Hajdanában Matricában

Rómaiak a Duna mentén

– Marcellus Mihály –

Tartsanak velem, utazzunk együtt! Nem, nem messzi tájak szépségeit nézni, hiszen abból helyben is van elég. Nem távoli célpont felé, ennél sokkal érdekesebb útra invitálom önöket. Százhalombattáról az egykori Matrica felé vesszük az irányt.

Marcellus Mihály vagyok, író, s ezúttal most idegenvezető is. A római kori Pannonia a szerelmem, ide hívom kedves olvasómat egy olyan utazásra, amely miatt egyetlen lépést sem kell tennünk, csupán az idő kerekét kell visszapergetnünk mintegy kétezer évvel. Eközben el kell felednünk a jelen átkait-áldásait, a külsőségeket, amelyek az elmúlt évszázadok alatt a modern Pannónia jellemzőivé váltak. Töröljük ki emlékünkből a kémények, gyárak, a villanyoszlopok látványát, a tízemeletnyi magasságba nyújtózkodó betonházak tömbjeit, az aszfalt utak fekete vonalait, a rajtuk nyüzsgő, négykerekű fémdobozokkal. Sikerült? Készen állnak az utazásra? Akkor hát induljunk.

Az ősi folyam, amit érkezésünkkor már nem Istarnak, de még nem is Dunának hívnak, éppen a Danuvius névre hallgat. Az itt letelepedett római katonaság nevezte el így, s tisztelte istenként, oltárokat avatva a számára. Talán a folyó is tudja ezt, hiszen méltóságteljesen hömpölyög széles medrében, mint egy megfékezhetetlen, emberfeletti nagyság, aki azzal is tisztában lehet, hogy ellenségeket, birodalmakat, világokat választ el egymástól. A mi helyszínünk esetében a megzabolázhatatlan túlparti ellenség, a szabadon vágtató szarmaták földjét határolja a nagy Római Birodalom északkeleti tartományának egyik szép városától, Matricától.

Nem tudni pontosan, mikor lett e település Rómáé. Az időszámításunk táján Pannóniát megalapító birodalom fokozatosan ölelte magához a tartományt, újabb és újabb részét romanizálva. Matrica a Danuvius-menti kelta nyelvű őslakók, az eraviscok zavartalan szállásterülete volt mindaddig, amíg a római kereskedők, majd a katonaság meg nem jelent a határaiban, lépésről lépésre megváltoztatva a terület vonásait, a szokásokat, a helyi kultúra sajátosságait. Szokás kérdezni, hogy mit adtak nekünk a rómaiak; nos, Matrica esetében is a város struktúrája, közművesítés, a kőépületek megjelenése, az írásbeliség, a pénzgazdálkodás kerül a listára. Lassan, de biztosan elindul a fejlődés, és egy idő után a félig a sárba, földbe ásott kunyhók helyét felváltják az erős barakkok, majd a kőépületek. A település arisztokratái már római mintára, tanácsházakban gyülekeznek, s egy idő után a közvetítőnyelv, a latin szavai zengnek egy-egy városi gyűlésen, ahol a helyi lakosság és a betelepült rómaiak közösen döntenek a településük vitás kérdéseiről. Mindeme változás kezdete talán az első század derekára tehető, ám jó időbe telik, amíg kialakul Matrica római arculata. Egyedül a katonaság nem tétlenkedik, nem is jellemző a római legionariusokra. A palánkerőd, amely a határt hivatott védeni, már az évszázad második felében állt Matrica déli, folyóparti részén. Később, egy-két évtized múltán, a második század első felében, a kiváló birodalomszervező hírében álló Hadrianus császár uralkodása alatt erősítik meg e castellumot dacos kőerőddé.

A tábor mellett a határvédelem szempontjából jelentős burgusok, önálló őrtornyok sokasága emelkedik a Danuvius partján, egymástól látótávolságban. Már a II. század elején megépítik őket, ám csak a század végén alakítják át kőtornyokként, Commodus, és a később fellázadó pannoniai legatusa, Plotianus segítségével. Hatásuk jelentős: az egész partvonalon való jelenlétük miatt visszaszorul a túlparti ellenség rabló hadjáratainak sokasága, bár így sem könnyű megfékezni a fosztogatást. Az őrtornyok mindenesetre elhívatottan merednek a parton, bennük húsz-negyven éber katonával, akiknek nincs egyéb dolguk, mint a folyón át lesni, mikor bukkan ki az ártéri erdők fűzeseiből egy nagyobb számú szarmata rabló sereg, hogy megkísérelje az átjutást a vízi határon.

