Zenéről, táncról, nyelvről Halász Lászlóval

A nemzetiségi hagyomány az életem

– Szegedinácz Anna –

Bármilyen területen dolgoztam korábban – művelődési központban, múzeumban vagy civilként – Halász Lacival gyakran találkozhattam. Az óvárosi szerb bálokon sokszor volt meghívott zenész társaival. Az a több évtizedes, töretlen elkötelezettség a délszláv folklór iránt, amely jellemzi, nem csak hazánkban, külföldön is ismertté tették őt, az általa vezetett Tököli Délszláv Táncegyüttest, a Rác Férfikórust és a Kolo Zenekart.
Mindezekről, munkájáról kérdeztem annak kapcsán, hogy felléptek az Óvárosi Napokon. Ők szolgáltatták a zenét a Nemzetiségi udvar és utca programjához is. Az éjféli Duna-parti, Szent Iván éji tűzugráshoz zenéjükkel teremtették meg a hangulatot.

– Apám mesélte. Öt éves voltam. Mió bácsiék az utcán gyakran kísérték a lakodalmas meneteket. Akkor is. A Sbijancit játszották. A testvéremnek és nekem is volt egy kis harmonikánk. Annyira magával ragadott a zene, beszaladtam, kiültem a gangra és addig pötyögtettem a hangszerem, míg el nem tudtam játszani a dalt.

Néptáncoltam is, de egyre inkább a zene vonzott, melyet az iskolában tanultam. Amikor Mió bácsiék már igen idősek voltak, terhes lett számukra a turnézás, utazások, fellépni mindenfelé – külföldön is, akkor még Jugoszláviában – azt mondták nekem, csináljak másik zenekart. Akkor, 1976-ban létrehoztam a KOLO Zenekart, amely a mai napig működik.

Minden együttesben van néha hullámvölgy. Az érettségi, a főiskola, az egyetem elviszi a tagokat. Akkor még volt katonaság. A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, amely elvitte a táncosokat. Nem volt kellő utánpótlás. Mindez 30 éve volt és én már tudtam, mit miért csinálok.

Kricskovics Tóni mellett dolgoztam a Magyarországi Nemzetiségek Központi Táncegyüttesében, zenei vezető voltam a későbbi Fáklya Táncegyüttesnél. Kértem Tónit, aki profi koreográfus, művészeti vezető volt a Budapesti Táncegyüttesben, segítsen valakit kihozni, aki fellendíti a táncegyüttest. Akkor jött egy táncoktató tőlük.

Attól kezdve jöttek a fiatalok táncolni, rengetegen. Beindult a táncélet. Ez volt sokáig a magja a táncegyüttesnek. Én pedig elkezdtem szisztematikusan felépíteni az utánpótlásképzést. A gyerekeket 5-6 éves kortól tanítottuk táncolni. Amikor 9 évesek lettek, kialakítottuk a másik korcsoportot. Így hosszú évek alatt három korcsoport lett. Ez biztosítja, hogy a fluktuáció mellett mindenkor van utánpótlása az együttesnek. Az utánpótlás-neveléssel már nincsenek hullámvölgyek, folyamatosan tudunk működni.

A Tököli Délszláv Együttes a Tököli Tamburazenekarból nőtt ki. 1967-ben alakult „Mijó” bácsi és „Pigya” bácsi – a két tamburás összefogásával. Mijó bácsiékat a battaiak ismerték. Tőlük örököltük meg a zenei és tánchagyományok iránti szeretetünket. A népi művészetet ápoljuk, állítjuk színpadra, adjuk tovább.
Magyarországon a délszlávok – horvátok, szerbek, szlovének –, három nemzetisége él. Sajnos már elég kis létszámban. Különösen igaz ez a szlovénekre.

Ezt a hagyományt, hagyomány iránti szeretetet és elkötelezettséget örököltem meg. Ezt vittem tovább, vagyis a szerb, horvát, szlovén népzenei, néptánc hagyományokat. Az együttes tagjaival rengeteg országot megjártunk. 2017 decemberében ünnepeltük fennállásának 50 éves évfordulóját. Az ünnepségen 300 táncos adott műsort. Felléptünk Magyarországon kívül fesztiválokon, önálló turnékon. Jártunk Mexikóban, Kínában, Európában szinte mindenhol. Jugoszlávia idejében minden évben felléptünk náluk. A férfikórus egyidős a táncegyüttessel, vele együttműködik. Hárman alkotjuk: a Kolo Zenekar, a Tököli Délszláv Táncegyüttes, a Rác Férfikar.

A zenekarunk önálló, de mi kísérjük a tánckart fellépésein. Ha olyan helyre megyünk, ahol zömében horvátok laknak, akkor horvát műsort viszünk.
Tiszteletben tartjuk a szerb identitást vagy a szlovént. Olyan zenét, énekeket, táncokat viszünk, ami a település nemzetiségére jellemző.

Családom több ágában voltak rácok. A Halászok valószínű – legalábbis a szájhagyomány szerint – battaiak voltak. Apám édesanyja Tádics Mária volt. Édesanyám Takács Regina, de ott is nagyapám édesanyjának Gvozdics Mária volt a neve. Anyai nagyapám a szláv mellett beszélt oroszul. Apám, ha nem is irodalmi nyelven, tájnyelven beszélt rácul, horvátul, szerbül. Én is beszélem a hétköznapi nyelvet, mindazt, ami otthon rám ragadt a szülők beszélgetése közben, a környezetemben.

Az urbanizáció sokat rontott a nyelvhasználaton. A II. világháború után több nagyüzem épült: a Pesti Gépgyár, Csepeli Autógyár és mások is a környéken. Sokan bejártak Pestre dolgozni. Már nem együtt művelték a földeket otthon. Kezdett elkopni a nyelv. Amíg együtt élt, dolgozott a család, 2-3 generáció élt együtt egy udvarban. Az utcán szinte csak rác szót lehetett hallani. Éltek mellettünk svábok és magyarok is, ők is megtanulták a hétköznapi beszédet, hogy megértsék, miről folyik a szó az utcán. Az Az 1920-as években a település 80 %-a volt rác.

A tököli rácok vallása római katolikus, keresztény. A magyarországi horvátok igen színes etnikum. Vannak közöttük sokácok, bosnyákok Baranyában. A zalai Mura és Dráva menti horvátok, Vas megyében a gradistyei horvátok.

Az anyanyelv megőrzése érdekében az óvodákban és az általános iskolában oktatják a horvát nyelvet, illetve a művelődési központban van szerb és horvát nyelvi oktatás. Értékmentő tevékenységünkért az együttes és magam is számos erkölcsi elismerésben részesültünk. 

Első kitüntetésemet 1979-ben kaptam. Pozsgay Imre kulturális miniszter adta át a „Szocialista Kultúráért” Érdemérmet. Később voltak megyei kitüntetések is. Pest Megye Népművészetéért Díját az együttessel közösen vettük át, én magam is megkaptam. Legmagasabb állami elismerésben 1997-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdem Keresztjében részesültem. Idén februárban Tököl Díszpolgárává választottak.