Búcsú Margit „anyótól”

– Jankovits Márta –

Tizenegy éves voltam, amikor 1962-ben Gubody Margit, akkor Margit néninek szólítottuk, Százhalombattára került kántornak. Mint gyerekek nem igen törődtünk politikával, otthon sem beszéltek róla, legalábbis előttünk nem, így aztán nekünk természetes volt, hogy aki vallásos családban nevelkedett, vasárnap ment a templomba, az iskolában egyik nap hittanra másnap őrsi gyűlésre. Az osztályban szinte kivétel nélkül mindenki volt első áldozó, de kisdobos vagy úttörő is.

Ezt csak azért bocsátom előre, hogy minden vasárnap mentünk a templomba, egész májusban este a májusi litániára, decemberben a rorátéra. Ezek nagyon kedves emlékek, nem kellett küldeni, szívesen mentünk magunktól is. Főleg a kóruson időztünk, így aztán nagyon közel kerültünk a kántorhoz, nemcsak a miséken, de más napokon is. Margit néni előtt volt egy másik kántor, a Vali néni, akihez gyöngyöt fűzni jártunk, mi voltunk a „veronikások”. Nagyon otthon éreztük magunkat a plébánián, sok időt töltöttünk ott. Emlékeim szerint az életéről nem sokat mesélt, azt tudtuk, hogy nagyon rosszul hall, de mást nemigen.

2009-ben jelent meg Strauszné Könözsi Vera könyve a Mellénk szegődő idő, amelyben Margit néni, akkor már „anyó” becenévvel megírta „kalandos élete” történetét.

„Budapesten születtem 1921-ben. Amikor a szüleim 1920-ban Budapesten össze­házasodtak (apám ott volt tisztviselő), akkor a hazájuk, Erdély még magyar föld volt. Ahogy most visszaszámolom az éveket, esküvőjük után a negyedik napon a trianoni békediktátum következtében Erdély a románoké lett. Azt tudom, hogy csecsemőkoromban édesanyám gyakran látogatott haza Csíkszeredára, és édesapám halála után édesanyámmal oda is költöztünk a nagymamához.” (részlet a könyvből)

Hét évesen érte az első nagy betegség, ami nyom nélkül gyógyult, de a második már nem. Kilenc évesen skarlátot kapott, aminek következtében nagy fokú halláskárosodása lett. Különböző iskolák után a brassói Magyar Katolikus Leánygimnáziumban tanult, és további életében legtöbbször az egyház szolgálatában tevékenykedett. Rossz hallása nem akadályozta abban, hogy zenét tanuljon, méghozzá zongorázni. Elvégezte a konzervatóriumot, de eközben a betegségek továbbra sem kerülték el. Tüdőgyulladás, fülgyulladás, olyan súlyos, hogy meg kellett lékelni a koponyáját. A betegségek nem csak a zenéléstől nem riasztották el, de a sportolástól sem. Korcsolyázott, síelt, kirándult az erdélyi hegyekbe.
Tizenhét évesen lett hitoktató. 1940-ben egy tusnádi nyaraláson tudták meg, hogy a II. bécsi döntés következtében Erdélyt újra visszaadják a magyaroknak. Brassóban már a boltokban elfogyott a zöld színű anyag, mert az asszonyok zászlót varrtak belőle.
A sors játéka, hogy Brassó a döntés értelmében Romániában maradt.

„Másnap napsütéses reggelre ébredtem, kinézek az ablakon és mit látok: minden egyes házon ott lobog a magyar zászló, az ablakok kidíszítve szőnyegekkel, virágokkal, képekkel. A díszkapukon kürtöskalács. Örömujjongás közepette megérkeztek a magyar honvédek.”

1941. április 3-án édesanyjával érkezett Magyarországra Margit néni. A háború éveit hol Magyarországon, hol Erdélyben vészelte át. Húsz éves koráig tíz operáción esett át, utána még kilencen.
1944. augusztus 28-án menekülni kellett Csíkszeredáról. Négy bőrönddel, mindent hátrahagyva egy fedetlen marhavagonban hagyták el a várost. Szőnyegbombázás, óvóhely, menekülés, bujkálás a pincékben. Székesfehérvár, Szombathely. Lebombázott házak lesoványodott emberek, megerőszakolt nők. Csak a szerencsének és saját ügyességének köszönhető, hogy egy rokonával megszökött a már Szibériába tartó vonatról. A háború után sem volt nyugodalma, mert az egyházhoz közeli múltja sok gondot okozott. A szerencse azonban most sem kerülte el, mert olyan tanfolyamokon vehetett részt, amelyet Kodály Zoltán, Kósa Ferenc és más országos hírű tanárok, karnagyok, zeneszerzők vezettek.
Százhalombattára egy budapesti barátnője révén került, aki itt kapott tanári állást. A templom, akkor még egy volt, a mai Szent László templom kántort keresett, így Margit néni Battára került. A Hun utcában a régi kántorlakásban helyezték el, ami igencsak omladozó állapotban volt, de a kilátás a Dunára mesés. Évekkel később derült ki, hogy az a bizonyos barátnő, Elmann Ágota volt, aki harmadikban osztályfőnököm lett, és a mai napig nem felejtettem el a kedvességét.