Kirándulásunk egy parti útra vezet tovább, amelyet szépen faragott kőlapok fednek. Vajon kik készítették e burkolt utakat és miért, kérdezhetnénk. A válasz igen egyszerű. Római szokás szerint a határon álló településeket és határvédő erődöket a limes-út köti össze, amely arra szolgál, hogy a hadsereg vagy a katonai futár minél gyorsabban jusson el egyik erődből a másikba. Hogy a sár, a latyak ne nehezítse az előbbre jutást, ezért a rómaiak gondosan kövezték útjaikat, így a lovak és a gyalogosok időveszteség nélkül juthattak előbbre. Ez az út a mi esetünkben északról, Campona (Nagytétény) felől fut a folyópart mentén, büszkén végighalad a matricai vicuson, azaz, a civilek lakta falun, majd egyenesen nekimegy az erőd északi oldalába vágott kapunak. Amint az érkező azonosította magát, vagy talán elmondta az aznapi jelszót a kaputornyokban strázsáló katonáknak, máris bebocsátást nyer az erőd területére. Most mi is besurranunk a megnyitott kapun, és meglessük a castellum belsejét.

A rómaiakról szokás mondani, hogy szeretik, sőt, nagyon hasznosnak tartják a rendet. Ez meglátszik az erődjeik építésénél is. Mindegy, hogy kis- vagy nagyméretű az az erősség, amit a birodalmuk bármely részén állítanak fel, minden alkalommal ugyanolyan szisztémát használnak. Talán azért, hogy például egy Afrikából átvezényelt katona éppen olyan otthonosan érezze magát új állomáshelyén, mondjuk, Britanniában, mint odahaza. Vagy talán azért, hogy a harcost egységes rendhez szoktassák. Nem tudni, de tény, hogy a római erőd mindig ilyen arculatot mutat: négyszög alakú tábor, oldalain kapukkal, ezeken két útszakasz fut át a táboron. Ezek középen metszik egymást, négy részre osztva a belterületet. Az egyik útszakasz nem más, mint a táboron áthaladó limes-út. E felosztott négy részt zömében természetesen a katonaság szállása foglalja el, hiszen a kisebb táborok esetében legalább ötszáz vagy ezer, a nagyobbakéban akár tízezer fő lakhatását kell biztosítani. Régebben sátrak hosszú sora szolgálta ezt a célt, mára, a hadrianusi időkre már erős, az időjárás viszontagságainak ellenálló fabarakkok terpeszkednek a kijelölt területeken. Az egyik négyszögben még a katonai kórház is helyet kap – amelyet valetudinariumnak neveztek –, ahogyan a műhelyek és az istállók is. Ám ha elmerészkedünk a két erődbeli út metszéspontjához, akkor felfedezhetünk még érdekesebb dolgokat is.

Az erőd közepén két nagyobb épületre leszünk figyelmesek. Az egyik katonai jellegű, kevésbé díszes. Ez a főparancsnokság, ahol a tisztek és a parancsnok katonai tanácskozásra gyűlnek. Mellette a másik épület sokkal otthonosabbnak tűnik, akár még polgári villához is hasonlíthat. Ebben a katonai környezetből kiszakított, oszlopsorral díszített magánházban lakik a legio parancsnoka, nem egy esetben a saját családjával egyetemben. E két épület körül látjuk a gyakorló-, illetve gyülekezőudvart, a legio szentélyét, a sacellumot. De ott van hely egy kisebb építményben az egységek zászlainak, s itt rejtőzik a tábori kincstár is, ahonnét a zsoldot fizetik. A tábor körül a csapat magasabb rangú tisztjeinek kisebb magánházai emelkednek.

Észrevétlen érkezésünkkor éppenséggel nem üres a gyakorlóudvar. Katonák sorai, egységek négyszögei népesítik be. A reggeli napfényben hunyorogva, fémvértes katonák százai állnak merev vigyázzba, s hallgatják a sacellum emelvényéről harsogó első centuriót. A sereg vezetője nyers hangú, mint mindig, hiszen az ő parancsa megkérdőjelezhetetlen, az ő szava élet és halál. Bizonyos értelemben nagyobb a tekintélye a katonák előtt, mint a magasabb rangú, nemesebb főtiszteknek. Ő ugyanis együtt harcol és vérzik a katonáival, így méltán tisztelhetik és hallgathatnak a szavára.

