak, mint a rómaiak, mert hatványozottan kevesebbet tudunk erről a korról. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak, hogy foglalkozzunk az őskornak a kutatásával és ezért is nagyszerű dolog, hogy itt helyben Százhalombattán van erre lehetőség.

A régészet az emberiség régmúltjával foglalkozik és az emberi tevékenység múltban történt nyomait igyekszik megfogni, kutatni, feltárni.

– Mi az, amit már az ásatás megkezdésekor tudtak? Hogyan, milyen módszerekkel sikerült erre a tudásra szert tenni?

– Az ásatást egy fúrási eredmény alapján kezdtük meg. Ez egy tervásatás, nem mentő ásatás. Nem elsősorban a megtalált tárgyakért ásunk, hanem azért a tudásért, amelyet a különböző tudományágak közös munkájának eredményeként megszerezhetünk. Arról, hogy bronzkori őseink hogyan éltek, milyen növényeket termeltek, milyen állatokat tartottak, stb. A fúrási eredmény alapján tudjuk, hogy ez egy tell település. (A tell többrétegű településforma, ahol az egymást követő lakók a korábbi települések leomlott, esetleg szándékosan lerombolt épületeire ráépítve alakították ki saját településüket.)

Mivel az őskor írásbeliség előtti időszak volt, tényleg csak az az információs bázisunk, amit a föld őriz.
Itt 600-800 év egymásra épült településeinek nyomait igyekszünk feltárni. Ezek alatt az évszázadok alatt embercsoportok jöttek, itt laktak, kihaltak vagy továbbmentek. Békében, vagy háborúban éltek. Próbáljuk meghatározni, hogyan éltek, milyen események történtek velük. Megtaláljuk a nyomait a kisebb klimatikus változásoknak, amelyek a növény és állatvilágra, elődeink életmódjára hatottak.

– Kik, milyen kultúrához tartozó népek éltek ezen a területen?

– Most már a Balkán és a Kárpát-medence bronzkorát valamelyest ismerve látjuk, hogy különböző irányból érkeztek ide népcsoportok, akik különböző településképet/épületképet hoztak magukkal arról, hogyan építkeztek az őseik és ők hogyan, mit kell, hogy építsenek. Ez az ún. vatyai, kora bronzkori, déli eredetű népesség a tell településformát hozta magával. Vagyis lakódombokat alakítottak ki itt is, a folyókanyarban a természettől védett helyen, mint az Alföldön és a Tisza mellett. Jó kilátással, több oldalról jól védhető területen, és ott éltek sok ideig. A leomlott házaik hulladékát elegyengetve építették fel az újakat. 

A százhalombattai földvárban – a mai ismereteink szerint – folyamatosan és leghosszabb ideig a vatya kultúra népessége élt. A kultúra a Kiskunság északi részén található Újhartyán-Vatya nevű tanyán talált jellegzetes kerámiaedényeket készítő népességről kapta a nevét. A középkorban is létezett itt egy falu, amelynek Vatya volt a neve és a török időkben pusztult el. A vatya kultúra népe 50-60 jelentős települést hozott létre a Duna-Tisza közén sánccal és árokkal megerősítve. A kerámiaedényeken kívül a magas szintű lótartás is fontos jellemzőjük volt. Mindez megfigyelhető a téglagyári kitermelés miatt közel harmadában elpusztított százhalombattai földvárnál is.

– Laikus szemmel úgy tűnik, nagyon lassan halad az ásatás. Régészeti szempontból is így van ez? Ha igen, mi ennek az oka?

– Célunk elérni az ún. őshumuszt, azt a legalsó réteget, amelyen az első megtelepedett őslakók nyomai találhatók. Ez egy 3-3,5 méteres rétegsor. Minél mélyebbre ásunk, annál távolabb jutunk az időben. Annál régebbi elődeink nyomaira bukkanhatunk. A modernkori szőlőművelés által megbolygatott kb. 90 cm mélységű rétegnél lejjebb már minden bronzkori. A szemét, hulladék, a cölöplyukak betöltése tartalmazza a virágporokat, élelem maradékokat, gyomok maradványait, kis rágcsálók, az ember által fogyasztott vadászott, vagy háziállatok maradékait, állati temetkezés, rituális tárgy együttes nyomait. Ezek a rétegek által jól, biztosan lezárt információ csomagok. Azért haladunk ilyen lassan, mert folyamatosan figyelni kell az ilyen beásásokat. Hogy mi miből indul, mi milyen korú, mi van mi alatt.

– Említette, hogy a környezet- és éghajlatváltozásokat is dokumentálni tudják a feltárás során vett mintákból. Hogyan?