Telefonbeszélgetéseink alkalmával Margit néni, gyakran emlegette, hogy mennyire szeretett Ő is és a barátnője is Battán. A tanárnő nem sokáig maradt, nem tudni milyen okokból, de Margit néni 1962-től végig itt maradt. 1970-ben megvált kántori teendőitől és egy az erőművet építő vállalatnál helyezkedett el Budapesti székhellyel. Közben itt beadta a lakásigényét és 1977-ben meg is kapta. 1986-ban aztán Tóth Andor atya kérésére, újból elvállalta a kántori teendőket, amelyet 2006-ig folytatott.

Kezdő battai éveiről Margit néni így írt: „Perjés atya idejében mindketten (Tihanyi Mária apácával) teljes ellátást kaptunk a csekély fizetés mellett. A harangozást a társnőm vállalta. (Ő nem sokáig, talán egy évig volt Százhalombattán). Beköltözésünk idején csodálkoztunk rá arra, hogy milyen gyönyörű helyen fekszik a kántorlakás. Az elénk terülő Duna, a túloldalon Tököl partjai, a révállomás, alattunk a templomunk, elbűvölt bennünket a látvány. A kántorlakás a templom fölött a Hun utca 13-as számú házban volt. Ezt a házat dr. Matta Árpád földbirtokos adományozta az egyházközségnek. Korábban ebben a házban lakott a mindenki által szeretett Zenálkó Etel tanítónő és az édesanyja. A lakás három szobából, konyhából, előszobából és éléskamrából állt.”

„A házat akkor bizony igen elhanyagolt állapotban találtuk, az egyháznak nem volt pénze a tatarozásra. A kémény rossz állapotban, a kéményseprő nem volt hajlandó felmenni a padlásra, mert félt, hogy beszakad alatta. A falu akkor rettentően sáros főutcája a Duna vonalát követve girbe-gurba képet mutatott. A Duna fontos volt az itt élők számára. Később mikor összeismerkedtem a falusiakkal, ők mesélték, hogy a halászlét, a bablevest nem a meszes vízzel, hanem a Duna vizével főzték. Hát igen, akkor még olyan tiszta volt a Duna vize, hogy inni és főzni lehetett belőle. Nagyon szerettem a Dunát, minden nap úsztam benne. Arra is emlékszem, hogy a Dunában a gyerekeknek volt egy elkerített területük, ahol ők is fürödhettek, a nyugdíjas Kovács Misa bácsi csónakban ülve vigyázott rájuk. Az öregek azt mesélték, hogy fiatal korukban, a fáradságos aratás után milyen felfrissülést jelentett számukra, ha ruhástól megfürödhettek a vízben. A Duna vizében még mostak is, mégpedig úgy, hogy először a dézsákat megtöltötték vízzel, majd ebbe beletették a szennyes ruhát. A nap felmelegítette a vizet, amiben aztán mosószappannal átmosták a ruhákat. A megtisztított ruhákat aztán a Duna vizében öblítették, közben a vízben álltak.

A faluban volt egy kis boltocska, de ott például zöldséget, tojást nem lehetett kapni. Tejet a szomszédos Néró nénitől és Kójó bácsitól hoztunk, a szódát a Leposzava nénitől vásároltunk. Gyümölcs mindig került az asztalra. Később a szakácskönyvembe be is jegyeztem, hogy kitől milyen gyümölcsöt kaptam. Most eszembe jutnak pl. Jankovitsék, Rontóék, Györeiné Margitka, Tóth M. Istvánék, Müllerék, Kanyicskáék, és Bartáné, valamint a Csaba bácsi kertje. A faluban hamar barátságot kötöttem az öregekkel, Major Istvánné, Mári nénivel, Kovács Mihályné, Katus nénivel. Szívesen emlékszem Müller Ferencné Oci nénire, aki segítőkész, jó humorú asszony volt. Nagyon jó barátságban voltunk, ha beteg voltam naponta meglátogatott, balesetem után 5 hétig nála laktam, hogy ápolhasson.

1963-ban Kurán Ferencné Margit néni vette át a plébánián a főzést és más háztartási munkát. Emlékszem egy korábbi hólapátolásra. Akkor érkeztem Százhalombattára (1962. március 20), két nap múlva leesett a hó, egy hét múlva újra havazott, így aztán söpörhettünk a társnőmmel, Tihanyi Máriával a havat a plébánia, a templom és a saját lakásunk előtt. Ebben az évben még márciusban is fagyott. A kántori munka mellett a templomi virágdíszítés is az én feladatom volt. A templomban minden hívő énekelt, fő „előénekes” Kurán Kató 18 éves érettségizett lány volt és Tóth M. Ágnes iskoláslány (ma Kanicsár Jánosné)”

Visszatérve Margit nénire, aki a messze Csíkszeredáról származott otthonra talált Százhalombattán. Igazi közösségi ember volt, a falusiak befogadták, itt élt közöttünk 55 évig és itt fog nyugodni is választott hazájában.