Tiszteltük és szerettük a Dunát

– Szegedinácz Anna –

A közelmúltban történt vízi balesetek újra ráirányított a figyelmet arra, folyóban fürödni nem veszélytelen. A tudatlanság és felelőtlenség pedig szedi az áldozatait, ha nem vigyázunk.
A Százhalombattai Hírtükör 2017. augusztus 10.-i száma „Tiszteljük a vizet!” kiváló cikke részletesen foglakozik a témával, ezért azt nem ismételném meg, viszont olvasóink figyelmébe ajánlom. Amiről viszont írnék, miért nem fulladt battai gyermek a Dunába emberemlékezet óta?

Dunna asszony nevével az Arvisurák rovó sámánjai által leírt titkos történetírásában találkozhatunk. Aki legendának gondolja, ám tegye, de valójában fontos történelmi ismeretek tárháza. A rovó sámánok régi feljegyzések alapján tudták, hogy egy eljegesedés miatt a beavatottak egy kisszámú népességgel az Egyenlítő közeli területekre, valamint szigetekre menekültek, mert a szellemi hírlánc tájékoztatta őket Holdanya érkezéséről, annak várható következményeiről, a vele érkező kataklizmákról.
A lehűlést hosszú évezredek után felmelegedés követte. Megindult a népesség visszatelepülése a jégsapkák fogságából felszabaduló, lakhatóvá vált tájakra. Elterjedésére a táplálékos folyók mellett észak irányában is. Vagyis az emberiség elkezdett visszavándorolni oda, ahol korábban lakott. Akik helyben vészelték át – életben maradtak a nagy hidegben –, azok rákényszerültek a húsevésre, és az sem volt ritka, hogy egymást, vagy más törzsek gyermekeit falták fel.

A szellemi vezetésétől megfosztott népesség elbarbárosodott. A visszatelepülők viszont meg tudták őrizni kultúrájukat: írásbeliség, házak, hajók építésének tudása, öntözéses földművelés, állattenyésztés, matematika, csillagászat, kereskedelem, szokások, hagyományok, stb.

Anyám nem tudott úszni. Dunaszent­be­ne­deken született, egy tanyán nőtt fel. Amikor családjával már felnőttként ide költözött, félt a folyó vizétől, ezért soha nem tanult meg úszni. Sok házi és kerti munkája lévén a nagyobb fiútestvéreimre bízott, ők vigyáztak rám. Bár tudom, nem szívesen tették, az anyai parancs kötelező érvényű volt. Amíg kicsi voltam a Dábóval ijesztgetett, hogy elvisz, ha a vízben mélyre merészkedem. De rájöttem, Dábó nincs, viszont megtanultam úszni és tisztelni a folyóvizet, mert megértettem, nem veszélytelen. Már három éves koromban lejártam a fiúkkal a Dunára. Öt évesen tanultam meg úszni, ahogyan a többiek. Ismertük a partot, mert láttuk tavasszal, nyáron ősszel, télen. Akkor is, amikor kicsi volt a vízállás, és akkor is, amikor az ár elborította az ártéri erdőt, majd szelíden visszahúzódott a megszokott medrébe.
Tudtuk, hol szabad, és azt, is hol tilos fürdőzni. A téglagyár mólójának megépülése után annak északi része tele volt életveszélyes forgókkal. Elkerültük. Ott nem volt szabad fürödni. Alatta közvetlenül eliszaposodott. A térdig érő iszapba nem lábaltunk bele. A halásztanyánál, Dubecz Misa bácsiék alatt már viszonylag sóderos, homokos volt a part. Aki már nagyon tudott úszni, az itt ment bele a vízbe és eltávolodva a parttól – biztonságos távolságban – addig úszott le, amíg tudása, képessége, tehetsége megengedte. A leghosszabb táv a Bara torkolatáig tartott.