– Természettudományos mintákat gyűjtünk. Évente legalább 200 földmintát emelünk ki. Ez egy objektív tudományos kutatási módszer. Ezeket flotálással (úsztatás, lebegtetés) készítjük elő a későbbi vizsgálatokra a szakemberek számára. A begyűjtött természettudományos mintákból a biológusok, botanikusok fontos információkat tudnak kinyerni. A felsőbb rétegekből eddig például háromféle egeret tudtak azonosítani. Megtalálták a mezei-, erdei-, vízi egér nyomait. Az ún. pocokhőmérő az adott időszak nedvességére, hőmérsékletére nyújt információt. Bizonyos pocokfajok adott nedvességre, hőmérsékletre úgy reagálnak, hogy elszaporodnak vagy eltűnnek. De rengeteg információt hordoznak a kagylók és a csigák is. Az, hogy az adott területen éppen milyen halfajok, csigák, növények éltek, megmutatja, hogy akkor éppen hány fokos lehetett például a júniusi középhőmérséklet, mennyi csapadék lehetett.

 

Az ásatáson

Az idei utolsó munkás héten látogattunk ki az ásatásra, ahol idén is sok diák dolgozott. A nemzetközi csapat tagjai különböző országokból érkeztek, kifejezetten azért, hogy ezen a különleges helyszínen kutathassanak. Ittlétüket az egyetemük finanszírozza, a részvételre és annak költségeire anyaországukban pályáznak. Vannak, akik már többedszer járnak itt és sokan vannak, akik először vesznek részt a feltárásban. Fiatalok, vidámak, érdeklődőek. Az ittlétet kalandként élik meg, miközben komoly tapasztalatokat szereznek későbbi tudományos munkájukhoz. Szorgalmasak, elkötelezettek, büszkék arra, hogy itt lehetnek. Közülük kettővel közelebbről is megismerkedtünk. Ebben Juhász Adrien nyújtott mind nyelvi, mind szakmai segítséget.

Adri régészként végzett négy évvel ezelőtt az ELTE-n. Zemplénből jött, Százhalombattát az ásatás révén ismerte meg, korábban már dolgozott itt. Az elmúlt négy évben külföldön élt, utazott. Kiválóan beszél angolul. Elöljáróban Tvarosek Tamás ókortörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum szak­könyv­tárosa válaszolt kérdéseinkre, aki hosszú évek óta vesz részt a feltárásban és teljes rálátása van az eddigi munkára.

– Mitől más az idei év, mint a tavalyi, vagy az eddigiek? Mi változott az elmúlt húsz év alatt?

– Mostanra kezdenek eltűnni azok a nagy, jól megfogható objektumok (házak, út, óriás kemence, nagy gödör), amiből dömpingszerűen kerültek elő a leletek. Középen egy óriás ház volt. Volt egy olyan rész, amit én kimondottan konyhának vagy ételtárolónak tartottam. Komplett kosarak kerültek elő, például borsós kosár, gabonás kosár. Idén most nincsenek ilyen nagy leletek, inkább sok kisebb van.

*

Sarah Spiller az angliai Cambridge-i Egyetem másodéves hallgatója. Őt tapasztalatairól, itt végzett munkájáról kérdeztük.

– Hogyan működik a munkamegosztás, hogyan kezdenek hozzá a munkához az ásatási szezon kezdetén?

– Minden év végén gondosan befedjük a területet, hogy megakadályozzuk annak sérülését az őszi, téli időszak alatt. Így július elején ki kell takarni a felszínt. Utána mindenki kap egy 1×1 vagy 2×2 méteres négyzetet vagy egy önálló objektumot. Amikor befejezik annak a kibontását tovább mennek egy négyzettel.

– Talált-e az idei évben valami különlegeset, amit a sajátjának érez?

– Az első két napban találtam egy különlegesen nagy kerámia koncentrációt. Úgy nézett ki, mintha egy szőnyeggel lenne beterítve az egész hely. Sok-sok kerámia darab feküdt ott egymáson kövekkel együtt. Ki kellett bontani, lefotózni, lerajzolni. Utána be kellett mérni őket. Amikor kis csoportonként kiszedegettük őket, kiderült, hogy a kövek alatt is vannak még kerámiák. Érdekes, hogy Romániában, ahol szintén ástam már, is találtam ilyen kisebb kerámia koncentrációkat. Úgy tűnik, mindig megtalálom ezeket.

– Hogy érezte magát az ásatáson, tervezi-e, hogy visszajön, mennyi az esély erre?

– Nagyon élveztem ezt a munkát. Egyébként is szeretek régészeti feltárásokon dolgozni. Ez egy nagyon jó ásatás, a szakdolgozatomat is ebből a témából írom. Azt vizsgálom, milyen állatokat használtak a település körül, és ez hogyan illeszkedik az itteni tájba. Milyen állatcsontokat találtak eddig, mik azok, amelyek előkerültek, és amelyek hiányoznak a leletek közül. Hogyan, miként folyhatott itt a bronzkorban az állattartás. Az, hogy visszajövök-e jövőre, attól is függ, sikerül-e ösztöndíjat kapnom az egyetemtől.