A centurio, azaz, a százados most éppen megtorol egy bűnesetet. Egy katonát szólít ki a sorból, aki nehézkesen mozdul. Később látszik is rajta, még mindig nem aludta ki a bor okozta mámorát. A centurio helyettese, egy optio lép oda, hogy gyorsabb engedelmességre nógassa a vétkest. A százados hangosan, hogy mindenki értse, felolvassa az illető bűnlajstromát: tiltott italozás őrszolgálatban, elalvás a toronyban, engedetlenség, fegyelemsértés. Harminc korbácsütés a büntetés, valamint borfejadag megvonása egy hónapig. A centurio intésére katonák lépnek elő, akik lemeztelenítik a vétkest, majd egy oszlophoz kötözik. Markos legény bukkan elő, kezében több ágú korbáccsal, aminek végeire kavicsokat erősítettek. Nagy lélegzetet véve megkezdi az ítélet végrehajtását. Csattog a bőrbe maró korbács, hördül a katona, majd hamarosan hangos jajkiáltás is kíséri az újabb és újabb csapásokat. Egy idő után, talán a huszadik ütésnél, elhalkul a fájdalmas kiáltás: az elítélt elájult a fájdalomtól. A harmincat ennek ellenére rámérik, mert rend a lelke mindennek. Ezután eloldják az alélt vétkest, és a gyengélkedőbe viszik. A vezetés példát statuált – a fegyelem újra helyreállt. Szükség is van erre, hiszen a Cohors I. Alpinorum Equitata lovasokkal ellátott, de zömében gyalogos egysége nem éppen a fegyelemről a leghíresebb. Mind magas, harcra született legények, inkább a germánokra, mint az alacsony latinokra emlékeztető alkattal, akiket az Alpok hegyei között toboroztak. Még csak most ismerkednek a római szigorral és katonai renddel. Ők azok, akik a markomann háborúig itt időznek e falak között, generációról generációra, s ők építik-szépítik Matrica folyó menti castellumát. A nagy háború után, amely megsemmisíti ezt az erődöt, az alpesiek maroknyi túlélője is távozik, s helyettük a Cohors milliaria Maurorum, egy mórokból álló gyalogezred építi újjá az erődöt, s foglalja el állomáshelyül. Nekik köszönhető a katonai fürdő is, ami a tábor északi oldalában található, örömöt és szórakozást nyújtva a legionariusoknak.

A mindenkori castellum körül, mint a római erődök esetében általában, sajátos település duzzad, amely különböző formájú épületekből áll. Láthatunk itt erős, jól megépített házakat, amelyeket gazdagabb mesterek birtokolnak, ám kissé arrébb tákolt, földbe mélyesztett kunyhók is düledeznek egymás mellett, némelyikben italmérés és bordély működik. Pékek, kovácsok, faművesek, fazekasok laknak e területen, de zömében a tábor katonáinak asszonyai, gyermekei, rokonai népesítik be a Katonafalut, még akkor is, ha hivatalosan Róma harcosai csak a leszerelés után házasodhatnak és nevelhetnek családot. Mindenki tudja ezt, de senki sem tiltja igazán, hiszen ez hasznára is válhat a birodalomnak. A katona apja közelében felnövő fiú leginkább ugyanazt a jövőt választja magának, mint az elődje. Sok esetben maga is ugyanabba az egységbe jelentkezik, mint amiben szülője szolgált, hogy leszereléskor maga is megkaphassa a hivatalos családalapítás lehetőségét, mellé pedig a polgárjogot is. Majd csak a Severusok idején, csaknem egy évszázaddal Traianus és Hadrianus után lesz megengedőbb az uralkodó. Septimius Severus belátja, felesleges mindezt figyelmen kívül hagyni, ezért hivatalosan is engedélyt ad a katonák házasságára. Ami pedig a nagy erejű római polgárjogot illeti, Bassianus Imperator, akit kedvéért kedvenc köpönyege után Caracallának nevezünk, adja meg alanyi jogon a birodalom területén élő szabadoknak. Persze, e jelentős tettnek sem valamiféle nagyvonalúság az alapja, hiszen ezzel a lépéssel Caracalla újabb adónemet vezethetett be a polgárság számára. Bizony, más idők jönnek, s hol van már Marcus Aurelius, aki a háborútól szenvedő lakosságnak inkább elengedte az adókat, s a civil halottak eltemetéséhez is állami támogatást nyújtott.

Alkonyodik: lassan véget ér kirándulásunk az ókori Matricába. A katonai tábor tesserariusa, az őrparancsnoka kiadja az utasítást. Szavára éjszakai strázsák foglalják el a falakon és bástyákon lévő helyeket. Az erődben tüzek gyúlnak, ahogyan a környező településen is. Matrica elcsendesül egy nehéz nap után, reménykedve az éjszaka nyugalmában és egy következő nap sikereiben. Mi pedig visszarepülünk kétezernyi évet a jelenbe, reményem szerint tudással és a múlt iránti tisztelettel gazdagodva.