A Dunát csak a legnagyobb, legerősebb fiúk úszták át. Volt, aki oda és vissza, volt, aki csak átúszott és révészekkel jött vissza.
A legkisebbeket a nagyok tanították. Amikor már derékig ért a víz, akkor kifelé próbáltunk meg a víz tetején fennmaradni, néhány karcsapással. Ez egyre jobban sikerült. Utána mellig merészkedtünk a vízbe és lefelé próbáltuk meg mindezt. Így gyarapodott a tudásunk napról napra.

Sok év után már bátran fürdőztünk hosszú távon is, ahogyan a többiek, a nagyok. A mi időnkben a felnőttek sem hagyták abba a nyári hűsítő fürdőzést, a Duna-part tele volt csatangoló, fürdőző gyerekekkel is. Legsekélyebb vízben a kezdők próbálkozhattak, a mai rév alatti részen, egészen a Szkeláig. Utána mélyült a meder. Tovább csak a jól úszóknak volt tanácsos, a többieknek nem.

Amikor a ’60-as években megindult az ipari építkezés az enyhet adó hatalmas fűz és nyárfákat kivágták a falu alatt, egészen a Baráig. A kotróhajók egyenetlenül mélyítették ki a folyómedret, hogy a sódert szállító hajók ki tudjanak kötni. Gödrös, veszélyes lett a partszakasz, nem volt ajánlatos oda bemerészkedni.

Az egyetlen baleset is abból adódott, hogy a tilosban fürdőző kislány, gödörbe lépett. A mellette álló apa – aki nem tudott úszni és nem volt battai születésű – a gyerekét mentve maga lépett a gödörbe, és ott elmerült.
Mi, akik itt éltünk, pontosan ismertük a víz mélységét mindenhol, és azt is, hol vannak veszélyes forgók, mélyedések. Soha nem kockáztattunk. Tiszteltük a vizet, ő pedig megőrzött bennünket az életnek.
Az 50-es, 60-as években a Szkelánál volt kijelölt fürdőző hely. A bójákat kötél kötötte össze – addig volt szabad bemenni. A kötelet parafák tartották fenn a víz tetején.
A legszomorúbb időszak az volt, amikor a paralízis – gyermekbénulás – járvány miatt kitiltottak bennünket a vízből. Hiszen a nyári melegben nem volt olyan nap, fontos elfoglaltság, hogy legalább egyszer – ha lehetett többször is – vagy egész nap ne a Dunán lógjunk.
Szüleink idejében a folyó vizét ivásra, főzésre, mosásra használták még az asszonyok. Persze fürdőzésre is. A mi időnkben az iparosítás miatt erősen szennyezetté vált a víz. A kátrány szennyezettség mellett megjelentek más szennyező anyagok is, de ez akkor még nem zavart bennünket abban, hogy a nyári napok nagy részét dunai fürdőzéssel töltsük.

A Duna vize sohasem volt meleg. A legmelegebb nyári napokban is kellemes hűsítő hatása igazi felüdülést hozott. Nem csak divatos fürdőruhánk nem volt abban az időben – csak ifjú és felnőtt korban – de úszó gumi sem. Volt viszont autó és traktor gumibelső. Ha úszni nem, csak ringatózni akartunk a vízen, akkor egy ilyen járgányra tettünk szert, azon csorogtunk le a part mellett, akár a Baráig. Meleg volt viszont a vize a Kis-Dunának. Valószínű a folyó szabályozása idején termelték ki a földet a partszakasz megerősítésére és mögötte alakult ki az a kis vízfolyás, amit mi Kis-Dunának neveztünk. A szélessége néhány méter volt, de hirtelen mélyült. A Duna vízállástól függően kb. 2-2,5 méter mély lehetett. Csak akik már jól tudtak úszni, azok merészkedhettek bele langyos vizébe. Partján a fiúk vizes csúszdát alakítottak ki „klottnadrágjaik nagy örömére”.

Bár nagyon szerettünk fürödni, a folyó veszélyes területeit elkerültük. Nem csak tudomásul vettük, hogy veszélyes, betartottuk azokat az elemi szabályokat, melyek miatt komoly baleset az itt születettekkel nem fordult elő soha. Inkább vendégekkel, vagy ide költözöttekkel.