– A munkán kívül hogy érezte magát nálunk, sikerült-e megismerkednie Százhalombattával, járt-e a városon kívül is?

– Nagyon kellemes tapasztalataim voltak a városban. Szép és csendes város. Tetszett, hogy a helyi boltokban felismernek. Szereztem új ismerősöket, néhányuknak a nevét is sikerült megjegyezni. Jól éreztük magunkat az E-battában is és más hasonló helyeken. Voltam Budapesten, ott ismerkedtem meg egy fiúval, aki a korábbi években dolgozott itt Százhalombattán. Szóval összességében nagyon hasznos és kellemes volt az itt eltöltött idő.

– Volt-e olyan esemény az itt tartózkodása alatt, ami sokáig emlékezetes marad?

– A napokban volt egy komoly szélvihar, az egyik sátor össze is dőlt közben. Amikor szóltak, hogy összedől a sátrunk, mindenki kiszaladt. Minden fém vázba belekapaszkodott egy ember. Vagy tízen tartottuk a sátrat, amíg megerősítették és közben be kellett hordani a leleteket a kocsiba, hogy biztonságban legyenek. Szerencsére semmi nem ment tönkre és a veszély ellenére jót mulattunk, mert nagyon vicces volt, ahogy mindenki kapkodott, rohangált a nagy szélben. Én még soha nem éltem át ilyen helyzetet

– Mi az, amit az itteni tapasztalataiból szívesen megosztana az olvasókkal?

– Maga ez a terep, ez a szelvény nagyon lebilincselő hely, ahol sok minden történhet egyszerre. Nagyon érdekes dolgok jöhetnek elő. Ha az ember elmegy a múzeumba és megnézi a kiállított tárgyakat, láthatja, mik kerülnek elő. Ha pedig feljön ide, megtapasztalhatja, amit a régészek napi szinten megtapasztalnak: az élő történelem érzését. Amikor az ember egy ilyen helyen áll, ami több ezer éves és mégis most kerülnek elő a dolgok, el tudja képzelni, hogy négyezer évvel ezelőtt hogyan is élhettek itt az emberek. El tudja képzelni például, ahogy az itt élők lementek a Dunához halászni. Ha előkerül egy-egy tárgy, amit ők ténylegesen használtak, elképzelhetjük az életüket. Ez ennek az ásatásnak a legérdekesebb pontja, amit a látogatók is a múzeumban, vagy itt a terepen átélhetnek, ahogy a régészek napi szinten átélik.

*

Antonio Kamerling Hollandiából, a Lei­deni Egyetemről érkezett, augusztusban fog államvizsgázni. A diploma dolgozatát ugyan egy egészen más témából írja – közép-olasz­országi városok bronzkori templomainak tájolása –, mégis különösen értékesnek, hasznosnak érezte a Százhalombattán töltött időt.

– Mennyi ideig volt itt és milyen tapasztalatokat, élményeket szerzett ez alatt?

– Idén huszonöt napot voltam itt és nagyszerű tapasztalatokat szereztem. Ez egy egészen különleges ásatás. Több helyen is ástam már és ez az egyik legjobb hely, ahol eddig jártam. Százhalombatta nagyon kedves hely. Budapest pedig különösen tetszett. Voltunk fürdőkben, jártunk a Nemzeti Múzeumban, megnéztük a Seuso kiállítást, elmentünk a Vásárcsarnokba is.

– Történt-e valami emlékezetes dolog az ásatáson olyasmi, amire különösen büszke?

– Előkerült egy csontból készült lószerszám, amit én fedeztem fel. Ez egy Y-alakú faragott szíjelosztó. Erre nagyon büszke vagyok. És nagyon érdekes volt az a kőbalta darab is, amit tegnap találtunk. A fényképe fent van a Facebookon az ásatás honlapján.

– Mondta, hogy többfelé ásott már. Mi a jó a régészetben, mi az, amit szeret benne?

– A régészeti munka tökéletes példája annak, amikor az elméleti munka és a gyakorlat találkozik. Ezek tökéletes kombinációja. Egyszerre gyakorlatias, akadémikus, egyéni és társas tevékenység. Az én egyetememen pont olyan a régészeti szak, ahol ezeket egyszerre meg tudom tapasztalni.
Szeretem ezen az ásatáson, hogy fizikai munkát végzek, de néha tudok „egy lépést tenni hátra” és megnézni, min dolgozom. Az egyetemen tanult dolgaimat elő tudom venni és felhasználni arra, hogy elképzeljem, mi lehetett itt, mi az, amit keresnem kell. Azért szeretem a régészetet, mert szinte minden tudományágba bele lehet kóstolni és bár akadémikus jellegű dolog, de egyúttal nagyon praktikus és sokoldalú.